*

Emiko a kocsiban még mindig az éjszaka hatása alatt állt. Egyszerre érezte magát zavarban, de közben különös igalom is eltöltötte. Ez a férfi különleges. Az, hogy ennyire törődik vele, hogy szikrázik közöttük a levegő, de emellett az a meghittség… Még sose érzett ilyet. Hiromoto-szannal teljesen más a kapcsolata. Persze valószínűleg soha többet nem találkoznak, és ez szomorúsággal töltötte el. De, ha még lenne is belőle valami, a nyomozó akkor is hazautazik a következő héten, a távkapcsolatok meg… Te jó ég! Mégis, miért járnak ilyen gondolatok a fejében?
– A szüleid tudják, hogy hazamész? – rezzent fel a nyomozó hangjára.
– Igen, de csak ennyit mondtam a telefonban. Nem részleteztem az okokat.
– Gondolom, megijednének. A halálesetről sem beszéltél nekik?
– Még nem volt erőm hozzá. De majd mindent elmesélek személyesen.
– Mindent?
– Na, jó, a bokszert talán kihagyom.
– Pont azt? Az a legjobb része! – évődött a férfi.
– Azért a kávé sem volt semmi.
– Igen, maradandó élmény, az biztos.
Közben megérkeztek.
A vasútállomáson az amerikai kiemelte a táskáját a csomagtartóból, és egészen a peronig kísérte.
Némán várakoztak, amikor aztán befutott a szerelvény, a lány szomorú mosollyal kezet nyújtott.
– Viszontlátásra, Derek-szan. Köszönöm a tegnap estét! A körülmények dacára nagyon jól éreztem magam.
A férfi úgy tartotta hatalmas markában a kezét, mint valami verébfiókát.
– Én is köszönöm, Emiko-szan. Kérlek, vigyázz magadra!
A lány felszállt a vonatra, és végig a nyomozóra mosolygott, amíg a férfi el nem tűnt a szeme elől.
Eszébe jutottak Derek-szan szavai. Tényleg, mit fog mondani otthon? Egyáltalán hogyan lehet ezt elmesélni úgy, hogy nem hozza rájuk a frászt? Végül is nem mindennapos, hogy az ember lánya belekeveredik egy rendőrségi nyomozásba.
A vonat enyhe ringatása megnyugtatta. Bár nagyon kellemes volt az éjszaka, de most érezte a tagjaiban, hogy nem ágyban aludt, hanem a kanapén, egy férfi ölében. Lassan elnyomta az álom.
Arra riadt, hogy valaki sűrű elnézéseket kér a közelében. Amikor felnézett, a kalauzt látta, aki gyors hajlongások közben szólongatta.
– Ne haragudjon, de a jegye szerint a következő állomáson kell leszállnia.
A lány köszönömöt rebegett, feljebb tornázta magát az ülésen, és próbált magához térni.
Mindjárt megérkezik. Karácsony óta nem járt a szülői házban, és nem tudta volna megmondani miért, hiszen otthon mindig szeretettel fogadták, kellemes volt a hangulat és remek az étel. Az édesanyja zseniálisan vegyítette az amerikai és a japán konyhaművészetet. Az állomáson az édesapja a kishúgával együtt várta. Emiko boldogan integetett feléjük. A húgocskája, tizennyolc éves nagylány, felé szaladt, és boldogan átölelte.
– Oné-csan, de jó, hogy hazajöttél! Nem is számítottunk rád!
A lány eltolta magától, és kedvtelve nézte a kishúgát.
– Miri-csan, jól áll neked ez a frizura – mosolygott.
Az édesapja közelebb lépett. Emiko meghajolt.
– Köszönöm, csicsi, hogy kijöttetek értem.
Kajó Takumu megölelte, átvette a csomagját, és a kocsi felé terelte a lányait.
Emiko hátraült Mirivel együtt, és a kishúgához fordult.
– Na, mesélj, mi van veled?
– Én meséljek? Te nem írtál az utóbbi időben! Na, mondd csak el, hogy mi történt! Tudom, hogy van oka, hogy ilyen váratlanul hazajöttél.
Emiko arca elkomorodott. Miri-csan azonnal észrevette a hangulatváltozását, és megijedt.
– Jaj, oné-csan, mond, hogy nincs baj! Hiromoto-szan jól van?
A lány meglepődött.
– Hiromoto-szan? Persze. Nagyon felelősségteljesen végzi a munkáját, és pont most bízták meg egy nyomozás vezetésével.
– Huh, akkor jó. És a te munkád?
– Ott is minden rendben – bólintott Emiko, aztán gyorsan kiigazította magát: – Majdnem.
– Ó-ó, ez nem hangzik jól. Remélem, elmeséled!
– Persze, ebédnél mindent meg fogsz tudni. De mi újság nálad? Fiúk?
Miri gyorsan az édesapjukra pillantott, és erőltetetten felnevetett.
– Ugyan, hova gondolsz! Én és a fiúk!
Takumu-szan a tükörbe pillantva elmosolyodott.
– Miri-csan, mintha nem tudnám, hogy hányan legyeskednek körülötted!
– De mindegyik kisfiú – öltött nyelvet Miri. – Egyik sem érdekel.
– És van olyan, aki igen? – firtatta Emiko.
A húga különös pillantást vetett rá, aztán megrázta a fejét.
– Nincs ilyesmire időm – dőlt hátra duzzogva.
– Az elfoglalt kisasszony – nevetett a nővére, és beleborzolt Miri rövid fürtjeibe.
– Naa, ezt ne csináld! Tudod, hogy utálom! – lökte el a kezét a fiatal lány, de a hangjában nevetés bujkált.
– Lányok! – szólt rájuk az édesapjuk, mire mind a két lány megdermedt. – Megérkeztünk.
Emiko kinézett az ablakon, és megdobbant a szíve.
A családi házat még az édesapja tervezte az édesanyjuk különleges kívánságainak megfelelően, így aztán egy nagyon szokatlan épület lett belőle, ami ötvözte mindkét világ jellegzetességeit.
Az ablakai az egész falat betöltötték, de a belátást bambuszredőnyök akadályozták. Jobbra, szorosan a ház mellett magas garázs terpeszkedett, és a tetejére, pont, mint az Államokban, egy kis szobát építettek.
A nagy terasz és a kerti ösvény, a kerítést szegélyező cseresznyefák viszont a japán hatást erősítették.
Kajó Janice kezét a kötényébe törölgetve várta őket a bejárati ajtóban.
Amikor Emiko kiszállt, karját ölelésre tárva sietett felé.
– Kicsim, de örülök! Jól utaztál, minden rendben? Ugye nem vagy beteg? Eszel rendesen?
A lány a szemét forgatva átölelte az édesanyját, arcát az asszony meleg, süti illatú bőréhez szorította. Kedve lett volna egyszerre sírni és nevetni.
– Mindenre válaszolok, anyu, de előbb adj ennem! Éhen halok.
A hatalmas, fényes, amerikai konyhás étkezőben már terített asztal várta őket, középen szeletekre vágott töltött hús illatozott. Körbeülték az asztalt, mint régen, és Emikónak ünnepi hangulata támadt.
Egy darabig csak némán evett, élvezte édesanyja különleges fűszerezését, közben hallgatta a többiek beszámolóját az aznap történtekről. Egy pillanatra elfogta a rettenetes hiányérzet, amikor rádöbbent, hogy mennyire régen nem kérdezte meg tőle senki, hogy milyen volt a napja. Tényleg, hiszen ez egy átlagos péntek a családjának, csak neki zökkent ki az idő a normális kerékvágásból.
A lány érezte a ki nem mondott kérdést a levegőben vibrálni, amit mindenki túl udvarias volt feltenni, ezért inkább elébe ment a dolgoknak. Mikor Janice letette középre a tiramisuval teli tálat, megköszörülte a torkát, és megszólalt.
– Gondolom, meg akarjátok kérdezni, hogy miért jöttem haza ilyen hirtelen. Mondhatnám, hogy azért, mert nagyon hiányoztatok, ami egyébként igaz, de az egyik kollégám balesetet szenvedett, és, amíg az esetet ki nem vizsgálják, addig szabadságot kaptam. Sajnos, ez tényleg csak egy, legfeljebb két nap lesz, mivel Hiromot-szan vezeti a nyomozást, úgyhogy biztosan hamar lezárja az ügyet.
– Hiromoto-szan önálló ügyet kapott? – csapta össze a kezét Miri.  – Ez nagyon komoly dolog!
Emiko a kishúgára pillantott. Miri-csan boldogan mosolygott, de a nővére észrevett rajta valami mást is.
– Te ezt már tudtad, igaz? – kérdezte.
Miri szempillája megrebbent.
– Ami azt illeti, igen. Tegnap chateltünk Hiromorto-szannal, akkor említette.
– Mondott mást is? – firtatta Emiko.
– Nem igazán, mert még folyik a nyomozás. De azt tudom, hogy téged is kihallgattak tanúként. Tényleg? Milyen volt?
Az édesanyjuk éppen felállt, hogy szedjen a desszertből, de most lassan visszaereszkedett a székre, és döbbenten nézett a lányára.
– Kicsim, ha baleset volt, téged miért hallgattak ki?
Emiko megrázta a fejét.
– Pontosan még nem lehet tudni, hogy mi történt, de ígérem, hogy mindent el fogok mesélni, ha véget ér a nyomozás.