Nem zavartatom magam

Hát ez lenne számomra a béke szigete. Két négyzetméternyi loggia a panelház negyedik emeletén. Kiültem ide, ez a félóra nekem jár. Vagy ha egy egész óra, hát annyi. Nem fogom nézni az időt. Távolinak tűnik, ahogy dörömbölnek az ajtón, de az sem mozdíthat ki ebből a kényelmes kerti székből. Majd a gyerek kinyitja, vagy ha nem, az sem érdekel. Most csak a pillanatban élek.

Mit élek meg a pillanatban? A szomszédaim zajongásának monotonitását. Megnyugtat, hogy tudomást sem vesznek rólam. Szokatlan, hogy nem kérik a tanácsomat, a segítségemet, ahogy a munkatársaim szokták, mégis elcsevegnek, nyüzsögnek, tesznek-vesznek, jól érzik magukat. A világ eldöcög nélkülem is. Olyan megkönnyebbülést érzek, mintha most vettem volna le a vállamról a világot, pedig csak ráébredtem, hogy eddig sem én vittem.

Az alattunk lakó fiút ismerem, zeneiskolába jár. Most is hallom, ahogy gyakorol. Egy hangot eltéveszt. Máskor bosszantana, hogy ezt a gyatra játékot kell hallgatnom naphosszat újra és újra. Most semmi sem bosszant. Átérzem a fiú elhivatottságát, a munkával járó szenvedését. Egy rövid dallamfoszlány most jól sikerült. A fiú játéka kissé felgyorsul, hangosabb, magabiztosabb, valódi muzsika adta öröm sugárzik át belém. Aztán megint ront, de hallom, hogy nagyobb lelkesedéssel kezdi újra.

Benzinmotor zúgása nyomja el a zenét. A mi házunkkal szemben kertes házak vannak, azok egyikében vette elő a fűnyírót egy lakó. Van, aki ilyenkor ideges lesz, hogy nem hallja a tévét. Én oda sem fordítom a fejem, halvány mosollyal az arcomon szippantok egy mélyet a levegőből. Távol van az a szomszéd, talán nem is a szippantásom hozta ide a hangulatot tőle, valahogy mégis sikerült ráhangolódnom. Átérzem, hogy egy stresszes munkanap vagy egy kiadós családi vita után milyen frissítő tud lenni egy kis kerti munka. Az idegei minden fordulattal egy fokkal nyugodtabbak, a gondolatai tisztábbak, derültebbek. Én is derültebb lettem.

Az utcán egy macska kódorog. Talán épp az a macska, amelyik hajnalban felébresztett hangos nyávogásával. Biztos voltam benne, hogy gyereksírást hallok, kinéztem az ablakon is, hogy mi a fene történt. Persze a sötétben semmit sem láttam. Még mindig kicsit álmos vagyok, nem tudtam visszaaludni. Furcsállom, hogy egyik szomszéd sem dobja meg most papuccsal a macskazenés ébresztő miatt. Az állatka már kialudta magát azóta, és csak kódorog ott szerelmes szívvel, boldogan. Azt hiszem, én is boldog vagyok.

Viszont ez a visítás már több a soknál. Én igazán sok mindent elviselek, de ez mégiscsak a szülő hibája, ha a gyerek a lépcsőházban sem tud ember módjára viselkedni! Az én kicsi Pannikám sosem csinálna ilyet. Az a neveletlen hisztis kölök vele egykorú lehet, egészen hasonlít a hangja, épp csak egy kicsit rekedtebb.

Most, hogy kizökkentem a nyugalmamból, ideje visszatérnem a kötelességeimhez.

– Panni! – szólok. Aztán újra. Bemegyek a lakásba. A bejárati ajtón át hallom a sírást. Gyanakodva fordítom el a zárban hagyott kulcsot, résen át nézek ki a homályos lépcsőházba. Lassan felismerem a most már zokogó gyereket:

– Panni!