2.

Ting-dang… ting-dang… 
Mintha két különböző méretű baseball ütővel vernék a fejét két oldalról ütemesen. Tudta, hiába ájulna vissza az eszméletlenségbe, a sorsa elől nem menekülhet. 
Az égető érzés akkor lepte meg, amikor utat engedve a tudatának, megpróbálta megnézni, hol van. Azonban hiába próbálta kinyitni, olyan heves fájdalom tépett a szemébe, ami ledermesztette. Amikor pedig ösztönösen összeszorította volna a szemhéját, a lüktető fájdalom az arcából lobbant a fejébe. Kis híján újra visszaájult, ám csak erőt vett magán. A fülében zúgó vér zaján túl először csak halk háttérzörejként, majd egyre kivehetőbben, emberi beszédet kezdett hallani:
– ...tudni fogja. Ha meg kilökődik, akkor még mindig felkészíthetjük az implantátumra.
– Tehát mindenképpen el kell távolítani mindkettőt.
– Igen. A gyulladás már nem visszafordítható. Több az elhalt szövet, mint amiből még érdemes lenne regenerálni. Add a morfiumot, ha magához tér, irtózatos fájdalmai lesznek.
– Jobb lett volna kómában tartani, amíg eltávolítjuk a szemeit.
– Mint az aneszteziológusa, szigorúan meghagytam, hogy hozzuk fel műtét előtt a kómából, mert nem tetszett a pulzusa.
Joe gyorsan rájött, hogy róla folyik a beszéd, és olyan szörnyűségre készülnek, amit egyszerűen nem engedhet meg! Kezével tapogatva mérte fel, hogy hol van, mert leragadt szemeit továbbra sem használhatta. Valami csővel keretezett ágyféleségen feküdt, talán egy beteghordozón, vagy tán már a műtőasztalon. Minden erejét összeszedve próbált lekászálódni, de amint kirakta az egyik lábát, hogy feltornázza magát ülésbe, máris kesztyűs kezek ragadták meg.
– Siess! Már ébren van! – hallotta maga fölött. – Gyorsan magához tért a kis krapek.
– Nee!... A szememet nee! – nyöszörögte erre. Saját magát is meglepte, hogy amit üvöltve akart a világ tudtára adni, az milyen erőtlen macskanyávogásként préselődött ki belőle. Próbált ismét szabadulni, de csak újabb kezeket  érzett magán, majd egy tűszúrást a bal vállában. Utána minden elkezdett távolodni.
– Úristen! Ez is jól indul...