5.

– Szia, kicsi fiam!
– Szia! Olyan a hangod, mint aki elszívott vagy két doboz cigarettát.
– Dehogy szívtam. Csak szétbőgtem a fejem. Hét órát műtöttek! Végig imádkoztam, elhiheted.
– Nekem fel se tűnt, hogy ilyen hosszú volt. Mindenféle hülyeségeket álmodtam.
– És most hogy vagy?
– Émelygek, és ég a szemem… vagyis annak a valakinek a szeme. Te sem tudod, kiét kaptam?
Rövid csend után az anyja azt kérdezte:
– Ugye nem baj, hogy aláírtam, hogy beültethetik? Amikor hallottam, hogy mi történt a gyönyörű, kék szemeiddel… – hangja belefúlt feltörő zokogásába.
– Jaj, anya, ne bőgj már! Akkor most milyen színű lesz?
– Azt mondják, baharnaha…
– Oké, tehát mint apáé… tényleg, ő hol van?
– Az első géppel, szipp,  indult haza – kezdte magát összeszedni az amúgy sem sírós nő. – Bármikor befuthat.
Joe el sem tudta képzelni az anyját, Lisa Rosst, a harcos állatvédő aktivistát, ahogy kisírt szemmel tördeli a kezét az ágya mellett. Bizonyára nagyon hiányzik neki az apja támogatása, aki viszont eddig Amerikában turnézott a legújabb regényével, a Végtelen utakkal...
– Akkor most lőttek a könyvbemutatójának.
– Szerinted? Egész Amerikában végigsajtózzák, hogy miért marad el a tervezett program. Jobb reklám ez annak a szerencsétlen könyvnek…
– Anya! 
– Jó, persze. Csak kimerültem, és tudod, hogy vagyok ezekkel a kalandregényekkel, amiket apád írogat. Pfhú, de hát biztos éhes vagy! Ezen a múmiakötésen keresztül hogy fogsz enni?
– Egyelőre tényleg nagyon émelygek. Szerintem inkább innom kéne.
– Van benned infúzió.
– Kaptam morfiumot is. Hallottam, amikor először felébredtem. Még a műtét előtt.
– Nekem azt mondták, végig öntudatlan voltál!
– Pedig hallottam, amikor megbeszélték, hogy műteni fognak. Mivel előtte a balesetről álmodtam, nagyon gáz volt az egész… hallottad Billt?
– Billt? 
– A buszvezetőnket. Meghalt.
– Jaj, kicsim! Annyira szörnyű volt az elmúlt pár nap! A kamion is… és mindez amiatt a vadember miatt! Szavamra, ha nem ismerném apádat, nem is tudom, mit gondolnék ezekről a maorikról.
– Aboriginek, anyu.
– Mindegy. Örüljenek, hogy már nem lehet vadászni rájuk. Ha nem szédeleg az útra az a részeg disznó, most nem feküdnél itt.
“Bill pedig a sírban” – gondolt bele Joe egy pillanatra, de valahogy mégsem horgadt fel benne az indulat az állítólagos részeg disznó ellen. 
– Tudod, amíg nem voltak itt az angol hódítók, egyáltalán nem ittak alkoholt… – Joe-t nagyon érdekelte egy időben őseinek kultúrája, történelme. Sajnos elég hamar el tudott olvasni mindent, amit a könyvtárban talált róluk. Pedig biztosan sokkal nagyobb múltjuk van, hiszen közel kétszázféle nyelven és nyelvjárásban beszéltek egykor. Ha nem csak rajzokat hagytak volna maguk után a sziklákon, bizonyára külön könyvtárat lehetne megtölteni az aboriginekről szóló munkákkal. Így viszont csak eltüntetett népcsoportok voltak, akikre Joe csöndes csodálattal tekintett. Anya persze egészen más véleménnyel bírt róluk a maga ír származásával.
– Senki sem erőszakolja rájuk, kicsim! Tanulhatnának, munkájuk is lenne, de inkább sárba öltözve mennek vissza vademberkedni az erdőkbe.
– Az orvosom, Tim is félvér.
– Láttam. Örülök, mert a félvérek azt mutatják, hogy egyébként nem reménytelen népség az itteni őslakosság.
– Még engem is félvérnek nézett – vigyorodott el a kötés alatt Joe.
– Hát, eddig is sok volt benned apádból. Ha meg barna szemű leszel, csak még jobban hasonlítasz majd.
Joe elképzelte az anyját, magas, erős alakját, azzal az élénkvörös, hosszú hajjal, amivel általában ámulatba ejtette maga körül a férfiakat. Természetesen az apja is ezek közé a férfiak közé tartozott, immár több mint tizenöt éve. Csak őt még külön megbabonázta az anyja azokkal a világító zöldeskék szemeivel is, így aztán ennek eredményeként lett ő, Joe Scarrey. Apja soha nem is titkolta, hogy boszorkánynak tartja a nőt, akit úgy vett el feleségül egyetlen hónap ismeretség után, hogy előtte még egyáltalán nem tervezett házasságot, soha ebben az életben. Viszont ez a szerelmi bűbáj töretlenül kitartott már másfél évtizede, Joe pedig többször ráébredhetett, hogy iszonyú szerencsés, amiért ilyen szülei vannak. Főleg az anyját, Lisát csodálta, mert úgy gondolta, nem lehet semmi elviselni az apját, amikor hetekig jóformán csak enni és aludni jár ki egy-egy műve megírása alatt, és olyankor még a napi tisztálkodásra is úgy kell rávenni, mint egy nyafogós kis óvodást. Anyja határozott jelleme nélkül Lucas Scarrey szétesett volna, mint egy túlfőzött túrógombóc. Viszont azok a zöld tüzű szemek tudtak úgy nézni, hogy az embernek eszébe sem jutott az ellenkezés. Nagyon szerette volna megint látni azt a szempárt. 
– Remélem, ugyanolyannak látlak majd – bukott ki belőle. – Most még nagyon fárasztó, amiket látok vele.
– Szerintem még csak az agyad vetít álomképeket, kicsim. A szemed, így, bekötözve nem sokat jelent. 
– Tudod, amikor alszom, és álmodok, az elég nyomasztó. Sokszor újra előjönnek a buszon utazás emlékei, és már álmomban is tudom, hogy baj lesz, de nem tudok tenni ellene. Amikor viszont ébren vagyok, és már nagyon viszketnek a varrataim a szememben, néha, mintha csak utat találnának az agyamba, furcsa, teljesen idegen képek jönnek. Nem álom, de semmi köze a valósághoz sem.
– Azért, ugye nem túl rémisztőek?
– Inkább furcsák. Mintha nagyon magasról látnám a várost, de az nem utcákból és házakból áll, hanem színes áramlásokból. Néha meg egészen furcsa lények válnak ki belőle. Azok néha ijesztőek. kivéve az öreg abót. Annak a bennszülöttnek pont olyan ragyogó szeme van, mint neked.
– És beszéltél már erről az orvosnak is?
– Még nem, anyu. Féltem, hogy csak teletömnének nyugtatókkal.
– Jól tetted. Lehet, hogy ez tényleg csak egy mellékes tünet. Majd a dilidoki eldönti, hogy kell-e vele foglalkozni, addig más meg ne nézzen dilisnek, nem igaz, kicsim?
– Lesz dilidokim is?
– Persze. Egy olyan kis mitugrász fickó, szerintem tiszta idegbaj. Oda tolt ő is valami papírt, hogy írjam alá a kezelésedhez.
– De anyu! Minek írtad alá?
– Ugyan, kicsim! Jaj, milyen szörnyű, hogy még csak meg se tudlak simogatni! – Anyja rendszerint az arcát simította végig, miközben győzködte valamiről. Most csak sután, a karján kapott egy rövid érintést. – Ez a figura kezeli az egész osztályodat. Az osztálytársaid már nagyrészt túl vannak az egészen, de hozzád még nem jöhetett be. Tudod, amíg nem voltál beszédképes, inkább lekezelte a többieket.
– Értem. Lehet, mire idáig eljut, már túl is leszek az egészen.
– Látod, ez meglehet… várj csak, apád hív!
Anyja, mint mindig, most is arrébb vonult beszélgetni. Nagyon ritka, különleges alkalmakkor maradt a társaságban telefonnal. Ezt a kis intimitást mindig megteremtette magának. Most is csak addig hallotta Joe, hogy “Szervusz, drága...”, majd már a kórterem ajtaján túlra került a további diskurzus.
Joe eléggé elfáradt mostanra. Anyja előtt tartotta magát, ám egy pillanatig sem múlt az égető, viszkető fájdalom, ami mint egy megvadult hangyaboly, belülről marta a fejét. Lekötözött kezeivel nem tudta megpiszkálni a szemét, de el tudta képzelni, hogy már rég megteszi, ha szabadon hagyják. Bizonyára nem lett volna jobb tőle, ám annyira ösztönös ingerként mardosta, hogy ezt visszafogni fárasztóbb volt, mint felkészülni akármelyik év végi vizsgájára.
Nehezen ment a gondolkodás is. Annak meg végképp nem örült, hogy még egy lélekgyógyász is turkálni akar benne. Miért nem hagyják őt békén? Egyáltalán, miért nem őt kérdezték meg erről? Már most tudta, hogy nem fogja részletesen elmesélni az álmait, amiben szinte mindig ugyanaz szerepelt: mennek a busszal, ő beszélgetne Billel, de az túl morózus hozzá. Utána megcsúsznak, a következő pillanatban pedig eléjük toppant az az irdatlan láb… utána pedig már csak lebeg a karambol fölött, és nézi azt a ragyogó kék szempárt, a mosolygós öreg abót. Az meg mintha mondani akarna valamit, csak nem tud angolul...
Anyja viszonylag gyorsan lerendezte a beszélgetést, és visszajött.
– Na, mikor jön? – fogadta Joe, amikor az ajtó nyitása kizökkentette merengéséből.
– Ó, még csak most szállt le a repülőről. 
– De jó! Akkor egy órán belül ideér!
– Jaj, kicsim, hát még azt sem mondták el neked, hogy hol vagy?! Sydneybe hoztak műteni, az Ashfield Szemészeti Klinikára! Mire itt kicsekkol és átvergődik a városon, az lehet akár több óra.
– Ó, Sydney! Akkor majd, ha levették a kötést, lemegyünk a partra?
– Persze, kicsim… de apád arra kért, foglaljak valami szállást, mert egy szemhunyásnyit sem aludt az úton. Nem gond, ugye, ha kicsit magadra hagylak? Lehet, neten megoldom innen, talán csak egy fél óra…
– Persze, anyu, intézd csak! – kis gondolkodás után még hozzátette – Akkor apunak se beszélj ezekről a furcsa képzelgéseimről, jó? Tudod milyen.
– Tudom. Minden mögé örömmel gyárt összeesküvés elméletet. Rendben.