23.

– Képtelen vagyok elhinni, még ha a saját szememmel látom is! – nyöszörögte elkeseredetten Madárkirály. 
Talán élete legtragikusabb pillanatait élte át, amikor ráakadtak a menekülő rablók első pihenőhelyére. A szanaszét hagyott, megcsonkított elf tetemeket az előttük vágtázó szarvastestvérek sem álltak meg összeszedni – valószínűnek tetszett, hogy a látvány csak még vadabb üldözésre sarkallta őket.
Olmudék azonban nem mehettek el szó nélkül mellettük. Az emberek segítségével ástak gödröt a maradványoknak, majd együtt hordták bele és földelték el azokat. Húsos Hereg, a vállsebéből nemrég felgyógyult vezetőjük velük együtt ásott, cipekedett némán és komoran. Mire végeztek, reggel lett.
Az rögtön világossá vált, mi történt a levágott húsdarabokkal, a feltört koponyákból hová lett a velő.
A többi embereken is előbb a megütközés, majd a sötét gyűlölet jelei mutatkoztak, ahogy a félelfet kérdezgetve egyre tisztább képet kaptak arról, mi is történt.
– Ismét meg kell követnem farkastestvéremet – jegyezte meg Olmud. – Mejimének az elejétől fogva igaza volt! Csak a halál viszi ezeket biztonságos messzeségbe tőlünk! És azt már jóval hamarabb ki kellett volna osztani rájuk!
– A velem tartó emberek is ilyesmit emlegetnek – bólintott rá a félelf. – Az ő arcukat is süti a szégyen, hogy vannak ilyen fajtársaik. Gyere – emelkedett fel a friss hant mellől –, jó lesz beszélni a farkastestvérekkel. Már én sem érzem teljesen igazságosnak, amit a múltkor mondtam.
Mejimééket nem messze találták meg, saját kis csöndes körükbe gubózva. Néhányuk kíváncsian tekintett fel jöttükre.
Madárkirály egyenesen Mejime elé állt, aki csak ekkor nézett fel rá. Sem az üdvözlés, sem a hellyel kínálás jelét nem intette maga elé, csupán a szemében volt egy ki nem mondott kérdés. Igen szemrehányó kérdés.
– Igazad van – nyögte a félelf. – Ezt nem szabadott volna megengednünk. Az én hibám is, hogy ez mégis bekövetkezett. Nincs hát miért bocsánatot kérned tőlem, és talán csak annyit kérhetek, ne haragudj rám a múltkoriért, és ha lehet, Hessgeronra se.
Mejime lassan bólintott rá a félelf szavaira.
– Talán az igazság a két vélemény között, talán egész másutt van. Nem haragszom közületek senkire. Ami belülről rág, az nem a szívemben, hanem valahol a gyomrom tájékán van, és lehetetlen kiköpnöm magamból. Viszolygás tölt el, még ha csak rágondolok is az emberekre, és amíg te és az embertársaid itt vannak, ezen nem is tudok változtatni. Sajnálom.
– Az embertársaim is karddal készülnek ezek ellen. Őket talán még jobban bántja a dolog, mint minket.
– És az, amelyiket elém hoztad? Ő hogy magyarázza nekik, hogy nem is olyan régen még azok közé tartozott?
– Sehogy – engedett meg magának Madárkirály egy gyors mosolyt. – Ugyanis egy kukkot sem értenek egymás nyelvén. Egyedül az öregjük, a Vén Rossel makog valamit a déliek nyelvén, de ez csak arra elég, hogy köszönni tudjanak egymásnak. Egyébként Draudan együtt dolgozott a többiekkel egész délután. Hogy közben miket gondolt, nem tudom, még nem volt alkalmam beszélgetni vele.
– Az ő szemében is ugyanazt az őrült fényt láttam lobogni, mint a tiedében, Mejime! – szólt közbe Olmud. – És attól félek, engem is elragadott az indulat kissé. Ha itt lenne Hessgeron, arra kérném, tanítson engem is vívni.
– Nocsak! – szólalt meg Viepa – Úgy látom, a veszettség terjedőben. Vagy csak ezzel akarod visszacsalni magad Mejime szívébe?
Olmud bocsánatkérő grimasszal fordult felé:
– Tudom, hogy te a vérontás ellen vagy, de talán ezt látva elgondolkozhatnál, mennyit tűrhetünk el!
Viepa válaszként csak a botját mutatta fel. Mindkét végére egy-egy kétélű bronztőrt kötözött.
– Elgondolkoztam.
– Ötletes – jegyezte meg a félelf. – Nekem ez még sohasem jutott az eszembe.
– Ha akarod, én szívesen megmutatom az alapvágásokat – ajánlotta fel Mejime Olmudnak.
– Most inkább talán induljunk! – vágott elébe a fiú válaszának Madárkirály. – Ki tudja, hány ilyen mészárszéket találunk még útközben!
– Mi az a mészárszék? – kérdezték tőle egyszerre többen is, mire azonban a félelf csak legyintett magyarázat helyett.
– Olmud, legyél szíves, szólj a szarvastestvéreknek, én addig az embereket készítem fel a továbbindulásra!
Nemsoká ismét az előttük járók nyomában sietett a hatalmas csapat. A hosszú nap pihenő nélkül telt. Lassan megmutatkoztak az alapvető különbségek az elfek és az emberek között. Madárkirály nem sokkal a sötétedés beállta után aggodalmas arccal sietett az elfekhez, és kérte őket, álljanak meg. Mint mondotta, ha az emberek nem kapnak egy rövid pihenőt, úgy hamarosan mind kidőlnek.
A pihenő evésből, ivásból, kisebb-nagyobb dolgok elvégzéséből állott. Főleg az embergyerekek szenvedtek nagyon a fáradtságtól és kialvatlanságtól, de akadt néhány terhes asszony, sebesült férfi is, akik még erősen visszafogták a haladásukat.
Végül Madárkirály közvetítésével abban egyeztek, hogy innentől óránként beiktatott rövid megállásokkal indulnak tovább.
Ezek után az elfek úgy érezték, alig vánszorognak. Nem csak a sötét akadályozta immár az embereket, de minden pihenő után egyre keservesebben indultak neki ismét. 
Talán éjfél felé járhattak, amikor beérték Hessgeronékat. Nagy munkában találták őket. Botokkal és kézzel dolgoztak valami sekély gödörfélén, amibe a szanaszét heverő megcsonkított hullákat húzhatnák.
Elérték hát a rablóbanda következő táborhelyét.
Az érkezők szó nélkül álltak be segíteni nekik. Nem kellett beszélniük, néhány pillantás bőven elárulta, ki hogy érez. A dühödt csalódottságon, az elkeseredésen túl a fáradtság tükröződött minden arcon.
Alig hogy végeztek a behantolással, úgy dőltek el mind, mint korhadt fatörzsek. Legtöbben ott, ahol éppen álltak. Egyedül a farkastestvérek húzódtak külön az állataikkal.