18.

Olmud úgy ébredt, mint akinek csak rossz álom volt az elmúlt este minden megpróbáltatása. Kipihenten nyújtózott a reggeli égbolt felé, s elégedetten vette tudomásul, hogy egy halovány érzésen túl semmi baja bezúzott bordáinak. Fürgén pattant fel, és ruhája alól előkotorta a tönkregyűrt tormalapu levelet. Miután ujjai is meggyőzték afelől, hogy semmiféle duzzanat sincs már az oldalán, jókedvűen kanyarintotta hátára az íjat, majd megütközve meredt a teljesen üres tegezre. Furcsálkodva dörgölte meg az orrát, majd felvette a földről a kiürült szerszámot. Hiába nézett körbe, hogy megkérdezze valakitől, mégis mi történhetett a nyílvesszőivel, egy árva lelket sem látott a leégett városban. Fejét csóválva indult a völgykatlan felé, remélve, hogy nem hagyták itt.
A következő meglepetés akkor érte, amikor néhány lépés után kiért a tisztásra. 
Irdatlan tömegű, sziklaszürke testek hevertek rajta mindenfelé, mögöttük egy hatalmas, tövig égett tűz maradékával. Olmudban egyre erősödött a gyanú, hogy zaklatott álma talán mégsem nélkülözhetett minden valóságalapot. Úgy döntött, végére jár a dolognak, s ezért szétnézett, hátha talál végre egy erre kódorgó elfet. 
A tisztáson azonban csak egyetlen szarvastestvérre akadt, és azt is sietős, nagy munkában találta. Láthatóan azon ügyködött, hogy az előző esti máglya maradékából még véletlenül se támadhasson újabb tűz. Egy hosszú bottal lökdöste szét a nagyobb hamukupacokat, és ahol parazsat talált, vastag bőrbe tekert lábával taposta el azt. Olmud csak a hamukupac széléig merészkedett mezítláb. Szomorúan vette tudomásul: végzetesen elkéste az emlékezés szertartását.
– Testvérem, tudod te, mi történt itt tegnap éjjel?
A szólított idegenkedő mosollyal bámult rá egy pillanatig, mielőtt válaszolt volna:
– Én a szarvastestvérekért voltam az éjjel, de rólad azt mesélik, sok csodás dolgot tettél ez idő alatt.
– Mégis kik és miket mesélnek?
– Hehe, erről talán kérdezd Hessgeront! Úgy hallottam, vele küzdöttél vállt vállhoz vetve a trollok ellen – intett a heverő testek felé az elf, majd visszafordult a hamurakás felé.
– Hé, és őt hol találom? – kérdezte még Olmud.
– A sebesülteket segíti útra kelni a szarvastestvéreinken – válaszolt a másik, miközben sűrűn tapodva újabb parázsszemet oltott ki. – A völgykatlannál megleled.
Olmud egy köszönömöt intve máris fordult, hogy minél hamarabb odaérjen. Futva tette meg az utat.
A sűrű előtt valódi csődület fogadta. Felmálházott szarvasokat vezető szarvastestvérek kerülgették a még földön heverő csomagokat, míg másutt már a várostól elvezető ösvényekre kanyarodva várták az indulást a sebesülteket hordozó állatok. Látta az embereket is, akik néhány frissen hordott földkupac körül álldogáltak csöndesen. Még a gyerekeik is, akik mindig a leghangosabbak voltak, most szótlanul bújtak a felnőttekhez. Egyedül egy öregember beszélt, azt hallgatták. 
Hamar meglelte Hessgeront, aki a legnagyobb forgatag kellős közepében osztogatta utasításait:
– Azokra a testvérekre is rakjatok fel tömlőt! Vigyétek odébb ezt a kupac szövetet, itt nincs helye! Gyertek már, ne azokkal a hordágyakkal foglalkozzatok! Arra már remélem nincs szükség. Mennyi tej maradt? – Olmud azon csodálkozott, hogy még levegőt venni is van ideje. Arra rögtön rájött, hogy nem most kellene felesleges kérdésekkel zargatnia. Gondolta, inkább megkeresi Talarnt, hisz valamit vele is álmodott. 
Bosszúsan dörgölte meg a homlokát, próbálva élesíteni az emlékein, de azok csökönyös homályban maradtak. Elveszetten indult neki a tömegnek. A körülötte sürgölődőkön látszott, hogy már mindegyiknek van feladata, egyedül ő nem tudott mit kezdeni magával. Végül ismét az emberek közelébe vetődött, akik még mindig furcsa-szomorú hallgatásba merültek. Meglátta a közelükben ácsorgó Madárkirályt. Egy fát támasztott a hátával, és úgy tűnt, megint a madártestvéreivel társalog. Csak mikor mellé ért, és az rányitotta fáradtságtól véreres szemeit, állt el ettől a felvetésétől.
– Te nem sokat aludtál az éjjel! – szólította meg a félelfet, mutatva felé a köszöntés jelét.
– Hát nem – felelt rezignáltan a másik. – A szarvasok nagyon messzire futottak, Hessgeron pedig kíméletlenül rövid időt adott. Hajnalra itt kellett lennünk.
– Engem mégsem ébresztett fel senki, pedig már dél van!
– A fehér szarvasanya tejétől aludtál. Nem is lehetett volna felébreszteni. 
– Az meg mi?
– A szarvastestvérek csodaitala. Szerencsére így tavasszal, az ellések után sok van belőle. A törzs asszonyai mézzel sűrítik be a felesleget, és így egész évben van nekik belőle. Hát idén nem sok marad. Olyan ez, amitől a szarvasborjak erősek és ellenállók lesznek, de az elfeknek is nagyon gyorsan összeforrasztja a sebeit, elmulasztja a fertőzéseiket. Láttad, milyen kevés sebesültet kellett szarvasokra tenni vagy hordágyazni? Neked nem tűnt fel, hogy jobban érzed magad? Hogy vannak a sérüléseid?
Olmud kezdte érteni a dolgot.
– Ezek szerint, ha én tegnap éjjel felébredtem, akkor az valami különleges dolog volt?
– Legalábbis furcsa.
– Igen, sok furcsaság esik meg velem mostanában. Például egyáltalán nem emlékszem, mit tettem tegnap éjjel, onnantól, hogy kibuktam a tetemek összehordása közben. Mintha beszéltem meg íjaztam volna, halványan emlékszem a trollokra, amiket láttam is most idefelé jövet kiterítve a tisztáson, meg Hessgeronra, meg Talarnra…
– Jó. Akkor majdnem mindenre. Mi a baj?
– Azt hittem, álom volt az egész. És legalább annyira nem is tudom felidézni a történteket – tárta szét a karját tanácstalanul Olmud. 
– Ezek szerint nálad ezt okozza a fehér szarvasanya teje. Semmi baj, sőt szerencse. Ha tegnap ugyanis átaluszod a küzdelmet, valószínűleg sokkal nagyobb áldozatot követel magának az a néhány szörnyeteg. Ahogy hallottam, rendesen meglepték az emlékezés tüzénél ácsorgókat, te pedig rendesen meglepted őket. 
Olmud beletörődőn sóhajtott. 
– Akkor már csak nyílvesszőket kell újakat kérnem. 
– Gondolom, neked biztosan akad néhány. Én is kérni akarok majd, csak előbb megvárom a temetés végét – intett fejével az emberek felé.
– Temetés? Mit temetnek?
– A halottaikat. Tegnap néhányuk ott maradt a trollokkal szemben. Sok a sebesültjük is.
Olmud újult kíváncsisággal tekintett feléjük. Most látta csak, hogy a férfiak jóval kevesebben vannak. Nem idegenkedett a gondolattól, hogy a holttest a földbe kerüljön, de még sosem látott ilyesmit. Igaz, nem is volt túl sok néznivaló az egyformán domborodó földhalmokon. Inkább újra az álmosan ásítozó Madárkirály felé intézett kérdéseket.
– Tudod, hová megyünk? 
– Hessgeron valami ígéretet emlegetett, meg hogy ki kell szabadítani néhány társatokat.
Olmud nagyot ugrott örömében.
– Tényleg? Ezt mondta?!
– Igen – húzta el a száját a félelf, mint akit már az is fáraszt, ha másokat lát ugrálni. – Tegnap találtunk is nyomokat, és eléggé jól követhetőek. 
– És utána? 
– Ezt még Hessgeronnal is meg kell beszélnem. Én Dumadockba kísérem az embereket. Szerintem a társaitok elrablói is arrafelé tartanak. Már csak az a kérdés, a szarvastestvérek hol akarnak letelepedni. 
– Csak akad olyan hely ezen a világon, ahol nincsenek quetterek! 
– Akad – mosolyodott el a félelf álmatagon. – Szinte biztos, hogy nem élnek a tengerek mélyén és a sivatag homokjában. Másutt azonban mindenütt ott vannak.
Olmud kissé elszontyolodott. 
– Akkor az emberek hová menekülnek? Azt mondtad, ők is a quetterek elől futnak!
– Persze! Ám Dumadock szabad város. Lakosai csak adót fizetnek a quettereknek, nem a rabszolgáik. Nekik vannak hajóik, amivel átszelhetik a nagy vizet a túlsó oldalon lévő kontinensre, vagy még messzebb! Csupán egyetlen hajóra lesz szükség, és ha nem is quettermentes helyet, de talán egy békésebb törzsüket meglelhetik, akik hagyják őket letelepedni.
-Tehát ezek is törzsekben élnek, mint mi?
– Igen, de ha jól tudom, egyáltalán nem olyan békésen. Sok köztük a háborúság.
Ekkor az egyik ember lépett oda hozzájuk. Tömzsi, kopasz férfi volt, olyan, akin látszott, nem ijed meg a saját árnyékától. Átvérzett kötés díszítette bal vállát, s a karja is fel volt kötve, de ennek ellenére jól tartotta magát. Valahogy ismerősnek tűnt Olmud számára. Mondott valamit Madárkirálynak, aki miután válaszolt neki, az elfhez fordult:
– Indulhatunk, végeztek.
Olmud furcsán érezte magát, amint a sok szúrós szagú, hangosan csörtető ember között lépdelt. A legalacsonyabb asszony is jó fél fejjel magasodott fölé, és erejüket tekintve szintén messze elhagyták. 
Hessgeron körül csillapodni látszott a tumultus. Megritkultak a földre pakolt csomagok, kevesebb volt a szarvas. Az ifjú törzsfő épp egy útra készülő íjászcsapatnak magyarázta, hogyan, miként kövessék a törzset, és ha gond van, milyen jeleket használjanak.
– És még egyszer; nehogy az őrség trilláit fütyüljétek, mert megzavarhatjátok vele a szökevények üldözőit!
Ekkor Lesseron lépett mellé. Olmud azonnal felismerte: ő volt, aki Sziremondába hozta őket.
– Ha akarod, szívesen átveszem tőled az üldöző csapat vezetését – mondta Hessgeronnak. – Gondolom, nem könnyű ebben a bajban apád helyébe lépned, és éppen elég gondod van a szökött embereken kívül.
Az ifjú törzsfő fáradt mosollyal mutatta felé a köszönet jelét, de azt válaszolta:
– Nem, Lesseron, nem tehetem. Az jó lenne, ha mindig mellettem maradnál, mert tanácsaidra, tapasztalataidra sok szükségem lesz. De ha nem lennék az üldözők között, félek, olyasmi történhet, ami egész életemben nyomná a lelkiismeretemet.
Nem részletezte, pontosan mire gondol, és Lesseron se kérdezett rá erre. Egy gesztussal fogadta Hessgeron köszönetét, majd sietve indult a saját dolga után.
Olmud örömmel hallgatta az előbbi szavakat. Jó volt tudnia, hogy Hessgeronnak is ennyire fontos a foglyul esett elfek kiszabadítása. Kissé összeszorult a szíve, amikor belegondolt, hogy a rablók már két teljes napja növelik az előnyüket. 
Amint üdvözölték egymást, megkérdezte hát:
– Remélem, nem nélkülem indultak el az üldözők?
– Nélkülünk nem mehetnek – nyugtatta meg Hessgeron. – Én fogom vezetni őket, s te leszel a jobbomon. Csak előbb el kell rendeznem mindent a törzs körül, és el kell érnünk odáig, ahol tegnap Huiskawáék meglelték a nyomukat. Ne félj, az sincs messze! 
– Van róla elképzelésed, Hessgeron, miért cipelték magukkal a társainkat?
– Nincs – rázta meg a fejét amaz. – Még nem is gondolkoztam ezen. De gondolom, csak nem ették meg őket!?
– Én is remélem – hagyta rá Olmud, majd inkább másfelé tapogatózott tovább: – Ez azt jelenti, hogy egy ideig az egész törzs a szökevények felé megy tovább?
– Igen.
– Ezek szerint Huiskawa és az emberek is velünk tartanak addig?
– Meddig? – kérdezett vissza Hessgeron, miközben jelentőségteljes pillantást küldött a félelf felé. 
– Hát… amíg annak az embervárosnak a közelébe nem jutunk. Ők oda tartanak, mi viszont…
Olmud itt úgy hallgatott el, mint aki most jött rá, hogy nem is tudja, hová tartanak a szarvastestvérek. Hessgeron azonban nem dőlt be neki. Egyre szélesebb vigyorral nézte a lassan zavarba jövő barátját, aki aztán kényszeredetten csak befejezte a félbe maradt mondatot:
– …valami másik elf városba, gondolom. Csak van olyan helyetek, ahová vész esetén visszahúzódhattok!?
– Olmud! Mi vész esetén lövünk, nem visszahúzódunk! A legközelebbi elf város a pókpásztorok labirintusa, de oda biztosan nem mehetünk. Van még pár napra innen valami kis elf halászfalu egy tó mellett, de azok se a mieink. 
– Akkor most hová tartotok? – bukott ki végre Olmudból.
– El innen. Most az a legfontosabb, hogy mire kiderül a quetterek számára, hogy mégsem volt teljes a sikerük, már ne lelhessenek a nyomunkra. Ha jól emlékszem – fordult Madárkirály felé – a ti törzseteket sem egyetlen nap alatt pusztították el.
– Nem bizony. A fő csapás után, amikor mágiával kerekedtek a madaraink fölé, s így végeztek velük, még sokáig követték a menekülő elfeket, és addig zaklatták, hajszolták őket, míg valamennyien fel nem adták. Talán akadt néhány, aki hozzám hasonló vadonvándor lett, de gondolom, ők később más törzsekhez csapódtak. A legtöbben elpusztultak, a maradék pedig megadta magát a quettereknek, akik előbb jót lakmároztak belőlük, utána pedig szolgatörzsekbe vitték a túlélőket.
– Nos, ezt akarom én elkerülni – nézett ismét Olmudra Hessgeron. – Ha ki bírjuk húzni egyetlen holdváltásig, akkor azalatt felépülnek a sebesültjeink, elkészülnek az új íjaink, és annyi nyílvesszőt csinálunk, hogy sündisznóvá varázsolhatunk minden quettert!
– Aha! Szóval csak tesztek egy jókora kanyart a környéken, aztán amint kihevertétek a támadást, visszajöttök?
– Szó sincs róla! – Hessgeron arcán olyan mosoly villant, hogy Olmud önkéntelenül hátrált egy lépést. – Hiszen emlékezz, mit mondtam! Már Ezüstszemű Levandel is megjövendölte: emberekkel szövetkezve fogom kiirtani őket! Apám gyilkosai az utolsó szálig pusztulni fognak!