1.

Emlékszem arra a napra, amikor még nem voltam. Mindenre emlékszem, amit érzel, amikor boldog vagy, amikor félsz... Hiszen mi nem akármilyen testvérek vagyunk, mindenhol együtt vagyunk, mi ketten, a látható és a láthatatlan lány.

Aznap nehéz volt a szíved, aggódtál Latyakért. Latyak, a kis nyuszi eltűnt, mintha köddé vált volna. Aggódtál, hogy nem fogják megtalálni, nem fogják visszahozni. Édesanya a gyorsnyomdában csak tíz példányt kért a plakátból, azt mondta, nincs nála több pénz. Hiába sírtál neki, ő csak nyugtatott, hogy biztosan elég lesz annyi. Nagypapának sok nyula volt, de neked csak ez az egy, mert ezt neked adta, látta, hogy úgy szereted, mint ma engem, a nővérkédet. Akkor azt hitted, hogy soha többé nem látod a kis nyuszit.

Pár nappal később viszont nagyot dobbant a szíved, mikor váratlanul becsöngetett egy különös alak. Édesanya halkan beszélt vele az ajtóban, te bentről csak azt láttad, hogy ferdén áll a szemüvege, és egy cipősdoboz van a kezében. A szád elé emelted a kezedet, amikor megláttad, mert egy kis nyuszi éppen elfér egy ilyen cipősdobozban. Megtalálták Latyakot, Édesanya, mutasd már! – gondoltad, de nem mertél odaszaladni, kővé dermedten vártad, hogy Édesanya átvegye a csomagot. Aztán anélkül, hogy neked megmutatta volna, a tekintetedet is elkerülve besietett vele a konyhába. Nem Latyak, mégsem ő – sóhajtottál. – Talán aprósütemény.

– Vacsora – kiabálta pár óra múlva Édesanya. – A kedvenced, pörkölt. – De neked nem volt étvágyad. Csalódott voltál Latyak miatt, és már nem is reménykedtél, hogy megkerülhet. A pörkölt pedig nem volt csirke ízű.

– A sok sírástól érzed sósabbnak – magyarázott Édesanya, de még mindig nem nézett a szemedbe. A pörkölt után nem volt aprósütemény.

– Ugye te sosem ölöd meg a nyuszikat? – kérdezted vacsora után a nagypapát. Amikor szomorú vagy, mindig vele beszélgetsz, a kedves, búgó hangja olyan megnyugtató.

– Nincs szívem bántani a kis szőrösöket. Tudod, amelyik már eleget élt, azt elviszem a Kondor sógorhoz. Itt lakik az utcában, a harmincnyolcban. Az egész faluból hordják neki a tyúkokat, libákat. Kondor sógor biológiát tanít a városban, napközben nem találod otthon. Csak otthagyod az állatot az udvarban, aztán amikor ráér, levágja szépen mindet, még meg is nyúzza-pucolja, úgy viszi vissza a gazdájához.

A nagypapa mindig furcsa dolgokról mesélt, mégis jó volt hallgatni, és nagyon szerette, ha közben okosakat kérdezel. Most is megpróbáltad:

– Ha csak otthagyod az udvarban, honnan tudja a Kondor sógor, hogy hova kell visszavinni?

– Mindig teszünk egy csinos kis gyűrűt az állat lábára. Ráírjuk az utcát, házszámot – és egy kacsintással jelezte, hogy most már vége a mesének.

Kondor sógor, Latyak... Latyak, Kondor sógor... – kavargott benned egész éjszaka, és olyan egyedül voltál, olyan magányos. Nincs kis nyuszi, nincs egy társad. Lefekvés után szeretted a szemedet sokáig nyitva tartani: figyelni, ahogy a vaksötétben lassan körvonalazódnak a dolgok, amik a szobádban vannak. Nem láttad a plüssmackóidat, nem láttad a régi nyikorgós ágyat, amin sorakoznak. De ahogy meresztgetted a szemedet, egyszer csak megláttál engem. Ott feküdtem a másik ágyban, a mackók között. Akkor lettem én a te elválaszthatatlan testvérkéd. Hajnalig beszélgettünk.

Reggel Édesanya keltett:

– Ma átmész az unokatestvéreidhez játszani. Nagy munka van, meszelünk. Jobb, ha nem lábatlankodsz itt nekünk.

Vicces volt, amikor előadtad Édesanyának, hogy inkább a testvérkéddel játszol, és nem fogsz zavarni.

– Miket hordasz össze! Az hiányozna nekem, még egy gyerek.

Akkor mutattál be Édesanyának engem. Nézett felém, de semmit sem látott, és aggódott, hogy beteg vagy talán, de a nagypapa őt is meg tudta nyugtatni a kedves, búgó hangjával:

– Majd később beszélsz a fejével, most dologidő van!