19.

– Joe, te sem láttál egy autót sem, amelyik követne minket, ugye?
– Bocs, nem figyeltem.
– Pedig most hasznát vehetnénk a mindenlátó szemeidnek!
– Oké, de… – Joe percek óta figyelt egy apró pöttyöt az égen, ami kitartóan követte őket. Nem volt élőlény, hiszen nem burkolta be fényesség, viszont ettől még csak tovább növelte a fiú nyugtalanságát. Mégsem tett említést a lánynak a felfedezéséről. Mit is tehetett volna? Egy ilyen felhők között röpködő valamit nem tudnak lerázni. Majd a fák közé érve talán lesz esélyük. – Ha a felhőket nézem, nem ragad közéjük a képzeletem – válaszolta inkább azt, ami szintén az igazsághoz tartozott. – Egyébként nem látok olyan autót, ami ránk tapadt volna. 
– Tehát még mindig küzdesz az elszállás ellen?
– Muszáj. Gőzöm sincs, miért van ez, de olyan, mintha egy hajszállal kikötött héliumos lufi lennék, amit folyamatosan pofozgatnak. A legrosszabb, hogy sejtelmem sincs, mi lesz, ha elszakad a hajszál.
– Márpedig ez így nem maradhat – csapott a kormányra elkeseredve Siobhan. – Wanda biztosan nem enged haza ebben az állapotban, és tényleg bele fogunk hülyülni.
Joe-nak kimondhatatlanul jól esett az önkéntelenül használt többes szám.
– Valami magyarázat biztosan van rá – próbálta vigasztalni a lányt. – Ha mást nem, majd visszamegyünk a kezdetekhez a dilidokimmal, és kiderítjük, milyen gyerekkori fusztrációm miatt nem tudok a földön járni.
– Lehet, nem is kéne annyira rohannunk – gondolkozott hangosan Siobhan. – Mit szólnál, ha inkább a baleset helyszínére mennénk vissza? Mostanra megnyitották az útszakaszt. Hátha beugrik valami, vagy helyre zökken odabent, ha az új szemeddel is látod ugyanazt a környéket, amit a régivel?
– Nagyon jó ötlet! – vágta rá Joe örömmel. Maga sem értette, hogy mitől lelkesült fel ennyire, de olyan érzése volt, mintha egy régen benne motoszkáló ötletet Siobhanak sikerült volna végre szavakba öntenie. Mintha az öreg aborigin is ezt akarta volna folyamatosan a tudomására hozni.
A következő kereszteződésnél éles kanyart vettek hát, és a hegyek irányába haladtak tovább.
– A benzinből futja, de ha nem kapcsolom be a telefonomat, akkor kelleni fog a navigációd – hajított hátra Siobhan egy kesztyűtartóból előkotort térképet.
– Fox Hill felé kell mennünk – jelentette ki Joe rövid vizsgálódás után. Bár úgy érezte, akár csukott szemmel is odatalálna, a térképet böngészve hamar rájött, hogy négy keréken ez nem is olyan egyszerű. – Lomarla alatt veszünk egy balost, aztán onnantól földutakon tudunk menni. Bírja a kocsid?
– A poros utat? Majd meglátod!
– A Dog Trapon és a Cavan roadon át jutunk leghamarabb a Wee Jasperre. Ott megint egy balos, és vagy harminc mérföld kanyargás, mire elérjük a hidat…. Te, késő éjszaka lesz, mire visszaérünk!
– Mert? Sietsz valahova? – mosolygott hátra féloldalasan a lány, amitől olyan huncut kalandor kinézete támadt, hogy Joe legszívesebben megcsókolta volna. – Wanda kicsit aggódni fog, de biztos nem jelenti a rendőrségnek, hogy eltűntünk, haha!
– Egyik nő rabol el a másik után – dőlt vissza Joe vigyorogva a hátsó ülésbe. – Ó, én szegény!
– Akkor emberrablás indul! – kiáltotta Sioban és odalépett a gáznak. A BMW szilaj csikóként ugrott meg alattuk, és hamarosan már a folyóvölgyi szántók és mocsarak, tanyák és kisvárosok között száguldottak. Hamar kifogyott alóluk a betonút, ám a kis kabrió jól diktálta a tempót. Miután átkeltek egy időszakos folyó kiszáradt medre felett, aminek az aljában épp csak egy patak csordogált, egyre vadabbá vált a táj, itt már vissza kellett fogni a száguldást. Néha helyi gazdák, kirándulók terepjárói jöttek szembe, vagy épp utolérték őket. A nyomukban felvert port hamar elfújta a szél, de ekkor már látszott, miért nem túl ideális kiránduló kocsi, amivel jöttek: Az ausztrál forróság kezdte éreztetni a hatását a német csodán. Talán a szűrőt is ellepte a sok por, így a műszerfalon megjelent a piros jelzés, ami azt jelezte, ideje visszafogni a tempót, különben túlhevül a motor. Siobhan tovább lassított hát. A menetszélnek hála a forróságot mindketten jól tűrték, a bevásárlásból hozott vizet viszont így is be kellett osztaniuk, ha a visszaútra is akartak tartalékolni belőle.
Már erősen délutánba hajlott az idő, mire elérték az aszfaltozott utat. Sziklák és eukaliptusz erdők között kanyarogtak tovább, amiket a lemenő nap fénye varázslatos színekkel ragyogott be.
– Olyan gyönyörű! – fordult hátra a lány az egyik emelkedő tetejénél. – Minden sziklának más színe van… Hé, az ott mi? – intett a fejével maguk mögé, majd sietve visszafordult, hogy az úton maradjon a kocsival.