15.

Trritokk magában dohogva szaggatta a levegőt. Fél mancsában ernyedten lógott a döglött elfizing. A másik mancsát használni sem tudta, olyan mély, fájdalmas sebet lukasztott bele az az átkozott nyílvessző. Még így is áldhatta a szerencséjét, hogy ennyivel meg egy nem túl komoly vágással a bal lábán megúszta. Ha egy pillanattal később vetődik a levegőbe, nem csak a szárnyát és vállát, hanem egyenesen a fejét lukasztja át az a kis elfizing.
Nem tudott igazán örülni a sikeres akciónak. Hiába kapott még húsz zrogdavart a csapatához, többet ártottak, mint használtak. Kevés volt az idő, hogy fegyelemre szoktassa őket, így viszont a többiek morálját rombolták. Hiába rágta a szájukba a taktikát, hiába állt melléjük a szerencse azokkal a hatalmas, mindent bevilágító máglyákkal, quettereiből rögtön a kövek lehajítása után kitört a zrogdavar. Ahelyett, hogy a megbeszélt módon elvágták volna a menekülés útját, inkább közéjük vetették magukat, és azonmód elkezdték szétzavarni a megriadt kis jószágokat. 
És ez óriási hiba volt!
Ezek a jószágok ugyanis fenemód elvadultak, amióta kikerültek a felügyelet alól. Szívesen eljátszadozott volna azzal, amelyik kitalálta azt a lövöldözős faszerszámot! Meg azzal is, amelyik az első olyan éles fémkarmot készítette!
Még jó, hogy nagyjából tudták, hová menekültek! A második kőzápor talán helyrehozta, amit a fegyelmezetlen landolás eltolt.
Hiába, no! Az igazi vezérek sajátja, hogy azonnal felismerik, mi a teendő! Külön szerencse, hogy a vezetőjüket is sikerült kiszúrnia a tisztáson. Pompásan fejen találta a kövével, aztán biztonságos helyre vitte, mielőtt visszaszállt a csatározásba. Most aztán akármennyien is maradtak a kis jószágok, eléggé meg lehetnek zavarodva hozzá, hogy a végjáték kimenetele ne lehessen kétséges! Csak annyit sajnált, hogy azt már nem lesz alkalma végignézni.
Még ennél is jobban sajnálta azt a húsznál is több quettert, akiket saját balgaságuk csalt a halálba. Micsoda szégyenletes halál! Elbukni saját jószágaikkal szemben!
Ahogy hátrapillantott, jó pár sebesültet összeszámolhatott saját magán kívül. Őket nem sajnálta. Legalább tanulnak belőle.
Trritokkot egyedül az vigasztalta, hogy végre harcossá lett. Miután leadja a szőröskarúak főnökének ezt a döglött elfizinget, azonnal jelentést tesz Korr’hoakk királynak. Sikerei után nem szégyenítheti meg azzal, hogy ismét valami zrogdavaroknak való feladatot sóz rá!
Tisztában volt ugyan vele, hogy ez az expedíció sem volt még igazán katonai feladat – végül is melyik harcos alacsonyodna odáig, hogy jószágok ellen vonuljon? –, de az, hogy ezzel a zrogdavar csürhével ilyen maradéktalanul sikerült teljesítenie a rábízott feladatot, bőven bizonyítja a rátermettségét!
Miközben ilyenformán morfondírozott magában, alatta őrült sebességgel száguldott az irdatlan erdőség. Egyre nagyobb dombok hullámosították a tájat, és a háttérben már kirajzolódott a hegy is, amelyről a köveket hozták a támadáshoz. Azonban amint megpillantotta az egyik apró tisztáson pislogó tüzet, gondolatai máris a valóságba ugrottak vissza. 
– Figyeljetek! – ordított hátra. – Ti a tisztás fölött köröztök, amíg én beszélek velük odalent! Csakis, ismétlem, csakis akkor támadhattok, ha én parancsot adok rá! Ha ezt is elszúrjátok, jelenteni fogom Korr’hoakk királynak, aztán mehettek mind goblinokra vadászni északra!
Néhány „igenis”-szerű morranás jelezte Trritokknak, hogy megértették a parancsot.
Megkezdte hát az ereszkedést. Most nem kőként zuhant alá, mint alig egy órája az elfizingek közé, hanem óvatos, egyre szűkülő körökkel kezdte kerülgetni a tüzet. Nem csak sebesülései és a vele cipelt dög tették ezt szükségessé, hanem a tisztáson várakozó jószágokat sem lett volna tanácsos megriasztani. Az igénytelenül összehordott tábortűz körül ugyanis jó tucatnyi troll heverészett. Már az is sikernek számított, hogy a megbeszélt helyen és időben tényleg ott vártak rájuk. Remélte, nem felejtették el időközben, hogy miért is. 
Csak akkor ereszkedett közéjük, amikor már mind felfigyeltek jelző rikoltásaira, és a quetterei is megfelelő mélységre ereszkedtek hozzá, hogy a lassan hajnalodó égbolton kivehető legyen számbeli fölényük.
Még jóformán földet sem ért, amikor az egyikük máris rámordult:
– Győzelem van? Sok hús, nekünk kaja?
– Igen – felelt gyorsan Trritokk. Az utóbbi napokban volt alkalma kitapasztalni, miként lehet beszélni ezekkel a félvad behemótokkal. Gyorsan összeszedte minden troll nyelvtudását, és nekilátott meggyőzni őket: – Sok hús, megsütve nektek, arra! – mutatott egyenesen visszafelé, amerről érkeztek.
– Ez – mutatott most a mancsában cipelt dögre súlyos kőbunkójával – kaja nekem, vezér?
– Nem. – Trritokk némán átkozta magát, amiért nem adta át az elfizing tetemét valamelyik quetterének, mielőtt leszállt. – Ez nagy-nagy quetter vezérnek kaja. Viszem neki.
A troll erre olyat csapott fegyverével maga mellé a földre, hogy mögötte a tábortűz rögvest magába roskadt.
– Huroh éhes! Add kaja Hurohnak! Vigyél quetter vezérnek másik!
– Nem. Siess húshoz, ahol mondtam, mert elviszik élők előletek!
A troll most Trritokk lába elé csapott a kőbunkóval, ha lehet, még nagyobbat, mint az előbb.
– Add nekem kaja!!!
Trritokk, bár kissé kezdte elveszíteni a türelmét, rezzenéstelen tekintettel és továbbra is nyugodt hangon felelte:
– Nektek ajándék sok hús, arra – intett maga mögé ismét, aztán az ég felé mutatott: – Ha megsértesz, sok quetter harcost megsértesz! Neked sok-sok ajándék kaja, csak menni arra. Te nem kér sok kaja, de elvenni akar nagy-nagy quetter vezér kicsi kaja? Troll vezér akar sérteni quetter vezért?
Ez egy kissé sok volt a trollnak, ezért néhány percig csupán maga elé bambulva próbálta értelmezni a hallottakat. Végül felsandított az egyre világosodó égboltra, amit szinte elleptek a fejük felett köröző quetterek, majd latymatagon még egyszer Trritokk elé csapott.
– Megyünk enni kaja. – Hátrafordult a némán bambuló társaihoz – Menni, enni kaja!
Lelkesült üvöltést kapott válaszul.
Trritokk próbálta palástolni megkönnyebbülését. 
– Ahol füst-szag van, ott a kaja! – mondta még búcsúzóul, aztán a levegőbe rúgta magát.