34.

– Te whakangungu rakau! – kiáltotta Joe, még a levegőben, és a következő pillanatban fényes lobbanás borította el mindkettőjüket. Törmelékdarabok és füst gomolyogtak utána, de semmi sem érte el, hanem mint egy gömb, fogta körbe őket egy ezredpillanatig. Utána ez megszűnt, és az izzó levegő úgy csapta fejbe, mintha forróvízzel töltött lufiktól két oldalról egy időben kapott volna be két pofont.
Joe pár pillanatra teljesen megsüketült a légnyomástól, majd elkezdett a fejére záporozni a törmelék. Közben a hallása visszajött ugyan, de rögtön azt kívánta, bárcsak ne így történt volna. A kávézó riasztója ugyanis most már bekapcsolt, és iszonyatos szirénázással adta a világ tudtára, hogy komoly atrocitás érte. Ahol az előbb még az ajtó állt, ott most egy szakadozott szélű lyuk tátongott, néhány helyen még lángolt is a fa utánzatú műanyag ajtókeret-maradék. Az ablakok több helyen kitörtek, de a pontos károkat nem volt idő felmérni. A drón, ami a múltkorihoz képest sokkal nagyobbnak és kerekebbnek tűnt, épp megfordult, hogy újabb támadásba lendülhessen.
– Befelé! – rángatta fel a földről a sokkos állapotba került lányt, és maga után vonszolva a kávézóba rontott.
Odabent a plafonból szintén dőlt a víz, az automata tűzoltó berendezésnek köszönhetően. A fiút most ez zavarta legkevésbé. Sietve húzódott a tetőteraszra felvezető csigalépcső oszlopa mögé, hogy az odakint keringő gyilkológép elől fedezékbe jussanak. Siobhan még csak most kezdett ocsúdni a dermedtségéből.
– Ez sokkal nagyobb, mint a múltkori – visította rémülten, hogy túlkiabálja a veszett szirénázást. – Láttad? Tele van rakétákkal!
– Láttam – kiabálta vissza Joe. – Maradjunk csöndben, mert hang alapján is bemérhet minket!
A lány innentől mukkanni sem mert.
Úgy tűnt, patthelyzet alakult ki. A drón nem kezdett el vaktában lövöldözni, hanem módszeresen körbelebegve igyekezett meglelni a célpontjait. A benti kamerát sikeresen szétlőtte az előző találatával, és úgy tűnt, a tűzoltó szerkezetből folyamatosan zuhogó víz erősen korlátozza szenzorjait. A sziréna a hang alapú tájékozódását akadályozhatta, mivel percek teltek el anélkül, hogy a tucatnyi rakétájából akár egyet is elindított volna.
Joe eközben veszettül törte a fejét, mit is tehetne. Az előbb önkéntelenül varázsolt, amikor az ősi nyelven védőburkot parancsolt maguk köré. Hiába értette azonban, hogy mit mondott, nem tudta volna felidézni, sőt, újabb parancsok sem jutottak eszébe.
Valami olyanra volt szüksége, ami szinte alap képességeként működik, ahogy régen, a beavatása előtt, az elszédülős repülései. Bármi jól jött volna, amivel legalább a menekülésüket lehetővé tenné: eltérítheti a drónt, vagy legalább a lövedékeit tudná semlegesíteni...
Joe-nak ekkor eszébe jutott a sas pár, akiket idefelé jövet látott. Behunyta hát a szemét, és igyekezett átadni magát a jól ismert szédülésnek. Az úgy tört rá, mintha régóta csak arra várna, hogy színre léphessen. Joe kiszédült a valóságból, majd szinte azonnal ott érezte magát fenn, magasan, a vihar szívében. Viszont most uralta a helyzetét, nem csupán tehetetlen szemlélője volt az eseményeknek. Elsőként a Lookout épületét kereste meg. Minden nehézség nélkül rávette a viharsast, hogy arrafelé vitorlázzon, Joe pedig pontosan tudta, merre kell elindulnia. Egy perc sem telt belé, és már alatta lebegett a fekete, ovális alakú drón, amint módszeresen, fel-le szitálva detektálta a célpontját. Joe egy hirtelen ötlettel lecsapott rá. A sas gyilkos ösztönei egy tökéletes zuhanórepülésben keltek életre, a végén pedig a kieresztett karmok hatalmas ütést mértek a drón fekete borítására. Bizonyára mindez nem sikerül, ha gép nem minden szenzorjával azon van, hogy az áldozatait felfedezze. Bizonyára még a váratlan támadást is korrigálni tudja, ha nem épp egy vihar tombol körülötte. Valószínűleg még így is megúszta volna pár karcolással a parkoló aszfaltjára koppanást, ha nincs egy egész fegyverarzenál élesítve az alján, kilövésre készen. Így azonban Joe azt érezte, hogy a becsapódás után alig néhány szárnylendítést követően egy forró förgeteg löki őt a magasba. A lökődéstől kiesett a sas tudatából, ismét a lépcső alatt ölelte a remegő Siobhant, és csak úgy záporozott a fejükre a sok vakolat és törmelék.
A robbanástól kis híján az egész épület összedőlt. A szirénázás torz hangú nyekergésbe váltott, majd megszűnt. Hatalmas, fekete füstfelhő bodorodott az ég felé odakint, a parkolóban, ahol még az aszfalt is égett. Joe a félig leomlott falon keresztül azt is látta, hogy a töltőállomás egyszerűen eltűnt, a helyén mélyedő, lángoló katlan pokoli hőséget sugárzott felé. Az a füst nem csak bodorodott, de kezdett formát ölteni, és valami nem evilági gonoszságot sugárzott. Joe tudta, hogy akármi is materializálódik belőle, az hozzá jön. Kihívást kapott, ami elől nem menekülhet.
Siobhan viszont igen!
– Sio, itt az egyetlen lehetőség! – hajolt oda a lány füléhez. – Menj, hozz segítséget!
– Ne maradj itt! Ez valami démon.
– Hát te is látod?
– Hogyne látnám! Ott áll a füstben.
Mostanra valóban jól kivehetővé vált egy szarvakat viselő, éjfekete emberforma, ami az épület magasságával vetekedett. A szemei helyén pokoli zsarátnokok rőt izzása tört elő.
– Ez értem jött. Én feltartóztathatom, de ha nem mész segítségért, akkor mindketten itt pusztulunk a végén. Indulj!
Siobhan bólintott, majd egy suta puszit nyomott Joe szájára.
– Tarts ki!
Remegő botladozással indult neki, pontosan az entitástól ellenkező irányba, le az egyik domboldalba épített lépcsőn. Csakhamar eltűnt Joe szeme elől.