*

Mivel az este ruhában aludt el, a reggel gyűrötten találta. Félálomban kóvályogva a fürdőszobába ment, hátha segít az állapotán egy forró zuhany. Sminkelés közben döbbenten bámulta a tükörképét: úgy nézett ki, mint akit megrágott egy szörny, aztán kiköpte. És úgy is érezte magát.
Vigyázva, nehogy megreccsenjen a talpa alatt valamelyik deszka, leóvakodott a konyhába. A kávégép előtt az édesanyja szorgoskodott, és Emiko megérezte a sülő palacsinta illatát. Lehunyta a szemét, és egy percig élvezte a gyermekkor felködlő emlékképeit. Elmosolyodott, a szíve megkönnyebbült. A pult mögé lépett, és halkan megszólalt.
– Jó reggelt, kászan!
Janice felragyogó arccal pillantott rá.
– Jobban vagy, szívem?
– Igen, azt hiszem… de te honnan tudod?
– Hogy rosszul lettél az este, és inkább lepihentél? Hiromoto mondta.
– Hiromoto-szan még visszajött?
– Persze. Még maradtak vagy félórát, de viszonylag gyorsan elköszöntek. – A falon függő órára nézett. – És mivel Hiromoto nemsokára itt lesz érted, alig maradt időd reggelizni. Ülj le, kérlek!
Emiko meghajolt.
– Előbb a bocsánatodat kell kérnem, kászan. Rémesen viselkedtem tegnap.
– Igazán? Nekem nem tűnt fel.
– Kélek…! Így is szörnyen érzem magam, ne ironizálj!
Az asszony komolyan megrázta a fejét.
– Szívem, félreértesz. Én tényleg nem vettem észre, hogy „rémesen viselkedtél”, inkább csak azt, hogy nincsenek rendben a dolgaid, és nem segített, hogy Miruna provokált, vagy, hogy Hiromoto látványosan semmibe vett téged.
– Ugye…? Akkor nem csak képzelődtem.
– Nézd, lehet, hogy tévedek, de nemsokára egy komoly beszélgetésnek néztek elébe.
A lány maga elé meredt.
– Anyu, félek.
Janice megkerülte a pultot, és gyengéden átölelte a lányát.
– Az nem baj, ha félsz, mert akkor tudod, hogy mit veszíthetsz, ha rosszul döntesz.
– De hogyan kéne döntenem?
– Fogalmam sincs. Ez olyasmi, amit mindenkinek magának kell megtenni. Sajnálom. – Kicsit ringatta még a lányát a karjában, aztán eltolta magától, és komolyan a szemébe nézett. – Most viszont egyél, mert az éhség, akárcsak a harag, rossz tanácsadó.
Elfordult, majd Emiko elé tette a lány kedvenc bögréjét és egy tányért.
Emiko a palacsintára bámult, és ráébredt, hogy farkaséhes. Gyorsan belapátolta az ételt, majd két kézre fogta a bögrét, és belekortyolt.
– Ez tejeskávé? – nézett fel csodálkozva.
– Igen. Tudom, hogy nem szoktál, de talán most jót fog tenni.
Éppen csak lenyelte az utolsó kortyot, amikor kopogtak.
– Megjött a kocsid. Szívem, menned kell. Ugye, szólsz, ha baj van?
– Igen, anyu. Hívlak majd.
Janice kikísérte a lányát a kocsihoz. Emiko bedobta a táskáját a csomagtartóba, és meghajolt a kocsiban helyet foglaló szomszédok felé.
– Jó reggelt! – hajolt meg udvariasan. – Tomomasza-szan, kérlek, bocsáss meg, hogy tegnap este nem köszöntem el tőled!
A férfi bólintott.
– Remélem, Emiko-csan, hogy jobban vagy!
A lány ismét meghajolt, de nem válaszolt.
– Puszilom a többieket – fordult az édesanyjához.
– Átadom. És, ha tudsz, gyere gyakrabban!
– Mindenképpen jövök majd.
Megölelték egymást. Emiko beült az autóba, és még amikor elindultak, még egyszer kipillantott az ablakon. Tekintete találkozott Janice-ével; az édesanyja rámosolygott, de a lány szomorúságot látott a szemében.