11.

Mejime fáradt nyögéssel ébredt. Az arcába csöpögő vizet mohón nyalta le ajkáról. Napok óta ez volt az első nedvesség, ami a szájába került.
Kinyitotta a szemét. Ugyanaz a látvány fogadta, ami előző reggel. Szürkésen derengő félhomály, hálóból szőtt, halovány falak. Előtte, mögötte már ébredeztek a többiek is. Hasonlóan búskomor hangulatban.
Felült. Jobbjánál Viepa ásítozott, bal felől Noyake rázogatta sebesült kezét.
Még indulás után nem sokkal kapott bele az egyik hálóba, és azonnal bebizonyosodott, mennyire nem túloztak a fehér ruhás elfek. Noyakénak még arra sem volt ideje, hogy felfogja, miben akadt el a mozdulata, kézfejét máris ellepték a hangyányi kis pókok. Mire visítva lerázta őket, kézhátáról szinte teljesen eltűnt a bőr. Eleinte nem fájt, csak zsibbadt. Estére azonban már sírva kérte, hogy forduljanak vissza. Nem tehették. Addigra ugyanis már egyáltalán nem tudták, merre van a vissza.
Hamar rá kellett jönniük, hogy a hálólabirintuson sokkal nehezebb átkelni, mint ahogy az elsőre látszott. Csak a bejárat körüli hálók voltak ugyanis világító tejfehérek. A bentebbiek ugyanolyan bizonytalanul áttetszőn feszültek a fák között, mint közönségesebb társaik. Nagy néha akadtak további kifehéredett hálókra, és hamarosan rájöttek, mi határozza meg a színét:
Az ilyen hálók tövében gyakran találtak kifehéredett csontokat, csontvázakat. Ezek már elhasználódtak.
Néhány óra botorkálás után Mejime vita nélkül adta át Viepának a vezetőséget. A lány eleinte a sebesült Noyakéval foglalatoskodott, de amint a csapat élére állt, felismerte, hogy már órák óta körbe-körbe járnak. Utána ő lelte meg az első jól álcázott átjárót. Aztán estig még sok ilyenen átmentek, a kijáratot mégsem érték el. Igazából azt sem tudták, jó irányba haladnak-e. Fejük felett az ágakat is ugyanez a szövétnek borította, és szürkés derengéssé varázsolta a nappali fényt. Rengeteg zsákutcából fordultak már vissza, tovább bizonytalanítva a tájékozódást. Annyit tehettek, hogy jól látható jeleket hagytak maguk után mindenfelé, s ezzel legalább a már megismert utakat nem járták végig újra és újra.
Az első éjszaka félelmetes volt. A sötétség megsűrűsödött a hálók alatt, de már az alkonyi szürkeség megállásra kényszerítette őket. A hálók ugyanis láthatatlanná váltak az erősödő félhomályban.
A farkasokkal is másnap kezdődtek a bajok. Nem győzték nyugtatni az egyre kétségbeesettebb és szomjasabb állatokat, nehogy a hálóknak rontsanak elkeseredésükben. Noyake balesete szerencsére elég óvatosságra intette őket ahhoz, hogy ezeddig ne tegyék meg. Míg azonban az elfek elegendő makkot találtak a tölgyek alatt saját éhük elveréséhez, nekik semmit nem nyújtott a kies labirintus.
Ahogy jobban szétnézett, Mejime ráébredt, ez a reggel mégis több reménnyel kecsegtet, mint az előző.
– Nézzétek! – kiáltott örömmel – Az eső, meg a pára kiült a hálókra! Látszanak!
Viepa azonnal abbahagyta az ásítozást, és kinyitotta a szemét. Felült, körülnézett.
– Ez nagyszerű! – örvendezett ő is a látványnak. – Induljunk!
– Előbb talán azért ehetnénk – nyöszörögte Noyake. – Fél kézzel ez nem olyan könnyű!
– Egyél – húzta el a száját Viepa. – Nekem már az összes belemet összehúzta a sok fanyar makk. 
– Én is kihagyom a reggelit – sóhajtotta Lozon bágyatagon. – Egész éjjel csikart a hasam. 
Zova most sem szólt semmit, csupán felállt, és menetirányba fordult.
Erre Noyake is megadóan sóhajtott, és talpra kecmergett.
Jóval kiadósabb tempóban indultak neki, mint tegnap. A harmattól láthatóvá lett hálók sokat könnyítettek a dolgukon. Könnyedén találták meg az átjárókat, igazodtak el a járatok kereszteződéseinél. Ráadásul egyetlen zsákutcába sem futottak bele.
– Nekem úgy tűnik, mintha ezeket a járatokat gyakrabban használnák – jegyezte meg Viepa. A következő pillanatban döbbenten torpant meg. 
Hirtelen kiértek a hálók közül. Azonnal rájöttek, hogy nem a domb túloldalára érkeztek. Nem lejtőn álltak ugyanis, hanem egy sík részen. Egy elf falu szélén. 
Lombokból font kunyhók, fák közt átívelő ághidak, koronákba fészkelt házak fogadták őket, amerre csak elnéztek. És hozzájuk hasonlóan megdöbbent elfek. Ruháik alapján szintén pókpásztorok, de főként nők és gyerekek. 
Mejime gyorsan rájött, leginkább a lábaik mellett felsorakozott farkasok okozhatják néma rémületüket. Előre lépett hát, és az üdvözlés jelét mutatva megszólalt:
– Elkeveredtünk az átjáróban. A túloldalra, délre mennénk. Útbaigazítást kérnénk… meg egy kis vizet!
Szavai nyomán a fehérruhás elfek közül sokan felengedtek. Az egyik nő óvatosan közelebb is lépett karján ülő gyermekével, és mosolyogva válaszolt:
– Ha a testvéreitek megmaradnak nyugalmukban, elvezetlek benneteket törzsünk főnökasszonyához.
– Farkastestvéreink inkább éhen halnának, semhogy bennetek kárt tegyenek – mutatta Mejime a köszönet jelét, majd a sietve meginduló asszony után sorjáztak. 
A falu nem volt túl nagy, hamar elérték a közepét. Méltóságteljes fa magasodott itt, ágai közt jól megépített házzal. Az asszony úgy indult meg a lépőágakon felfelé, hogy még a gyermekét sem vette fél kézre. Mejime azért jóval óvatosabban követte.
Felérve végre tudatosult benne, mi teszi a helyet annyira különössé. A fáról már jól látszott, hogy a falu fölött a lombok közét borítják a már unalomig ismert pókhálók. Valósággal elfedték a falut, erősen megszűrve a betörni akaró fényt. Nem lehetett az a quetter szem, ami fentről lenézve felfedezhette volna az alatta járkáló, élő elfeket. Mejime most már bizonyossá lett afelől, hogy egy Erdei Nép törzsbe botlottak. Magában elismeréssel adózott nekik. Kezdte sejteni, miért van az, hogy még kósza legendákból sem hallott felőlük soha.
A házba lépve orrába mart az erős cserszag. Fakádakat látott egymás mellett sorakozni, bennük, a szagot árasztó lében, fehér szövedék ázott.
– Főnökasszony! – szólt a vezetőjük – Jöjjön, vendégeink érkeztek!
– Vendégeink? – jött a csodálkozó kérdés valahonnan hátulról. Csobbanást, majd sietős, puhán csosszanó lépések közeledtét hallották. A ház közepét elfoglaló fatörzs mögül egy elszürkült hajú, ráncos arcú nő lépett elő. Mejime még életében nem látott ilyen idős elfet. Talán csak Jamajt, de ő sem volt még ennyire elaggott kinézetű. Keze önkéntelenül rajzolta a levegőbe a tisztelet jelét.
– Mejime vagyok. Én és a társaim…
– Tudom, lányom, elég csak rátok nézni. Menjetek, igyatok. – Mosolyogva bólintott Mejime csodálkozó arcát látva, majd így folytatta: – Nemsokára megjön a vendégem. Ő majd segít rajtatok. Addig várakozzatok türelemmel. Farkastestvéreiteknek sajnos még koplalniuk kell egy napot. Talán kettőt.
Noyakéhez lépett. A lány megbabonázva meredt rá. Szó nélkül tűrte, hogy a főnökasszony ráncos kezébe vegye sebesült kezét. Nem történt semmi más, csak végigsimított rajta, Noyake mégis csodálkozva sikkantott fel. A többiek is szájukat eltátva nézték a csodát: a levedző sebet rózsaszín, új bőr fedte.
– Nem is fáj már! – suttogta Noyake elképedve. 
– Azért óvatosan bánj vele, lányom, vékony még és érzékeny. Menjetek!


A következő órák úgy teltek, mintha valami álmot éltek volna meg. Édes forrásvizet ittak, és olyan különlegességeket ehettek hozzá, amikről azt sem tudták eddig, hogy léteznek egyáltalán. Miután a farkasok is eloltották a szomjukat, egészen megbékéltek a helyzettel. Sikeres vadászat után mentek a labirintusba, nem okozott nekik problémát, hogy nyugton maradjanak. Érdeklődve nézelődtek, szimatoltak körbe a faluban, ami már jóval ismerősebb képet nyújtott a számukra, mint a hóborította ember település. Mindnyájukon látszott ugyan az elmúlt hetek nélkülözése, azért már jobb húsban voltak, mint induláskor.
Mejime kedvtelve szemlélte őket, örült, hogy nem kell egyiket sem csitítgatni, sikerült elsőre elfogadniuk a helyet. Utána a forráshoz igyekvő elfeket csodálta meg magának. Azt találgatta, vajon még több hasonló Erdei Nép is lakhatja-e az erdőt, és ha igen, miként lehet, hogy legendáikban szó sem esik róluk? Miért van az, hogy még az öreg Toton meséi is csak mint régmúlt idők legendás alakjait emlegették őket, amikor itt vannak, léteznek ma is?
Minthogy sejtette, hogy a válaszokat sem magától, sem valamelyik társától nem kaphatja meg, az egyik hozzájuk igyekvő fehérruhással próbált szóba elegyedni.
– Mondd, testvér, mióta éltek itt?
A megszólított nő nagy, értetlen szemeket meresztett rá. Mejime zavarba jött. Nem tudta elképzelni, mi érthetetlen van a kérdésében. Újra próbálkozott hát:
– Mikor költöztetek ide? És honnan? Még soha nem hallottam rólatok, pókpásztorokról ezelőtt, pedig sok legenda élt az öregjeink ajkán.
A másik erre is csak a fejét rázta meg, és sietve kezdte összepakolni a kiürült edényeket.
– Küldök hozzátok valakit, aki megfelelhet a kérdéseidre – mondta, még mielőtt felpakolva elsietett. Mejime elgondolkozva bámult utána. Remélte, nem tett semmi olyat, amit ezek az elfek esetleg sértőnek gondolhatnak.
Kételyei szerencsére hamar eloszlattak. Kisvártatva ugyanis egy másik nő lépett hozzá. Arca komoly volt, de tekintete barátságos. Egy mozdulattal helyet kért maga mellett, majd mikor leült, azonnal kérdést intézett a lányhoz:
– Ti, farkastestvérek, honnan valók vagytok?
– Sokkal délebbről, és még nyugati irányba valamelyest – válaszolt Mejime készséggel. 
– Ritkás fájú, tavas vidékről, ahol quetterek őrzik az elfek népeit?
– Igen! Mi Tavaspagonynak hívjuk.
– Gondoltam. A kipusztított goblin települések. – A nő arcán egy gyors, keskeny mosoly villant. – Tehát ti vagytok a legifjabb szabad nép. Legyetek üdvözölve – érintette egy hirtelen mozdulattal bal kezét Mejime jobb vállához. – Meséld el, miként szabadultatok ki a rabszolgaságból! Cserébe én is elmondom, amit kívánsz, és amit lehet.
Mejime válasza a hallgatás volt. Egyre elborultabb tekintettel meredt vissza a közelmúltba, és ahogy próbálta összerakni, mi miből következett, olyan közel került a síráshoz, amilyen közel már napok óta nem volt. Végül mégis csak a két ránc keményedett meg a szája szegletében, és megpróbált valami rövid történetet előadni mindarról, ami népével az elmúlt hónapokban történt. Nem részletezte a szenvedéseket, hogy kit mikor, hogyan veszítettek el, hiszen érezte, úgysem tudná visszaadni mindazt, amit akkor a lelkükben éltek át. Amikor oda ért, hogy végül miként jutottak odáig, hogy ő és társai mégis eljöjjenek a törzstől, megint elakadt. Olmudot említeni sem akarta, a törzsfő döntéseit pedig tisztességtelennek érezte volna, ha a saját véleménye alapján értékeli ez előtt az idegen testvér előtt. Végül csak ennyit mondott:
– Amikor világos lett, hogy nem csak a farkastestvéreinknek, de még nekünk sincs elegendő ennivaló, inkább eljöttünk. Szerencsésen elkerültük a Zrogdavart, a farkastestvérek átvezettek a jégborított kősíkságon, aztán elkerültünk egy nagy csapat quettert, akik pont az orrunk előtt táboroztak, és egy egész napos futás után ti állítottatok meg bennünket ennek a dombnak az aljában.
– Nem mi, hanem a férfiak – villantott egy újabb mosolyt a nő. – Üldöztek benneteket a quetterek?
– Nem. Akkor már nem. Azt hiszem.
Most a másik hallgatott egy sort. Utána megkérdezte:
– Most mit akartok tenni? Ahhoz kevesen vagytok, hogy saját törzs legyetek. A farkastestvérek szabad népét, ha jól tudom, jó másfél évszázada elpusztították. 
– Igazából nem tudom. Nem volt célunk, csak az erdőség. A Tavaspagonyhoz nem mehetünk vissza. Nálatok nem maradhatunk a farkastestvéreink miatt, és nem tudom, kik vannak még, és merre.
– Kérdezz.
– Jó. Miért tettél az előbb különbséget magatok és a férjeitek, fiaitok közt?
A másik erre felkacagott. Ez is rövid volt és éles, akár a mosolya.
– Nekünk nincsenek férjeink. A holdünnepeken találkozunk velük, olyankor táncolunk és szeretkezünk. Utána igyekszünk elfelejteni, kivel voltunk, mert lehet, hogy legközelebb már nem jön vissza, vagy… mással látjuk viszont. – Mejimének elakadt a lélegzete, de a másik folytatta: – A fiaink addig vannak velünk, amíg elég nagyok nem lesznek hozzá, hogy elküldhessük őket a többiekhez.
– És ők is elfelejtenek titeket? 
– Nekik sajnos ez jobban szokott sikerülni. Mi azonban megjegyezzük a rokonainkat. Tudod, nagy bűn lehetne belőle, ha nem tennénk. – Mejime kérdő tekintetére válaszul még hozzátette: – Véletlenül sem kerülhetünk párba velük a tánc végén. 
– Aha, értem. – Sietve más témára terelte a szót. – Az előbb azt akartam megtudni, hogy mióta éltek itt.
– Nagyon régi legendáink vannak arról, honnan jöttünk. Az ősénekek szerint Aslantass erdőiből hurcoltak el minket szolganépnek a quetterek, de mi elkószáltunk a földről, amit művelnünk kellett.
– Földet műveltetek? A mi feladatunk is ez lett volna!
– Az ének nem szól róla, hogy tettünk volna ilyesmit. Szerintem nagyon hamar kikerültünk a szolgaságból. Sok szenvedést és halált sorolnak a dalaink, Ashkaton minden nap járt hozzánk, de aztán testvérévé fogadott minket a vadon, és azóta helyünk van benne. Ennyit tudunk az őseinkről, de ez nagyon régen lehetett. Nekem már a nagyanyám nagyanyja is ide született.
– És a pókok? Róluk mit énekeltek?
– Róluk semmit. Anyám kislánykorában kezdték el a hálók alakítását, és azóta idáig jutottunk. Sokat köszönhetünk nekik, tiszteletünk jeléül fel is vettük a pókpásztorok nevet, de még nem kell olyan mélyre nyúlnunk az emlékek sötétjébe, hogy énekkel őrizzük meg a kezdeteket. Ezen a dombon találtuk a legtöbbet belőlük, és főnökasszonyunk fényes ötlete volt, hogy segítségüket kérjük örökös bujkálásunkhoz. Azóta már annyi szövedékünk van, hogy nem csak magunknak, de más testvéreinknek is adhatunk belőle. A szarvastestvérek viszik el délre, és cserébe kardokat, élelmet és sok mást kapunk.
– A szarvastestvérek merre vannak?
– A dombtól délre hatalmas terület az övéké. Erősek, harciasak, gondolom, lesz gondotok velük.
– Miért?
– Nem szeretik a farkasokat. Azonnal le fogják lőni, amint meglátják őket.
– Mit csinálni? – vonta fel a szemöldökét Mejime az ismeretlen szó hallatán. – Lőni?
A nő nagyot sóhajtott.
– Íjuk van. Ez egy olyan fegyver, azaz eszköz, amivel vadászni lehet. Ölni. Kihúzzák így – mutatta a mozdulatot –, és amikor elengedik, elrepül róla egy hegyes végű vessző. Ezt a repítést hívjuk mi lövésnek. Lövés. Lőni. Lelőni valakit, azt jelenti, hogy ez a hegyes vessző nekimegy, és mélyen belefúródik. Érted már?
Mejime elképedve hallgatott. Majd lassan bólintott. Társaira nézett, akik a beszélgetés kezdete óta lassan mind közelebb húzódtak, ám ismerve már a pókpásztorok ezen szokását, nem szóltak közbe.
– Íj, azaz fegyver. Olyan eszköz, amivel vadászni, lőni lehet – próbálta összegezni legújabb ismereteit a lány.
– Igen. De fegyver a kard is, amit a férfiaknál láthattatok. Azzal nem lőni, hanem szúrni, vágni lehet.
– Láttuk. Félelmetesen néz ki. Viszont szép, csillogó a színe. Milyen fémből van?
– Messzi, déli testvéreink kétféle ércből olvasztják eggyé. Külön-külön mindkét fém puha lenne és hajlékony. Így viszont keményebb a medve karmánál. Még talán a quetterekénél is.
– Hogy hívják ezt a déli törzset?
– Tűztestvéreknek. Sok törzs lakik arra. Ahogy melegszik dél felé az éghajlat, úgy ritkulnak a quetter városok, és úgy sűrűsödnek a szabad törzsek. Laknak ott kígyótestvérek, krokodiltestvérek, érctestvérek, tigristestvérek, maruktestvérek…
– Micsoda?… Ma-maruk?
– Hallottál már majmokról?
– Igen. Meg krokodilról is, de még sosem láttam.
– Én sem. A maruk valami okos majom. Még valami beszédfélét is ismernek. Szürke a bundájuk, és nagyobbak, mint az ősi nép. Szóval sokan vannak. Persze messze nem annyian, mit ahány szolgatözs a quettereknek szolgál. De biztosan találtok majd olyanokat, akik befogadnak benneteket.
Mejime megint hallgatott egy keveset. Számtalan kérdés tódult fel benne, de próbált a számukra fontos dolgokra koncentrálni.
– A szarvastestvéreket… hogy tudnánk elkerülni?
– Nehezen. Kelet felé sűrűn vannak a quetter városok. A másik irányban a nagy Hófaló, a hegyekből leömlő jeges folyó zárja el az utat. Azon még nyáron is veszélyes átúszni, annyira hideg. Azt hiszem, a legkisebb rossz, ha megpróbáljátok dél felé. Végül is arra csak a testvéreiteknek kell vigyázni magukra.
Mejimének támadt egy ötlete:
– Ha kaphatnánk a ruháitokból… – A furcsa pillantást látva gyorsan hozzátette: – Persze csak kölcsön, ha valamelyiktek elkísérne, annak visszaadnánk…
– Ez nem jó – vágott közbe a nő egy gyors mosoly kíséretében. – A ruháinkhoz ti még nem értetek. A szolgatörzsek elfjei nem ismerik a mágiát. Ehhez pedig az kell. Nélküle csak egy fehér lepel lenne rajtatok.
– Ti tudtok varázsolni? – kerekedett el ismét Mejime szeme. Amint látta, a társai is így voltak ezzel.
– Nos, erről már nem mondhatok el mindent, de a kérdésedre a válasz: igen. Főnökasszonyunk Ezüstszemű Levandel tanítványa. Ő pedig minden gyermekünknek megtanítja, amit lehet. Sajnos a férfiak csak a ruhák használatát képesek elsajátítani. Mi nők, valamivel többet tudunk.
– Ezüstszemű Levandel? Minden elfek legöregebbje! Hát létezik?! – Mejime megint úgy érezte, mintha valami álomba csöppent volna, amiben megelevenednek az öregek meséi.
– Persze, hogy létezik! Ki más taníthatna mágiára minket, ha nem ő?
A lánynak kellett néhány pillanat, amíg túltette magát első megrökönyödésén. Önkéntelenül is felnevetett, amint belegondolt, micsoda bolondnak néznék a törzsében, ha visszamenne, és elmesélné mindezeket. Aztán a gondolat el is szomorította. Most látott rá igazán, hogy az éhség és a hideg mellett mekkora tudatlanság is nyomorítja szegény hátrahagyottaikat. Nagyot sóhajtva inkább a saját dolgaikhoz tért vissza:
– Noyake testvéremet csodálatosan meggyógyította a főnökasszonyotok. Ezt mind tudjátok?
A nő egy újabb mosolyt villantott felé.
– Ez a legkevesebb. De kérlek, menj másfelé a kérdéseiddel!
Mejime megadóan bólintott, kezével a bocsánatkérés jelét intve maga elé.
– Van valami tanácsod, miképpen óvhatnánk meg testvéreinket a szarvastestvérek… nyilaitól?
– Hm. Nekem nincs, de ha jól tudom, főnökasszonyunk felajánlotta vendége segítségét.
– Igen, ezt tette. Talán egy szarvastestvér jön hozzá?
– Nem. Ők csak a férfiakkal találkoznak, ide nem jöhetnek. Főnökasszonyunk Ezüstszemű Levandelt várja.


Mejime hanyatt feküdt az avaron, fogai közt egy fűszálat forgatva. Gondolatai úgy csapongtak, mint tavaszi lepkék a napfényben. 
Talán az ő arca mutatta, talán a pókpásztor nő is úgy gondolta, de amikor felállt, Mejimének egyetlen épkézláb kérdése sem volt már. A rájuk zuhintott újdonságok mindannyiukat elnémították.
Viepa felhúzott térdeit átkulcsolva mosolygott maga elé. Lozon Rorrost dögönyözte, de láthatóan az ő gondolatai is elkalandoztak. Noyake bambán a maradék ételt gyömöszölte magába, egyedül Zován látszott, hogy erősen töri a fejét valamin. Hamarosan ki is bökte, ami benne volt:
– Ha ez az Ezüstszemű azt mondja, hogy a farkasoknak kerülniük kell, én Nelejggel tartok.
– Miért? – nézett fel csodálkozva Mejime. – Ha csak fele akkora varázsló, mint azt az öregek mesélték, fél kézzel megoldja. – Zova nem válaszolt. Mejime aggódó hangon tette hozzá: – Egyébként is hallhattad: ha kerülniük kell, az hosszú lesz, és veszélyes vidéken visz keresztül!
Minthogy Zova erre sem szólt semmit, Mejime mérgesen legyintve visszahanyatlott az avarra.
– Menj csak velük! Majd te hozod a nyakukra a quettereket!
– Megkérem, hogy változtasson farkassá.
Mejime erre úgy pattant fel, mint akit kígyó csípett meg.
– Neked elment a maradék eszed! – Aztán gyorsan lehiggadva hozzátette: – Egyébként igazad van. Lehet, hogy Ezüstszemű Levandel is valami hasonlót tud majd ajánlani. – Ábrándos hangon folytatta: – Akkor viszont jobb lenne valami madárrá változni. Mondjuk sassá. Hamar túl lehetnénk a szarvastestvérek erdején.
– Csak aztán nehogy a felhők fölött körözve változzál vissza! – nevette Viepa.
– Már most is ott van – szólt közbe Lozon is. – Ha jól hallottam, semmi varázslásról nem esett szó. Lehet, hogy csak tanácsot kapunk. Én már annak is örülnék, ha megmondaná, kikhez, merre menjünk. Szavamra, még az unokáimnak is mesélni fogom, hogy egyszer szót váltottam vele!
Mintha csak erre a végszóra várt volna, hozzájuk lépett Mejime előbbi beszélgetőtársa. Egy intéssel jelezte, hogy kövessék. 
Újra végigmasíroztak a falun, de most nem álltak meg a főnökasszony fájánál, hanem tovább mentek egy jóval nagyobb, lombból font kunyhóhoz. Mejime csodálkozva látta, hogy nem frissen tört ágakból áll, hanem a falait és a ráboruló kupolát élő, gyökereivel a földbe kapaszkodó bokorféleség alkotja. Gyanította, ez is a pókpásztorok egyik mágikus tudománya lehet.
A bejáraton átlépve egy erősen félhomályos helyre jutottak. Két igen különös alak üldögélt a közepén, egymással szemben, nekik oldalt. Az egyik a főnökasszony lehetett, bár az arcán kívül nem sok minden emlékeztetett a korábban megismert önmagára. Testét göcsörtös, durva felszínű kéreg borította, lábai gyökerekként fúródtak az avar alá. Karja mintha egy-egy végével a levegőbe nyúló, összefonódott indaköteg lenne, amin éppen ekkor kezdett megjelenni valami vékony kéregszerűség. Nem igazán vett tudomást a belépőkről, láthatóan elmélyülten koncentrált. 
A másik sem volt kevésbé különös figura. Egy nagy, egész testét takaró, fekete köpönyegbe burkolózott, ami valami bőrszerű anyagból készülhetett. Elsőre olyan benyomást keltett, mint egy szárnyait magára terített denevér. Arca fiatalnak tűnt, s pontosan olyannak, ahogy azt az öregek mesélték; bőre színe mély volt, mintha pernye fedné, szemei helyét pedig ezüstös fény töltötte ki. Különös formájú bot hevert mellette a földön. Ő azonnal a belépők felé fordította ezüstös tekintetét.
– Legyetek üdvözölve – szólalt meg bársonyosan mély hangján. – A főnökasszony majd később tud köszönteni titeket, nézzétek el neki.
Mejime esetlen mozdulattal rajzolta maga elé a tisztelet jelét. Megszólalni nem tudott.
– Gyertek, foglaljatok helyet – intett maga mellé az ezüstszemű. – Nézzétek, milyen csodálatos! Alig egy órája hoztam el neki ezt a bűvigét, és máris képes rá! Ha a lányainak is ilyen könnyen megy majd, hamarosan újra a Magnius fénye alatt élhetnek!
Mejiméék értetlen zavarodottsággal hallgatták szavait, miközben sorra helyet foglaltak Ezüstszemű Levandel mellett. Az tovább áradozott:
– Hihetetlen, mennyire fogékonyak ennek a törzsnek a lányai! Ami varázslatot egyszer megtanulnak, azt a vérükkel örökítik tovább. Kár, hogy a fiúgyermekekben nincs ez meg. El tudjátok azt képzelni – tette föl a kérdést –, hogy alig néhány száz év múlva ők már egy olyan elf nemzetség lesznek, akikről a későbbi korok tudósai azt sem tudják majd bizonyossággal eldönteni, hogy a növények vagy az elfek közé tartoznak-e?
Mejime, ha egyáltalán érti a kérdést, akkor sem vette volna biztosra, hogy válaszolni tud rá.
– Bölcsességed nehezen érthető a mi számunkra – nyögte ki végül zavartan. – Mi még csak az imént tudtuk meg, hogy az Erdei Népek tényleg léteznek, hogy mi az íj és a kard meg a lövés, és azt, hogy te sem mese vagy csupán.
Levandel egy pillanatig megütközve meredt rá, aztán elmosolyodott. Így, hogy szeme továbbra is ugyanazzal a hideg ezüst fénnyel ragyogott, mosolya dermesztően hatott. Mintha egy kígyó nézett volna rá.
– Megleptél, lányom. Úgy hittem, ő a vezetőtök – intett baljával Viepa felé. Kézfejének két ujja feketén ütött el a többitől. Mejime csodálkozva rázta meg a fejét:
– Nincs köztünk vezető. Vagyis mindig az áll az élre, aki tudja, mit akar. Viepa a legjobb nyomolvasó közöttünk. A labirintusban, a pókhálók között ő vezetett minket, de amikor szólni kell, azt általában rám hagyják. Zova – mutatta be a legidősebbjüket – nem a szavak elfje. Noyake – intett most felé – szintén visszahúzódóbb, Lozon pedig a legfiatalabb.
– Mégis, a törzsekben általában úgy veszem észre, a varázstudóból lesz az első. Márpedig egyedül őbenne látom megzabolázva áramlani az esszenciát.
Mejime erre úgy nézett Viepára, mintha annak hirtelen még egy feje nőtt volna. A többiek szintén. Viepa láthatóan úgy is érezte magát. Bár ritkán fordult elő vele ilyesmi, most a füle hegyéig elvörösödött.
– Én… nem… – hebegte teljesen összezavarodva.
– Azt hiszem, ti nagyon mások vagytok – jegyezte meg Levandel homlokát ráncolva. Majd Mejimére villantotta ezüstös tekintetét. – Lányom, a te nevedet még nem tudom.
– Mejime.
– Megengeded, hogy a további nehézségek elkerülése végett a homlokodra tegyem a kezem?
A lány engedelmesen hajolt közelebb. Amint a homlokára simult a langyos tenyér, úgy érezte, mintha egy lágy szellő libbenne végig a fején – belülről. Alig egy pillanatig tartott az egész, Levandel máris visszahúzta a kezét. Fejét csóválva hümmögött egy sort.
– Értem. Ez egyszerre szánalmas és megrendítő. Ezek szerint még magatok sem tudjátok, mihez kezdjetek. Több segítségre lesz szükségetek, mint amit a főnökasszony mondott. Nem tudtok harcolni, nem tudtok varázsolni, és még az Erdei Népeket sem ismeritek. 
Töprengve hallgatott el. Néma szempárok lesték várakozón. Nagysokára szólalt csak meg:
– Akkor nem maradok addig, mint terveztem. Ha úgy látom, sikeres a varázs, amit hoztam, négy-öt nap múlva indulhatunk. Addig legalább még sok mindent megtudhattok. Kérdezősködjetek, nézelődjetek bátran. Minden új dolog a hasznotokra válhat később. Főleg te, Viepa! Ha nem is tudsz róla, több sejlik benned, mint gondolnád. Ha meglelitek a helyeteket, mindenképpen próbáld meg a mágia ösvényét. Majdnem mindegyik törzsben van tanítványom. Tőlük eltanulhatod az alapokat.
Viepa csak bólintani tudott. Arca színe megint bíborba ment át.
– A farkastestvéreink igencsak ki fognak éhezni négy-öt nap alatt – vetette fel Mejime.
– Velük nem lesz gond. Még ma útjukra indítom őket. Neked, Zova – nézett az elf nőre –, pedig nem ajánlom, hogy velük tarts. Mostani alakodban biztosan nem jutnál velük a találkahelyig, ha pedig átváltoztatnálak, akkor az olyan hosszú idő alatt végleges lenyomatot hagyna rajtad kívül-belül. Gondolom, nem akarsz életed végéig húst zabálni?
Zova úgy lesett fel Levandelre, mint akit valami tiltott dolgon kaptak. Aztán megrázta a fejét, de nem szólt.
– Jól van. Most menjetek. Elintézem, hogy kapjatok fegyvereket, meg valami tisztességesebb ruhát. Várjatok! – kiáltott hirtelen a feltápászkodó elfekre. – Ezt nézzétek! Ez szinte tökéletes…!
Mindannyian a mutatott irányba, a főnökasszonyra néztek. A helyén azonban már nem volt más, mint egy elf nagyságú fácska, aminek két ága között egy nagyobb kéregdudor jelezte csupán a fej helyét.