*

Az állomásig egyetlen szó sem hangzott el a kocsiban, de a lány nem nagyon bánta; még mindig az álma járt a fejében. Sejtette, hogy mit akar üzenni a tudatalattija, de nem nagyon volt kedve szembenézni a problémával. Az állomáson elköszöntek Tomomasza-szantól, és, még mindig némán felszálltak a vonatra.
Egymással szemben ültek le, és a lány rögtön lehunyta a szemét, hogy ne kelljen beszélgetnie a nyomozóval. Mielőtt zaklatott álomba merült, még átfutott a fején, hogy ezt sem gondolta volna akárcsak egy héttel korábban se, hogy szinte idegenként viselkednek majd egymással.
A félig-meddig éber alvását nyugtalanító, sötét képek kísértették. Csaknem egy órás kínlódásából telefoncsörgés rántotta vissza a valóságba. Kótyagosan nyúlt a zsebébe, de nem az ő készüléke jelzett. A következő pillanatban meghallotta Hiromoto fojtott hangját, és egy név megütötte a fülét.
Amikor a férfi elköszönt, a lány kinyitotta a szemét.
– Shaliman nyomozóval beszéltél? – kérdezte álmos hangon.
 Hiromoto szórakozottan bólintott.
– Amikor visszaérünk a városba, kocsival hazaviszlek – közölte. – Később majd találkozunk a temetésen.
– Te is jössz? – csodálkozott Emiko.
– Kénytelen vagyok. Nem csak azért, mert én vezetem a nyomozást, hanem más ügyem is lesz ott – fintorgott a férfi. – De ez a része téged már nem érint, hiszen a te szereped véget ért az ügyben.
A lány bólintott, de közben a torkát keserűség szorongatta. Tényleg csak ennyi lenne a szerepe Hiromoto szemében? Vagy az egész életében? Kibámult az ablakon. Fent, a felhőtlen égen egy madár körözött, szárnyát alig mozdítva, szabadon. Emiko ebben a percben szívesen cserélt volna vele.