*

Emiko, miután megreggelizett a sarki gyorsétteremben, sietség nélkül elsétált az irodaházig.
A bolt már kinyitott, és a lány a kirakaton át látta, ahogy Akemi-szan, a boltvezető odabent rendezkedik. Úgy tűnt, minden visszaállt a rendes kerékvágásba. A hátsó lépcső felé vette az irányt, de aztán csak állt az üvegajtó előtt, és nem bírta kinyitni. Egyszerűen nem akart itt lenni. Viszont a munka temérdek lesz, és a kollégái számítanak rá. Mielőtt a kártyaolvasóhoz érintette a belépőjét, még egyszer a telefonjára pillantott. Tíz-harminckettő. Hiromoto-szan a legutóbbi két percben sem hívta, és nem is küldött üzenetet. Mindegy, biztosan dolga van. A lány lenyomta a kilincset.
A lift előtt megborzongott. A legutóbb könnyebb volt a dolga, mert Derek-szan elvonta a figyelmét, de most egyedül kell felmennie. Megrázta a fejét. Nem, ez nem megy. Inkább a lépcsőház. Mire felért a második szintre, kicsit kifulladt. Ideje elkezdeni valamilyen edzést, mert teljesen elpuhult.
Végignézett a folyosón: a tetőablakokon beáradó napfényben porszemcsék kavarogtak, az átlátszatlan, füstüveg falakon különös mintákat rajzoltak az árnyékok. Otthon volt, de mégsem. Valami végleg elveszett.
Benyitott az irodájába, a hiány ismét belesajdult a szívébe. Levette a kabátját, a mosdó melletti szekrénybe akasztotta, bekapcsolta a laptopot, és amíg felállt a rendszer, kiment a konyhába, hogy készítsen egy teát. Ez a megszokott, apró szertartás furcsamód megnyugtatta.
Az asztalához visszaérve mély sóhajjal megnyitotta a vállalati levelezést, aztán a százhuszonhárom olvasatlan levél láttán elmosolyodott. Legalább lesz mivel elfoglalnia magát.
Annyira belemerült a munkába, hogy a külvilágot teljesen ki is kapcsolta. Talán ezért történhetett meg, hogy nem vette észre a benyitó férfit, csak amikor az megállt az asztala mellett.
Felpillantott, és levegő után kapott.
– Bocsáss meg, Emiko-szan – mosolygott rá Morales igazgató –, nem akartalak megijeszteni.
– Semmi baj, Kevin-szan. Nem hallottalak bejönni.
– Pedig kétszer is kopogtam.
Az igazgató ezúttal makulátlan, frissen vasalt fekete inget és szövetnadrágot viselt, és látszott, hogy nemrég borotválkozott. A kollégáktól kapott, „Nincsenek problémák, csak megoldásra váró feladatok” feliratú kávésbögrét két kézre fogva, félrehajtott fejjel nézte a lányt.
– Ne haragudj, nem hallottam. Mit tehetek érted?
– Emiko-szan, rám tudsz szánni egy kis időt? Fontos dologról kell beszélnem veled.
– Természetesen – állt fel a lány, és lelockolta a laptopot. – Menjünk le a tárgyalóba?
– Vagy még inkább az én irodámba, ha nem bánod. Nem akarsz készíteni egy teát előtte? Úgy látom, az előző teljesen kihűlt – intett az asztal szélén álló, érintetlen kanna irányába.
Emiko bólintott. Tényleg, arról teljesen megfeledkezett.
A főnökére pillantott.
– Igazad van, Kevin-szan, de inkább az automatából veszek egy kávét.
Az igazgató csodálkozva nézett rá, de aztán csak bólintott.
Együtt elsétáltak a liftig, és Emiko ezúttal nem érezte azt a borzongást, mint amit a mai megérkezésekor. A bemutatóterem szintjén megállt a kávégépnél.
– Ha elfogadsz egy tanácsot – hallotta az igazgató hangját a háta mögött –, a latte egész jó, de az americano rettenetes.
A lány bólintott, és véletlenszerűen megnyomta az egyik gombot. Elmélyülten figyelte, ahogy a gép lassan leemeli az egyik dobozt, begördíti a kidobó nyílásba, aztán a halk csilingelésre összerezzent.
Morales igazgató előreengedte az ajtóban, és hellyel kínálta az ülőgarnitúra felé intve. Tényleg bőrnek néz ki, konstatálta a lány, mielőtt leült az egyik fotelbe.
– Köszönöm, hogy időt szakítasz rám – hajolt meg felé a főnöke, és behajtogatta tekintélyes termetét a másik fotelbe. – Gondolom, felgyűlt a munka.
– Igen, de nem lesz gond. A többieket értesítetted már, hogy folytathatjuk?
– Persze. Szerda délután háromra összehívtam egy értekezletet a tetőre, de előtte veled akartam négyszemközt beszélni.
Emiko várakozóan pillantott a férfira, aki lassan letette a bögréjét a köztük álló kisasztalra, és összefűzte a kezét maga előtt.
– Emiko-szan, azt akartam, hogy te tudd meg elsőként: a múlt heti, sajnálatos események miatt a tulajdonosok visszarendeltek Amerikába.
A lány csodálkozva felhúzta a szemöldökét.
– De miért? Neked nem volt közöd hozzá!
– Közvetlenül nem, ez igaz, de az én jelenlétem mégis félreértésekre adhatott okot. A tulajdonosok úgy ítélik meg, hogy egy felkészült japán cégvezető talán javíthatja a cég helyi megítélését is.
– Ó, értem. És te meddig maradsz?
– Április közepéig. Ha addig nem találnak senkit a helyemre, akkor Imada-szan veszi át ideiglenesen a feladataimat.
Emiko maga elé meredt, és nem tudta, mit mondhatna.
– Ez a te munkádra egyelőre nem lesz hatással – sietett megnyugtatni a lányt az igazgató. – De, persze az új vezető biztosan be fog vezetni pár változtatást.
– Igen, gondolom nem lesz több tetőtéri buli.
– Ezt nem tudhatjuk. De, gondolom, a tulajdonosok jól fognak választani.
Emiko felpillantott, és mosolyt erőltetett az arcára,
– És te, Kevin-szan, mihez kezdesz?
– Látod, Emiko-szan, ez egy remek kérdés, és valójában éppen emiatt akartam veled beszélni.
– Velem?
– Igen. A helyzet az, hogy bár a tulajdonosok felmentettek a pozíciómból, ha szépen akarok fogalmazni, de emellett elismerték az eredményeket. Felajánlottak nekem egy izgalmas lehetőséget, és én hajlok rá, hogy elfogadjam. Arról van szó, hogy alapítani akarnak az Államokban egy ehhez hasonló céget, és engem kértek fel társtulajdonostársnak és egyben cégvezetőnek. El tudod képzelni, Emiko-szan, mekkora lehetőség rejlik ebben a dologban?
– Igen – bólintott tűnődve a lány. – Mostanában amúgy is divatos ez az üzletág, és a tengerentúlon szinte kiapadhatatlan mennyiségű alapanyag állna a rendelkezésedre.
– Mármint sok ott a szemét – nevetett a férfi. – Szóval, van benne potenciál. És itt jössz te a képbe.
Emiko pislogás nélkül meredt rá.
– Hogy érted ezt, Kevin-szan?
– Amikor megalapítom az új céget az Államokban, szeretném, ha eljönnél hozzám projektvezetőnek.
A lány meghökkent.
– És ez mégis mit jelentene pontosan? – kérdezte végül.
– Szabad kezet kapnál a cég arculatának a megtervezésében, a rendszer felépítésében. A stratégiai és a személyi kérdésekben együtt döntenénk, a tárgyalásokat és az üzleti részét én intézném, de minden más a te feladatod lenne.
– Tehát egyfajta cégvezetőnek szánsz?
– Igen, erről lenne szó.
– Miért engem?
– Nézd, Emiko-szan, ennek a cégnek itt te vagy a lelke. A te ötleteid, terveid miatt tartunk most itt, ahol. És ezt a tulajdonosoknak is megmondtam.
– Nem gondoltam, hogy ilyen nagyra értékelsz. Azt hittem, hogy Naemu-szant tartod a „cég lelkének”.
– Naemu-szan remekül értett a szervezéshez, nagyon jó barát volt, és remek kávét főzött. Viszont a te ötleteid vitték előre a céget.
Emiko a homlokát ráncolta.
– Ti barátok voltatok?
Az igazgató elmosolyodott.
– Igen, már amennyire egy bunkó amerikai és egy finom japán hölgy az lehet.
– De nem történt köztetek semmi, ugye?
Morales nevetve megrázta a fejét.
– Dehogy! Naemu rengeteget segített, amikor tavaly szakítottunk a barátommal.
– Tessék?
– Na, igen, erről nem nagyon szoktam beszélni. Öt évig éltünk együtt, de a távolság kikezdte a kapcsolatunkat. Neki lett valaki más, úgyhogy pont karácsony előtt vége lett. És Naemu tartotta bennem a lelket.
– Te egy férfivel éltél együtt?
– Igen. Elítélsz ezért?
A lány elgondolkozott, aztán megrázta a fejét.
– Egyáltalán nem, de ez sok mindent más megvilágításba helyez.
– Például? – vonta fel a szemöldökét a férfi.
– Például az ajánlatodat. Elsőre azt hittem, hogy a szeretődnek akarsz, azért ajánlod fel a pozíciót.
Az igazgató elkerekedett szemmel nézett rá, aztán hangosan nevetni kezdett.
– Értékelem az őszinteségedet, Emiko-szan – mondta végül, amikor végre levegőhöz jutott. – És, most, hogy már tudod az igazat rólam?
– Így az a kérdés merült fel bennem, Kevin-szan, hogy miért nem engem javasoltál az utódodnak?
Az igazgató előrehajolt.
– Emiko-szan, én is őszinte leszek veled, de lehet, hogy ez fájni fog. Engem azért nem fogadtak itt el, mert amerikai vagyok, téged meg azért utasítanának el, mert fiatal vagy és nő. Ráadásul te nem mozogtál még az üzleti életben, nem tudnál tárgyalni, vagy asszertívan érvényesíteni a cég érdekeit.
– És ez az Államokban nem így lenne?
– Nem, mégpedig azért, mert ott állnék mögötted, hogy az ilyen helyzeteket megoldjam. Emellett nálunk kicsit rugalmasabban viszonyulnak az emberek a női vezetőkhöz. Tudom, hogy ez most elég hirtelen jött, de van még időd átgondolni. Ami az anyagi részét illeti: a próbaidő alatt nagyjából a duplája lenne a fizetésed a mostanidnak, és a cég bérelne neked lakást.
A lány tűnődve nézte a főnökét, aztán lassan felállt, és meghajolt.
– Nagyon megtisztelő az ajánlatod, Kevin-szan. Kérlek, adj pár napot, hogy megvizsgáljam minden aspektusból!
Az igazgató is felállt.
– Nagyjából két heted van választ adni, Emiko-szan. Ha addig is bármilyen kérdés felmerül benned, nyugodtan keress meg!
– Köszönöm, Morales igazgató!
Még egyszer meghajolt, és kisietett az irodából. Miközben felfelé sétált a lépcsőn, megcsörrent a telefonja. A hívó neve láttán a lány egy pillanatig tétovázott, aztán végül az elutasításra nyomott. Erre a beszélgetésre most még nincs felkészülve.
Visszaült a gépéhez, de aztán csak bámulta üres tekintettel a monitort. Egyre a felkínált lehetőség járt a fejében.
Az ajánlat több mint csábító, de túl sok a kockázatos része. Nem, ebben egyedül nem tud dönteni.
Ismét kézbe vette a telefont, és elindított egy hívást.
– Kászan – szólt bele a készülékbe, amikor meghallotta az édesanyja hangját. – A segítségedre van szükségem.
– Mit a baj, kicsim?
– Nincs baj, csak kérdeznék valamit. Te miért döntöttél úgy, hogy eljössz Japánba apuval? A szerelem miatt?
Az asszony felnevetett.
– Az is benne volt, persze, de legalább annyira vonzott a kaland része is. Miért kérdezed?
– Mert… – Emiko megakadt, aztán nagy sóhajjal belevágott. – A főnököm felvetette, hogy menjek vele Amerikába. Alapít egy új céget, ehhez hasonlót, és felkért projektvezetőnek. Nagy felelősség, sok munka, és költöznöm kéne, viszont azt csinálhatnám, amit szeretek.
– Kicsim, szerintem meg is válaszoltad a saját kérdésedet.
– Szerinted fogadjam el?
– Ezt én nem mondhatom meg neked. De ha szeretnéd, akkor mi tart vissza?
– Az, hogy itt kellene hagynom benneteket, és utána tényleg csak az ünnepekkor találkoznánk. Anyu, én szeretem ezt a várost, ezt ismerem, és… szerinted nem vagyok túl fiatal egy ilyen pozícióhoz?
– Emiko, huszonhét évesen mindenki fiatal. Az, hogy itt kell hagynod minket, ne legyen visszahúzó erő! Nem a távolság határozza meg, hogy mennyire tartjuk a kapcsolatot. Félre ne érts, nagyon hiányoznál, de ez a te életed. Talpraesett, okos nő vagy, és én nem gondolom, hogy lenne olyan probléma, amit ne tudnál megoldani. Ha pedig mégis segítségre lenne szükséged, a főnököd biztosan ott állna melletted, mert, ha jól értem, a munkatársaként hívott magával.
– Igen, persze, de… huh, nagyon félek! – vallotta be a lány,
– Bolond lennél, ha nem félnél: ismeretlen hely, új feladatok és egy csomó barbár amerikai.
– És szerinted nőként, külföldiként hogyan boldogulnék ott?
– Nem vagy külföldi, megvan az amerikai állampolgárságod is. Nőként meg… Kicsim, gondolod, hogy itt könnyebb lenne a dolgod?
– Tehát azt javaslod, hogy menjek?
– Nem. Azt mondom, hogy nézz utána a cégnek, írd össze a fenntartásaidat, beszélj a főnököddel arról, hogy pontosan mit vár tőled, mi az, amiben támogat a cég… lakhatás, autó, ügyintézés… és mik a feltételek, amiket szabnak, kikkel kell együtt dolgoznod, ki lesz ott a főnököd… De szerintem nem kell sorolnom. Ha túl leszel az első ijedtségen, gondold végig józanul a kérdéseket, és, amint megkapod a válaszokat, magadtól is tudsz majd dönteni.
– Ez jó ötlet, de még akkor is van egy sor olyasmi, amire nem fog nekem senki válaszolni.
– Mire gondolsz?
– Nem tudom. Amikor Steve bácsinál dolgoztam, elég védett helyzetben voltam, mert ő mindig ott volt nekem, hogy tanácsot adjon, vagy kiálljon mellettem, most viszont egyedül lennék.
– Nem leszel egyedül, a nagybátyád most is ott lesz – mutatott rá az édesanyja. – Egyébként én elég régen eljöttem az Államokból, fogalmam sincs, milyen most ott élni, vagy dolgozni. De miért nem kérdezed meg Steve-et?
– Kászan, ez remek ötlet! Mindjárt felhívom. 
– Igen, most még biztosan ébren van.
– Nagyon köszönöm a segítségedet, anyu. Nem tudom, mihez kezdenék nélküled.
– Erre vannak az anyák – nevetett az asszony. – Kicsim, ne feledd, mi mindig a családod leszünk, bárhogy is döntesz.
– Tudom, anyu. Szeretlek.
– Én is szeretlek, Emiko. Majd hívj, ha döntöttél.
– Mindenképpen.
A lány bontotta a hívást, aztán a falon függő órára pillantott. Fél egy, akkor San-Franciscóban tizenkilenc-harminc. Még belefér.
– Szia Emiko – szólt bele a telefonba a nagybátyja. – Rég hallottam felőled.
– Steve bácsi, tudom, hogy egy ideje nem beszéltünk, de a tanácsodra van szükségem.
– Nocsak. Éppen az enyémre? Ez megtisztelő.
– Steve bácsi, kérlek, ne ironizálj! Tényleg komoly dologról akarok veled beszélni.
– Rendben, hallgatlak. De annyit azért árulj el, hogy a kérdésednek van-e valami köze a kolléganőd halálához vagy Shaliman nyomozóhoz?
Emiko levegő után kapott.
– Te honnan tudsz erről?
– Mondanám, hogy én mindenről tudok, de az igazság az, hogy felhívott a nyomozó a minap.
– Mégis, miért?
– Tudni akarta, hogy csempészünk-e együtt Japánba Adderallt. Megnyugtattam, hogy ez még nem jutott az eszünkbe, de remek ötletnek tartom.
– Steve bácsi!
– Jól van, jól van, komoly leszek. Mi a problémád?
– Felajánlottak egy projektvezetői pozíciót Amerikában. Szerinted elfogadjam?  
A doktor a vonal túlsó végén felnevetett.
– Gyermekem, én erre hogy a csudába válaszoljak neked?! Te vagy a közgazdász. De, ha tényleg egy ilyen vénembertől akarsz tanácsot kérni, szerintem tedd fel a megfelelő kérdéseket!
– És mik lennének azok?
– Például, hogy miért kaptad az ajánlatot?
– Hogy érted?
– Oké, pontosítok. Ki ajánlotta fel a pozíciót?
– A mostani főnököm, Kevin Morales.
– Amerikai?
– Igen.
– Kell fizetned ezért?
– Hogy mi?
– Úgy értem, kerül ez neked bármennyi pénzbe? Üzlettársnak akar, befektetőt keres?
– Nem, sőt kábé kétszeres bért kínált.
– Az remek. A szeretőd?
– Tessék?!
– Nem kell kiabálni. Tehát nem kerül pénzedbe, és szexszel sem kell fizetned érte. Akkor valószínűleg bízik a képességeidben. Eddig jó főnök volt? Vagy rabszolgahajcsár?
– Egyáltalán nem…
– Akkor tényleg nem értem a problémádat. Vagy te érzed magadat kevésnek a feladathoz?
– Igen, mert nagyon fiatal vagyok és…
– Ez baromság. Mi van még?
– Nő vagyok.
– Tényleg?!
– Steve bá…
– Jó, abbahagyom. Nő vagy. És ez kit zavar?
– Itt biztosan nem fogadnának el ilyen szintű vezetőnek, de nem tudom, hogy az Államokban ez hogy megy.
– Ja, hogy az! Hát, mostanában nagyon divatos az esélyegyenlőség hangoztatása, és egy kemény, tökös csaj nagy karriert futhat be.
– Te ezt ellenzed?
– A női vezetőket? Dehogy. Én az esélyegyenlőségben nem hiszek.
– Nem hiszel abban, hogy mindenkit megilletnek ugyanazok az esélyek? – döbbent meg a lány.
– Nem. Én ebben a divatos szarságban nem hiszek. Tudod, az egyértelmű, hogy, mint a te esetedben is egy félvér, sárga nőnek nem könnyű érvényesülni, de nálam ez sosem volt szempont. Ha jó szakember, kit érdekel, hogy milyen a színe, a neme, vagy, hogy vak-e vagy béna? Még soha senkit nem utasítottam el csak ilyen okból.
– Na látod…
– Viszont soha nem is vettem fel csak ezért valakit. Pedig hidd el, jöttek már nekem ilyen vádakkal. Nézd, ha szívvel-lélekkel fogod végezni a munkádat, és tényleg szeretni fogod, akkor a többi, az elismerés, elfogadás, tisztelet jön magától. Úgyhogy szerintem az egyetlen valódi kérdés, hogy mi az igazi ok, amiért el akarsz jönni Japánból? Minden más csak kifogás.
Emiko elgondolkozott.
– Nézd, Steve bácsi, mi vár itt rám? Hozzámegyek Hiromotóhoz, gyerekeket szülök és életem végéig üzleti elemző leszek.
– Nem akarsz hozzámenni?
– Azt hiszem, nem.
– Akkor ne tedd. De emiatt még nem kell elköltöznöd. A másik meg: karriert akarsz?
– Nem tudom. Talán.
– Figyelj, gyerek! Úgy érzem, hogy megakadtál. Azt javasolnám, hogy elemezd üzletileg az ajánlatot, az előnyöket, hátrányokat, kockázatokat. A saját félelmeidet tedd félre, azok csak benned vannak! Ha Amerika mellett döntesz, én itt leszek, hogy segítsek, ha viszont otthon maradnál, arra is van ötletem.
– Éspedig?
– Mivel nem tudtam, hogy váltani akarsz, eddig nem szóltam, de lenne egy ajánlatom a számodra. A klinikánk most fog belekezdeni egy közös programba egy japán kórházzal. Az az ötlet, hogy hosszabb-rövidebb időre kicserélnénk az orvosainkat, hogy megismerhessünk egymás technológiáját meg módszereit, és ehhez kellene nekem japán oldalról egy koordinátor. Érdekelne?
– Te jó ég! Erre nem számítottam.
– Nézd, így maradhatnál otthon, és ez egy teljesen új kihívás lenne a számodra.
– De én nem értek az egészségügyhöz.
– Bullshit. Megtanulod.
– Steve bácsi, én szeretem a mostani munkámat, és tényleg hiszek az újrahasznosításban.
– Értem. Akkor szerintem te is tudod a választ. Azért gondold át a javaslatomat, és szólj vissza!
– Jó. És nagyon köszönöm! Sokat segítettél.
– Bármikor. Ja, és add át üdvözletemet a nyomozónak. Szimpatikusnak tűnt a telefonban.
– Sajnos, nem hiszem, hogy találkozok még vele. A nyomozást lezárták, ő pedig hamarosan hazautazik.
– Szerintem ebben tévedsz – kuncogott a doktor. – A hangjából én arra következtettem, hogy komolyan érdeklődik irántad. És, ha egy férfi így érez, akkor megtalálja a módját, hogy kapcsolatban maradjatok. Légy jó!
Steve bácsi bontotta a vonalat, Emiko pedig zavaradottan meredt a készülékre. Emésztette a hallottakat, de most még kevésbé látott tisztán, mint a beszélgetés előtt.
Kiment a konyhába, hogy főzzön egy teát, hátha az segít. Amikor kinyitotta a szekrényt, szemébe ötlött egy felirat: „Minden mindennel összefügg”. Ez volt Naemu kedvenc mondata, és éppen ezért kapta a kollégáktól ajándékba ezt a bögrét. Emiko lassan letette a teásdobozt, és a telefonja után nyúlt.
– Hiromoto-szan, találkozhatnánk egy óra múlva a Taróban? Fontos dologról akarok veled beszélni.