23.

– Úristen! – kerekedett el Siobhan szeme is a látványtól. Az út, végig a híd felől hosszában felrepedezett. A repedésekből itt is, ott is karmos hüllőlábak kapaszkodtak elő, és már vagy több tucat krokodil mászott elő a föld alól.
– Ezen az úton nem jön segítség – jegyezte meg Joe, majd amennyire csak tudta, próbálta tartani a lépést Siobhannal, aki a kocsi felé húzta, ráncigálta maga után.
– Gyerünk, Joe, ezek piszok gyorsak!
A forró, nyári éjszakában a hüllők valóban igen fürgén szedték a lábukat, épp hogy csak sikerült elérniük a kabriót, mielőtt beérték volna őket. Néhányuk szagot foghatott, mivel nem mentek tovább, hanem a BMW-t kezdték körbejárni.
Siobhan tett néhány meddő kísérletet, hogy beindítsa a motort, de amikor az egyik krokodil szinte felvetődött a motorháztetőre, abbahagyta az önindító nyöszörögtetését.
– Úgy tűnik, a folyóba is kerülhetett a vegyszerből, azért jöhetnek ki belőle ekkora tömegben – találgatta Siobhan, miközben az ülésre felállva nézte, lesz-e olyan elszánt hüllő, amelyik megpróbál bejutni a kocsijába.
– Te is láttad, hogy a föld alól jönnek, nem?
– Remélem, ezt csak olyan szólásnak szántad – hajolt a fiúhoz Siobhan, majd egy gyors mozdulattal végigsimította a homlokát: – Nem tűnsz lázasnak, de akár mérgezést is kaphattál.
– Ha mérgezés lenne, te is hallucinálnál.
– Épp egy sereg krokodilt látok az úton…
Ekkor az egyik termetesebb állat olyat lódított a kocsin, hogy kis híján mindketten kirepültek belőle. Rettegve kapaszkodtak egymásba. Gonoszul villogó hüllőszemek százai lesték, vajon lesz-e belőlük vacsora.
– Kizárt, hogy tök egyszerre és egyformát képzelődnénk.
– Na jó, akkor erről soha ne beszélj senkinek – eresztette el a lány Joe-t, az első ülés alá nyúlt, és egy akkora machatét húzott ki alóla, ami egy kisebb kardnak is beillett. – Ha ez kiderül, nem csak tíz év fegyház, de még anyám is kitagad.
– Nagyon szeretném, ha az lenne majd a legnagyobb bajunk – nyögte a fiú, miközben a szemét meresztve próbálta ismét segítségül hívni azt az erőt, amivel korábban a drón rakétáit intézte el.
Persze semmi sem történt, csupán a krokodilok kezdtek egyre akaratosabbá válni. A friss hús jelenlétét érzékelve már egymásra kapaszkodva igyekeztek a kocsiba jutni, így Siobhannak egyre sűrűbben kellett fejbe csapdosni a páncélos bőrű bestiákat. Súlyos sebeket nem tudott okozni, csak elbátortalanította őket. Viszont úgy tűnt, az éhségük győzedelmeskedik a félelmük felett. Joe próbálkozott az álmában használt mozdulatokkal is, ám a valóságban – és a bőre alatti kristályok nélkül – kudarcra ítélt kísérlet volt ez is. Végül nem pazarolta tovább az erejét fölösleges kapálózásra, hanem jobb híján az egyik fejtámlát rángatta ki az ülésből, és azzal kezdte el püfölni az egymás hátán befelé igyekvő fenevadakat. Még ez is édeskevésnek tűnt.
– Ereszd ki a kéziféket! – kiáltotta Siobhan az újabb kétségbeesett ötletét. Joe kérdés nélkül megtette, és ennek valóban lett eredménye: a kocsi oldalának nyomuló krokodilok súlyától a kis BMW arrébb lökődött, az egymásra hágó krokodilok leborultak. A pillanatnyi pihenőben azonban látták, hogy gurulásuk pontosan addig tartott, ameddig jutottak, ahol aztán egy útszéli gödörben megfeneklettek.
A krokodilok pedig buta, éhes hüllők módjára nyomultak tovább feléjük.