27.

Joe csupán néhány pillanatig hihette, hogy puha, édes álomba csöppent: máris látta magát felülről, amint pucéran, hidegtől kékülő testtel fekszik a síron. Körülötte a föld alól éles fogú kígyók másznak elő és felfúrják magukat a hasába. Tehetetlenül nézte, ahogy sorra kiszedik a belszerveit, tán még a csontjait is, hiszen az egész teste hullámzott és burjánzott a sok száz hüllőtől, majd amikor eltávoztak, a bőre kipukkadt tömlőként lelapulva maradt hátra. Joe próbált közelebb evickélni a kizsigerelt korpuszához. Így, a saját testén kívül már nem látott olyan élesen, mint a sámán szemeivel. Nagyon remélte, hogy tényleg csak álmodja a jelen eseményeket, mert iszonyú volt még csak belegondolnia is, mi lenne, ha a valóságban történik vele mindez. Hiába nézegette a környéket, a temető egyhangúságában sehol sem fedezte fel Wandát. Remélte, hogy ez is annak a bizonyítéka, hogy nem a valóságban történő dolgokat él át. Kis idő elteltével a föld ismét kivetette magából a kígyók tömegét, amik immár jóllakottan, megvastagodva másztak elő. Némelyik a szájában megfeketedett, beszáradt szerveket hozott: egy régebben eltemetett hulla aszalódott belszerveit. Ismét a testébe fúrták magukat, és Joe undorodva látta, hogy a kígyók a magukkal hozott hulladarabokat mind beleteszik, sőt, a gyomruk tartalmát is beleöklendezik. Amint elkezdte kitölteni a belsejét a hozott anyag, úgy kezdte lebegő énjét is mind közelebb és közelebb húzni magához. Joe veszettül küzdött ellene, mindenáron el akarta kerülni, hogy ez a gusztustalanság legyen az új korpusza, ám az erő ellen semmit sem tehetett.
Amint belemerült a síron fekvő testbe, meglepte őt a kín. Üvöltött volna, de a tüdeje helyén égető masszát érzett, mozdult volna, de az izmai zsibbadt darálthúsnak érződtek. Az egészen kicsi kígyók még mindig ott mozogtak benne, és éles, kemény kristálydarabokat öklendeztek belé. Az egyik még a nyelvébe fúrta be magát, és Joe-nak fájdalmas zsibbadással kellett tudomásul vennie, hogy immár a nyelvében is egy hegyikristály maradt. Mások a könyök és térdhajlataiban, a csuklójában, az ujjai végében hagytak hasonló ajándékokat. Mindegyik külön-külön fájt, és az egész teste lázas zsibbadással lüktetett. Csak nagyon lassan, mint amikor az érzéketlenné zsibbadt lábba visszatér a vér, úgy kezdte az egész testét átjárni előbb egy fájdalmas zsibbadás, majd a szinte elviselhetetlen száztű csiklandó kínja.
Önkívületben dobálta magát, és már azt se bánta volna, ha meghal, csak legyen végre vége ennek a szenvedésnek, amikor érezte, hogy egy alóla feltörő erő kimossa őt a fájdalmával együtt a szétberhelt és továbbra is veszettül rángatódzó testéből és afölött áll meg vele. Az öreg aborigin, Nigas Wonderkini fogta a vállánál fogva, és rázogatta, hogy magához térjen.
Joe első eszmélésére azt állapította meg az öregről, hogy még soha nem látta ennyire élőnek, mint most. Másodikra pedig azt, hogy ugyanolyan meztelen, mint ő.
– Ébredj, Joe! – nézett mélyen a szemébe. – Fel kell tudnod ébredned a hús kínjából, hogy a szellemvilág küszöbét átléphesd!
 Elengedte a vállát, ő pedig úgy zuhant újra a kínok korpuszába, mintha kifeszített rugó húzná oda vissza. Viszont immár nem a kíntól igyekezett megszabadulni, hanem az álomtól, amiben mindezt átélte. Hiába harapta azonban a nyelvét, kaparta, csípte a bőrét, a zsibbadás mindezekre érzéketlenné tette. Végül valahogy eszébe jutott, hogy a hipnózisból is mindig számolással hozzák ki a pácienst a hipnotizőrök. Legalábbis ezt olvasta valahol.
Alig számolt háromig – felébredt.
Nigas ott állt fölötte, a saját sírja mellett. Mindent beragyogott a reggeli napsütés, ám szerencsére csak ők ketten ácsorogtak a temetőben.
– Örülök, hogy sikerült. Kár lett volna itt elbuknod. Sajnos az unokahúgom sem tud mindent, nem tudott felkészíteni a feladatra. Most azonban kiérdemelted, hogy beavatást nyerj a magasabb misztériumokba. Gyere velem! – nyújtotta ki a kezét, Joe-nak pedig pontosan olyan nehezen sikerült feltápászkodni a földről, mint aki egy egész éjszakát töltött ágyon kívül. Azonban amint megragadta a feléje nyújtott kezeket, eltűnt a súlya, és úgy suhant fel a levegőbe, mint egy elvágott zsinórú héliumos lufi. Csak most nem egy ismeretlen táj fölött kezdett repülni, hanem az öntudatát megőrizve, a saját testében repült fel a Woden Temető fölé. A kihalt temető szélei minden irányban ködbe burkolóztak, így sem a várost, sem a benne nyüzsgő életet nem láthatta. Halott volt minden. Joe egyre inkább úgy érezte, hogy mégsem ébredt fel igazán. Mintha csak egy éberebb és valósághűbb álomra cserélte volna az előző szenvedését.
Közben viszont az emelkedésük meggyorsult, és immár a felhők magasában jártak.
– Úgy érzem, egyedül is tudnék repülni – jegyezte meg Joe, mire az öreg elengedte. A fiú örömmel nyugtázta, hogy nem kezdett el visszazuhanni, hanem az akarata szerint emelkedik tovább.
– Nagyon jó! Olyan tehetséget hordozol, amilyennel még nem találkoztam ezen a földön. Kövess hát!
Azzal széttárta karját, s mint valami vadászgép, kilőtt a felhők közé. Joe utánozta a mozdulatát, és érezte, ahogy a gondolatának engedelmeskedve teste felgyorsul, és immár ő is hasította a levegőeget. hatalmas, toronyszerű felhőt céloztak meg, és ahogy közeledtek hozzá, furcsamód egyre tömörebbnek tűnt. Amikor a felső pereméhez értek, Joe már szinte meg se lepődött, hogy a tetején, a fehér, habos dombok között egy hagyományos, fűből font falú kalyibát pillantott meg. Nigas már ott állt a bejáratában, és amikor látta, hogy Joe biztonsággal megveti lábát a felhő tetején, belépett.
– Üdvözöllek az öregek igazi birodalmában – köszöntötte a belépő fiút. – Te most az első sámánutazásodon vagy. Megjárod a szellemvilágokat, megtapasztalod a hatalmadat, amit ezekben a világokban uralsz, majd visszatérsz az élők közé, hogy tudásoddal oltalmazd a hatalom nélküli testvéreinket.
– Igen. Sok helyen olvastam már, hogy az Iruntariniák és az Eunchák világai között élünk. De akkor ez melyik?
– Most az Iruntariniák lebegnek körülöttünk, ám itt védve vagy tőlük – az öreg mozdulata nyomán kékeszöld lángok csaptak fel a kunyhó közepén kialakított tűzhelyen, és illatos füst telítette be a kicsi helyiséget. Egyetlen intéssel hellyel kínálta a fiút, aki leült vele szemben, a tűz túlsó oldalán. – Ne feledd: senki sem szövetségesed itt, mindenki az energiáidra fog pályázni, és elszipolyozzák, ha nem véded meg magad, ha nem kötsz jó szövetséget a szellemekkel, mielőtt a segítségüket kéred! Valamiért te jól ráéreztél erre, miközben teljesen tudatlanul, a szemem örökségeként átzuhantál néhányszor a világokat elválasztó hártyán.
– Ez talán apám öröksége. Neki is abó ősei vannak.
– Tudok az őseidről, ám biztos vagyok benne, hogy az erőd anyádtól származik.
– Pedig ő született ír.
– Tudom. Ennek ellenére mégis te lettél a kiválasztottam, aki tovább viheti a feladatomat. Láttad már az erdőt, ami a pusztító erőket visszafogja.
– A Waikit.
– Pontosan. A szellemvilágból nem láthattad a munkagépeket, a fatörzsekkel megpakolt teherautókat, a rengetegbe vágott utakat, a tisztásokra felépített betonházakat, üzemeket. Csak azt láthattad, hogy immár a pusztítás ereje előtörni igyekszik onnan, ahol eddig lekötve szunnyadt.
– Persze. Ott van az alvilág kapuja. Meg tudok a Pusztítókról, és az erdőirtások elleni küzdelemről. De akkor most majd ezek ellen a sötét mágusok ellen kell harcolnom?  Holdfényjárással, meg a szellemek segítségével? Ha jól tudom, a sámánok inkább a betegségeket űzték el, nem a démonokat. Meg talán át tudtak változni a totemállatukká. Meg beszéltek a halottakkal. Mint most én.
– Nem Joe, ez már tényleg a múlt – ingatta a fejét az öreg. – Mi ma már Oltalmazók vagyunk. Nem köthetnek minket a hagyományaink, csakis a természet törvényeinek megőrzése, az egyensúly megtartása vezérelheti tetteinket. Ennek érdekében bármit megtehetünk. Ha valakit kötnek a földi erkölcsök, ha valaki itt naiv, akkor úgy jár, mint én; kegyetlenül szétszaggatják az újkori Pusztítók. Tisztességes párharcban győzhettem volna, ám csak arra használták a kihívást, hogy tőrbe csaljanak. Minden szavuk hazugság, minden tettüket álnokság vezérli, ezt jól jegyezd meg! Sajnos túl jól ismernek bennünket… mert a legtöbbjük közülünk való.