*

A lány meglepett arccal nyitott ajtót.
– Történt valami, Shaliman-szan?
Derek végignézett Emikón, és megdörgölte halántékát. A lány mindössze egy hosszú, fehér inget viselt, ami ugyan mindent takart, de sokat sejtetett.
– Nem, Miss Kajó, csak aggódtam a biztonságáért. Minden rendben?
– Igen, nyomozó. Bejön?
– Csak, ha van kávéja – mosolyodott el fáradtan az amerikai.
Emiko mosolyogva bólintott, és ellépett az ajtótól.
Derek az előszobában levette a cipőjét, felakasztotta a kabátját, aztán az egyik vendégpapucsba lépve követte a lányt az apró konyhába. Fáradtan lehuppant az egyik székre a kihajtható asztal mellett, és kábultan figyelte a lányt, aki gyakorlottan bűvészkedett a kicsi, kotyogós kávéfőzővel.
– Nincs már késő az ilyesmihez? – intett Emiko megfordulva a tűzhely felé.
– A kávéhoz sosincs késő – vonta meg a vállát a nyomozó. – De ma különösen. Ez egy ritka nehéz nap volt.
– Elhiszem. – Emiko leült vele szemben. – Gondolom, otthon zűrösebb esetei is vannak ennél.
– Előfordul. Viszont itt teljesen idegen a környezet, nehezen követem a motivációkat és a nonverbális jeleket.
– Nem vagyunk mi annyira mások, Shaliman-szan, higgye el! Csak kövesse az ösztöneit, és nem lesz baj.
Derek csodálkozva, és teljesen elbűvölten bámulta a lányt.
– Miss Kajó, elképesztő, mennyire bízik bennem, pedig még csak… te jó ég, még csak ma délelőtt találkoztunk!
Emiko oldalra hajtotta a fejét, és káprázatos mosollyal ajándékozta meg.
– Nem gondolom, hogy az ilyesmi idő függvénye lenne. Ön meg egyébként is rendőr, Hiromoto-szan társa, és jelenleg a védelmezőm. Butaság lenne, ha nem bíznék meg önben.
Egymás szemébe néztek, és Derek tagjaiból kiszaladt az erő. Nem bírta elszakítani a pillantását, vagy bármi másra gondolni, csak hogy megérintse a fényes, fekete tincseket, ajkával végigsimítsa a lány hófehér nyakát.
Kábulatából különös hörgés rántotta ki. Az évtizedes rutin, és a fáradtság megtette a magáét: felpattanva pisztolyt rántott, és kis híján lelőtte – a kávéfőzőt. Amikor felfogta a helyzetet, lassan leengedte a fegyvert, és megfordult. Zavart pillantása találkozott Emiko döbbent tekintetével. Egy pillanatnyi csend után Derek szégyenlősen elmosolyodott, és megvonta a vállát. A lány kedvesen elmosolyodott, gyengéden kivette a férfi kezéből a 38-ast, letette az asztalra, és a tűzhelyhez lépett.
– Szerintem annyira nem lesz rossz, hogy szét kelljen lőnie – pillantott vissza a válla fölött.
Derek lerogyott a székre, és kirobbant belőle a megkönnyebbült nevetés. Mire csillapodott a roham, Emiko már elé rakta a gőzölgő csészét.
– Nem tudom, hogy issza. Van itthon cukor, méz, talán tej is…
– Ne fáradjon, Miss Kajó, feketén szoktam. – Belekortyolt a forró, fekete italba, aztán elfintorodott. – Lehet, hogy mégis le kellett volna lőnöm – sóhajtotta.
– Ennyire rémes? – ijedt meg a lány.
Derek megrázta a fejét.
– Tudja, kisasszony, a bizalma őszinteséget követel. Szerintem egész életemben nem ittam még ilyen borzalmat.
– Sajnálom, nyomozó! Én nem szoktam kávézni. Ez is csak azért van itt, hogy amikor édesanyám meglátogat, akkor meg tudjam kínálni.
– És a kedves mama meg szokta inni? – szörnyedt el a férfi.
– Most, hogy így kérdi… Esetleg főzhetek egy teát…
– Maradnék a víznél, ha nem bánja. Tényleg, nem éhes?
– Te jó ég, nyomozó, nem akarhatja, hogy főzzek magának!
– Nem akartam, de miért is…?
– Nos, a kávémból talán már sejtheti, hogy nem vagyok egy Jamie Oliver. Nem venném a lelkemre, ha enne a főzömből.
Derek elvigyorodott.
– Értékelem az őszinteségét, kisasszony. Arra gondoltam, hogy rendelhetnénk valamit.
– Nem igazán van étvágyam, de persze, tudok egy jó éttermet a közelben.
A férfi elcsodálkozott.
– Nem éhes?
– Nem, tényleg.
– Miss Kajó, ha nem eszik, legyengül, azzal pedig az én dolgomat nehezíti meg. Evett ma már?
– Természetesen. Nem emlékszik, nyomozó, hogy együtt reggeliztünk?
Derek a fejét ingatta.
– Láttam, hogy mit evett ma reggel, Kajó-szan. Az egy beteg macskának sem lenne elég. Később az alvásából ébresztettem, amióta hazajött meg nem érkezett önhöz senki. Itt sem látom nyomát ételhordó doboznak, vagy főtt ételnek.
A lány az ajkába harapott.
– A francba, lebuktam. Igaza van, nyomozó. Mit enne?
– Nekem mindegy, csak legyen benne hús.
– A szusit szereti?
– Persze, ha gyorsan kiszállítják.
– Azzal nem lesz gond, itt van az utcában az étterem, a konyhájuk meg hajnal egyig üzemel. Akár el is szaladhatnánk érte.
– Nem biztos, hogy ez jó ötlet...
– Ó, tényleg, itt kell maradnom. Akkor várjon egy percet, megrendelem telefonon. 
Miután a lány letette a telefont, Derek kiiöblítette a csészéjét, és a lányhoz fordult.
– Mihez lenne kedve, amíg várunk?
– Nem is tudom. Mielőtt megérkezett, egy filmet néztem. Valami romantikus amerikai darab, de nem figyeltem a cselekményre.
– Csatlakozhatok?
– Éppen kérni akartam rá. De csak akkor, ha szívesen néz ilyeneket.
– Nem szoktam. Mondjuk, filmeket alapból nem nézek.
– Akkor hogyan szokott kikapcsolódni?
– A szabadnapjaimat a barátaimmal vagy a kollégáimmal szoktam tölteni, munkanapokon meg örülök, ha ágyba jutok.
Emiko sajnálkozó fintorral bólintott.
– Hát akkor most itt a remek alkalom. – Elindult a szoba felé, Derek meg kedvtelve figyelte táncos lépteit.
Elhelyezkedtek egymás mellett a heverőn, a lány visszalépetett a főmenübe, majd elindította élőről a filmet.
Tíz perccel később a férfinek már fogalma sem volt, hogy milyen rendezvényen van. Belesüppedt a kanapéba, a szemhéja kezdett leragadni, tagjait ólmos fáradtság öntötte el. Már éppen elmerült volna az álomban, amikor csöngettek.
Derek mély sóhajjal feltápászkodott, és kiment ajtót nyitni.
A futár arcán nem látszott meglepődés, udvarias hajlongások közepette nyújtotta át a dobozokat.
Mire visszaért a szobába, Emiko már előkészítette az asztalt. Csendes egyetértésben, némán láttak neki az ételnek, de Derek ráébredt, hogy neki sincs étvágya.
– Nem ízlik, nyomozó? – csodálkozott rá a lány.
– Nagyon finom – vonta meg a vállát a férfi –, csak lehet, hogy túl fáradt vagyok már hozzá.
– Hazamegy?
– Dehogy! Már, persze, ha nem bánja, hogy maradok.
– A legkevésbé sem. Viszont akkor főzök egy teát. Ezt most nem ússza meg, nyomozó!
Mikor a bögrét a vendége kezébe nyomta, a lány félrehajtott fejjel a szemébe nézett.
– Folytatjuk a filmet?
Derek beleszimatolt a gőzölgő italba, és egész tűrhetőnek találta.
– Hogyne – bólintott.
Ismét elhelyezkedtek a kanapén, de Dereket nem ragadta magával a cselekmény.
Lassan lecsatolta az óráját, letette a heverő melletti kisasztalra, kigombolta az ingét, és hátrahajtotta a fejét.
– Nagyon szép az órája – intett a lány a lerakott darab felé. – Családi örökség?
– Úgy valahogy. Még a dédnagyapámé volt. Tudja, Miss Kajó, ez az egyik családi hagyományunk. Az elsőszülött fiú megkapja az órát, mert szerencsét hoz.
Emiko leállította a filmet, és teljes figyelmével felé fordult.
– Van több hagyományuk is?
Derek elmosolyodott.
– Igen. Például a japán nyelvtudás.
Emiko döbbenten nézett rá.
– Ezt hogy érti?
– Tudja, erről nem igazán szoktam beszélni.
– Ne haragudjon, nyomozó, nem akartam faggatni.
– Nem vettem annak, Kajó-szan. Nem titok, csak egyszerűen eddig még sosem kérdezett rá senki. Azt tudják a főnökeim, hogy beszélek japánul, ezért is küldtek ide engem. Csak azt nem kérdezték, hogy miért tanultam meg a nyelvet.
– Akkor én most megkérdezem: miért?
A férfi egy pillanatig kutatón nézett a lány szemébe.
– Lehet, hogy nem fog tetszeni a válasz.
– Lehet. De attól még elmondhatja.
– Tudja, Kajó-szan, a dédnagyapám vadászpilóta volt. Ezt az órát akkor kapta a dédnagyanyámtól, amikor elment a háborúba a japán frontra, mert szerencsét hoz. És tényleg így történt: az öreg még a harcok elején fogságba esett, aztán az órája megtetszett az egyik őrnek. Ételt kínált érte, de a dédnagyapó inkább azt kérte, hogy tanítsa meg japánul. Ez később nagyon hasznosnak bizonyult, mert ő lett a többi rab tolmácsa. Túlélte a fogságot, és még az őrrel is annyira összebarátkozott, hogy hazatérésekor visszakapta az óráját. Úgy gondolta, hogy az életét ennek a két dolognak, az órának meg a japán nyelvtudásnak köszönheti, ezért megtanította a fiát a nyelvre. A nagyapám felnőttként nyitott egy boltot, ahol kezdetben japán ajándéktárgyakat árultak. Később apám vette át az üzletet, és megváltoztatta a profilt is: elektronikai berendezéseket importáltak innen. Apám remek üzleteket kötött, főleg a nyelvtudása miatt.
– És az óra tényleg szerencsét hozott később is?
– Nos, ez nézőpont kérdése – nevetett Derek. – Nagyapó állítólag az óra miatt ismerkedett meg a nagyival, aki éppen egy állásinterjúra sietett, amikor elkezdett zuhogni az eső. Az óráját elhagyta, csak azt tudta, hogy késésben van. Teljesen véletlenül nagyapótól kérdezte meg a pontos időt, aki nemcsak azt mondta meg neki, hanem odaadta az esernyőjét is. A nagyi megkapta az állást, és később, amikor véletlenül megint találkoztak, egymásba szerettek.
– Ó, de romantikus!
– Az lenne?
– Határozottan. És az édesapja…?
– Ő javíttatni vitte az órát, de a mester éppen beteg volt, és a lánya vezette átmenetileg a boltot.
Emiko bájosan felnevetett.
– Várjon, kitalálom! Ő lett az édesanyja?
– Majdnem. A húga. De ez az óra indította el az eseményeket.
– Ez tényleg hihetetlen! És önnek hozott már szerencsét?
– Többször is, egyszer még az életemet is megmentette.
– Hogy érti?
– Az első munkanapom volt a rendőrségnél. Egész éjjel rettenetesen izgultam, nem bírtam aludni, aztán hajnalban kidőltem, és nem ébredtem fel az ébresztőre. Teljesen véletlenül a lakótársam ébresztett, aki éjszakai műszakban dolgozott egy bárban. Siettem, kapkodtam, és már csak az ajtó előtt vettem észre, hogy bent hagytam az órát. Mivel megesküdtem apámnak, hogy mindig nálam lesz, ezért visszamentem, így lekéstem a metrót. Mint később kiderült, az a szerelvény balesetet szenvedett és kigyulladt. Huszonketten haltak meg.
– Ez döbbenetes! Akkor megértem, hogy nem cserélte le valami modern darabra.
– Már teljesen megszoktam, bár az akadémián sokat ugrattak miatta. – A lányra pillantott. – Most maradinak tart, igaz?
– Egyáltalán nem – rázta meg a fejét Emiko. Felvette a földről a nyomozó érkezésekor földre szórt bolyhos plédet, és magára terítette. – Gondolom észrevette, Shaliman-szan, hogy nekünk mennyire fontosak a tradíciók.
– Valami feltűnt. De, felteszem, ez az önök családjában még érdekesebben alakul.
– Mire gondol?
– Nos, az, hogy az édesanyja amerikai, gondolom, fura helyzeteket szül.
Emiko elgondolkozott, aztán halkan felnevetett.
– Na, igen. Amikor a szüleim egymásba szerettek voltak zűrös szituációk, a nagyszüleim nem is nagyon örültek a dolognak, egyik részről sem. Aztán anyu ide költözött, és próbált megfelelni az elvárásoknak, de néha nem lehetett egyszerű a dolga. Emlékszem, például, amikor úgy hat éves lehettem, kitette a babákat a lányok ünnepén, de akkor kezdődött a betegsége, és, szóval elfelejtette eltenni őket az ünnep végén.
Derek pislogás nélkül nézett rá, aztán megszólalt:
– Tudom, hogy most barbárnak fog tartani, de halvány fogalmam sincs, hogy ez miért gond.
Emiko kuncogott.
– Hát, neki sem volt. Röviden a lényeg: a babákat azért teszik ki, mert, ha nem, akkor a lány nehezen fog férjet találni, ha pedig nem kerülnek vissza március harmadikán a dobozba, akkor minden egyes nap egy évet jelent pluszban, amivel csúszik a lány házassága.
A nyomozó elgondolkozott.
– Mihez képest?
– Fogalmam sincs. De akkor anyu nagyon rosszul volt, és elfelejtette eltenni.
– És az édesapja?
– Ő éppen akkor az Államokba dolgozott. Két hónapig ott, két hónapig itthon.
– Akkor ön egyedül maradt a problémával?
Emiko belekortyolt a bögréjébe.
– Nem teljesen – mondta végül lassan. – Valójában ennek az esetnek köszönhetem a Hiromoto-szannal való barátságomat.
– Barátság?
– Talán több annál. Tudja, nyomozó, olyan régen ismerjük egymást, hogy soha fel sem merült, hogy mással házasodjunk össze. Ez valahogy… magától értetődőnek tűnt.
– Értem. Szóval, hogyan barátkoztak össze?
– Hiromoto-szan a szomszédban lakott a családjával. Reggel még átmentünk hozzájuk, beszélgettünk, anyu utána lett rosszul. Belázasodott, nem volt magánál, ebédet sem tudott főzni. Már esteledett, amikor Hiromoto-szan a papírsárkányát keresve átjött a mi kertünkbe. Látta, hogy sírok, megkérdezte, hogy mi történt, aztán, amikor elmondtam, hogy anyu annyira rosszul van, hogy kint hagyta a babákat, és ezért én sosem fogok férjhez menni, akkor hazaszaladt az anyukájáért. Miruna-szan átjött, és mindent elrendezett, felhívta apámat is, és persze elpakolta a babákat.
Derek nem bírta megállni, hogy feltegye az őt foglalkoztató kérdést:
– Akkor nincs is szó szerelemről önök között?
A lány vállat vont, és letette a bögrét az ágy mellé.
– Valójában azt sem tudom, hogy az mi. Mindig is egymásnak voltunk ígérve, még akkor is, amikor anyut Steve bácsi kórházában kezelték, és mi is odaköltöztünk.
– És ön nem is vágyott más életre?
– Ezen eddig még nem gondolkoztam – vonta meg a vállát Emiko. – Akarja folytatni a filmet, Shaliman-szan?
– Persze. Nagyon érdekes tapasztalat – mosolygott Derek.
A továbbiakban próbált a képernyőn futó eseményekre koncentrálni, és végre kezdte megérteni a történéseket, amikor súlyt érzett a vállára nehezedni. Csak a fejét mozdítva oldalra sandított: Emiko feje a vállán pihent, a lány pedig édesen aludt.
Egy percig gondolkozott, hogy mit tehetne. Óvatosan megmozdította az alvót, hátha fel bírja emelni, hogy a hálóba vigye, de csak annyit ért el, hogy a lány lejjebb csúszott, feje Derek combjára került. A férfi érezte, hogy nincs esélye, de aztán rájött, hogy mennyire élvezi a helyzetet. A távirányítóval lekapcsolta a világítást, lehalkította a tévét, a helyzethez képest kényelmesen elhelyezkedett. Keze önkéntelenül a lány hajára tévedt, és azon kapta magát, hogy gyengéden simogatja a sima, fekete tincseket. Hátrahajtotta a fejét a támlára, és eltűnődött. Bár nagyon vonzódott Emikóhoz, de a lánynak már van választottja, aki ráadásul jó ember és, ami még ennél is fontosabb: remek zsaru. Úgyhogy neki be kell érnie ennyivel: őrizheti Emiko álmát. És megmarad neki az éjszaka emléke elgémberedett tagok képében.