E.A. Szandra: Sárkányos

Hercegem!

Ha tudnád, mi már találkoztunk, mielőtt a sárkányoddá változtam, nem lelkesednél a házasság gondolatáért. Tudom, mert mi egyek vagyunk. 

Nem csak szóbeszéd, hogy a királyi sarjak és a melléjük teremtett sárkányok mindennél jobban megértik egymást, én megtapasztalhattam az erdő mélyén eldugott házikóban, miközben a fivéredet gyógyítottam fel halálos sérüléseiből.

Bármikor újra megtenném, hogy ismét beszélgethessünk, mint egyszerű lány és egyszerű fiú. Örömmel tüntettem el az aggodalom ráncait a két, tiszta eget idéző szemed közül. Te pedig próbáltad elrejteni mosolyodat, ha sikerült megnevettetned.

Ezek a mi napjaink voltak. Bár tovább tartott volna!

De hiába, a sors velünk kegyetlen játékot űzött.

Nevelőm, az egyetlen, ki tudhatta, miféle vagyok, arra készített, a másik felem bizonyosan szépséges királylány lesz. Mesélt egy réges-régi történetet egy hercegnőről és az ő sárkányáról is, akik megszöktek, hogy együtt boldogan éljenek, én mégsem hittem benne.

Azonban amint megláttalak a gyógyítók otthonában, ahogy majd’ összeroskadtál testvéred súlya alatt, és az esővíz csorgott fekete hajadból, ruhádból, mégis tartottad magad, már akkor éreztem, hogy különleges vagy. Hiába nem fogadtak téged, az ellenséget a nővérek, erős maradtál, nem adtad fel. Azonnal megkedveltelek. Mindenképp segíteni akartam neked!

Aztán meghallottad lépteimet, hátrafordultál, és a szemembe néztél.

Érzések tengere csapott át felettem egyetlen múló pillanatra, melyektől azóta sem szabadulok. Bizonyosság, hogy te vagy az! Vágy, mert veled akarok lenni! Nyugalom, amiért eljött a pillanat, végre átváltozhatok! És félsz, hiszen te fiú vagy, a királyod második gyermeke, és a háború másik oldalán állsz!

– Kérlek! – suttogtad.

Akkor még nem érezhetted, hogy egymásra találtunk. Nektek, embereknek időbe telik az érzést gondolattá majd szavakká formálni. Te csak annyit láthattál, hogy a kérésedre bólintok. Talán azért hittél bennem, mert a nővérek ellenszenvével nem törődve elindultam, hogy biztonságba vigyelek titeket.

Megtehettem volna, hogy csak a bátyád gyógyításával foglalkozom. Meglehet, könnyebb lenne most, ha akkor nem elegyedünk szóba. Mégis meséltem, ha kérdeztél. Árva vagyok, ebben az erdei házban nevelkedtem. Megtanultam gyógyítani, majd a városba mentem. És te is meséltél. A bátyád mellett atyád figyelme téged elkerült. Inkább vagy kóbor lélek a palotában, mint herceg. Mindaz a tudás, aminek birtokába jutottál, magad szerezted.

Ahogy jobban megismertük egymást, felfedeztem a hasonlóságokat, a tüzet, ami lobog bennünk, ami tettre késztet minket, ami által rendíthetetlenek vagyunk. És a különbségeket is, amik által mégis összeillünk, hogy folyton bőbeszédű vagy, míg én inkább tömören fogalmazok, és hogy te a legsötétebb pillanatokban is képes vagy fellelni a fényt, miközben én addig nem remélek, amíg magam nem teszek érte.

Minden szavad elraktároztam lelkem eldugott zugába, mert tudtam, soha többé nem beszélhetünk egymással nyíltan. Soha senki nem ismerheti a sárkányok emberi alakját, máskülönben veszélyt jelentenénk a királyi családra. Éppen ezért még a nevemet sem árultam el neked.

De te így is megtaláltad a módját, hogy kivételes sárkánnyá legyek.

Emlékszel a virágra, amit adtál?

– Köszönöm! – mondtad, de nem csak hálából nyújtottad át.

Tüzed az én tüzemet is lángra gyújtotta, tekinteted perzselt, ujjaid az ujjaimon izzó nyomot hagytak. Pillantásod az ajkamra siklott, én azonban a virágot emeltem a számhoz. Úgy tettem, mintha az illatát szívnám magamba, holott már akkor éreztem a szívem körül tekergő égő érzést.

Te elmentél, én pedig napokig vártam, hogy a szál, ami hozzád fűz, végre benned is csomóra találjon. Két hét telt el, mire megéreztem a rántást, a vágyadat, hogy veled legyek. Csak akkor mertem először átváltozni, és akkor először vágtam át a királyságok közti határon.

Ahogy most repülünk vissza a régi életem felé, a palotába, ahol béke köttetett az ígéretednek hála, még utoljára csak mi lehetünk. Szabadon.

Hallom a szívverésed, a lélegzeted, érzem az illatod, minden rezdülésed, ahogy örülsz a szélnek, örülsz a magasságnak, örülsz nekem.

Lejjebb ereszkedem a tenger fölé, hogy élvezd a végtelent, hogy érezd a felcsapó vízcseppek sós ízét, amikbe könnyeim vesznek.

Láttad már a sötét pikkelyeim közt cirkáló vörös szálakat, hová tartanak? Láttad már, hogy a mellkasomon gyűlnek össze? Láttad már, hogy olyan alakú, akár a virág, amelyet nekem adtál?

Nem foglalkoztál vele, ahogyan azzal sem, hogy ezek a szálak olyan színűek, mint a hajam, amelyet annyira szerettél nézni.

Miért is vetted volna észre? Lefoglalt a béke ígérete, a királylány szépsége, a házasság gondolata. Te már a jövőbe tekintesz. Én a múltban ragadtam.

*

Egy évvel ezelőtt megéreztem az ürességet. Elindultam az erdő elhanyagolt része felé, ahol a kis patak csörgedezik. Gyerekként csak itt lehettem igazán egyedül.

Ugyanerre a magányra vágytam, miközben tudtam, hogy végre találkozok Vele. Ilyen fiatalon ritkán találunk rá a sárkányunkra, és én sosem szerettem mások figyelmét, ezért senki sem tudta, hová megyek. Senkit sem érdekelt.

Aztán meghallottam a szél különös zúgását, és tudtam, megérkezett. Elsőre azonban nem mellém szállt le, hanem a palotát repülte körbe. Az ordítása messzire hangzott, én mégsem ijedtem meg tőle, élveztem a bemutatkozását. Tisztában voltam vele, ha a családom megtudja, hozzám tartozik, akkor végre komolyan vesznek.

A sárkányom nem akkora, mint atyámé, azonban a sötét pikkelyei és rajtuk a vörös csíkok nagyságot, erőt és megbecsülést sugároznak.

Valóban hamar véget ért a háború, nekem köszönhetően, és miután találkoztam a szép királylánnyal, úgy hittem, az életem abban a mederben folyik, ami nekem rendeltetett.

Ma mégis feszültség szorítja a mellkasomat.

Ez az esküvőm napja! A szertartás probléma nélkül lezajlott. A feleségem még szebb a boldogságtól. A családjaink haragvás helyett örömmel tekintenek egymásra. Nem értem, mégis miért érzem úgy, mintha veszély fenyegetne.

A hosszú asztalt messzire nyúló ponyva takarja, mindenkit véd a napsütéstől, egyedül a sárkányaink maradtak kívül. Vállam fölött hátra fordulva megfigyelem a sárkányomat, Ő felszegett fejjel, mozdulatlanul ül, mellső lábait mereven támasztja maga előtt.

Atyámnak három napjába telt, a bátyámnak hétbe, hogy álmában meghallja a sárkánya nevét. Én még mindig nem tudom az Övét, mégis úgy gondolom, jobban ismerem, mint más a sajátját.

Az Ő pillantása atyám sárkányára téved, az meg úgy morog Rá, ahogy vész esetén szokott.

– Csendet kérek! – sistergi atyám felé, amire prüszkölés a válasz.

Ő is csak visszafordul felénk.

Mégsem hagy nyugodni az érzés, hogy valami nincs rendben. Ebben a felmordulásban volt valami! Vagy már előtte?

A megjelenése utáni hetekben, az összeszokás napjaiban, amikor csak ketten voltunk, a sárkányom nyugodt volt. Azóta viszont mintha folyton készenlétben állna. Eddig azt hittem, azért, mert a jelleme az enyémhez hasonló.

De a mai más. Újdonsült feleségem is gyakrabban tekint Rá, holott őt még mámorítja a közös jövőnk gondolata.

Atyám sárkánya hirtelen feláll, Felé indul, szemét Rajta tartva, Ő viszont mereven bámul előre. Tartja magát, miközben atyám sárkánya körbejárja, ám még azelőtt széttárja szárnyait, hogy a másik visszafeküdne a helyére.

Nagy csapásokkal a levegőbe száll, nem foglalkozik a vendégsereget, a díszeket, az asztalra felhalmozott finomságokat vagy a ponyvát cibáló áramlattal.

Többen is rám ordítanak, hogyan engedhetem meg ezt? Mintha alárendelt lenne. Talán az ő szemükben az, talán a saját társukra is így tekintenek. Talán mi ezért vagyunk mások, mert egyenrangú társnak tartjuk egymást. Sosem parancsolnék neki. Ha szívesebben van máshol, nem tartom vissza.

De a rossz érzésem tovább nő.

Nem érdekel többé, hogy ezen a napon engem ünnepelnek, felállok, és olyat teszek, amit még soha király fia.

Én indulok a sárkányom keresésére.

Az ösztönöm azt súgja, a pataknál fogom megtalálni.

Csakhogy amint kilépek a fák takarásából, a parton nem látok senkit.

Tudom, hogy itt van, érzem! Nem tudom megmagyarázni, mégis biztos vagyok benne, hogy ő lát engem.

Körbe fordulok, hátha észreveszem sötét alakját, vagy a magasból levetődő árnyékát, hiába.

Lehetséges volna, hogy emberi alakot öltött? Ledöbbenek, mivel ritka, ha a sárkány az emberi életét választja, de olyan sose történt még, hogy megmutassa magát a társának!

Lehunyom a szemem, amint ráeszmélek, ő sem fog előbújni nekem. Pedig mennyire szeretném megismerni!

Amint ismét felpillantok, megakad a tekintetem egy piros virágon. Az egyetlenen, mivel a környéken nem nőnek ilyesmik. Közelebb lépek, és ekkor ráeszmélek, pontosan milyen virág. A szívem őrült módjára verdes, ahogy a kezembe fogom.

– Nem árulta el a nevét! – súgom a virágnak, majd magamba szívom az illatát, ahogyan a lány is, amikor neki adtam.

– Nem árultad el a neved! – ismétlem hangosabban, mire a közelből ág reccsen.

Egy lépést teszek arra, de megtorpanok.

Újra látni akarom! Megkérdezni, hogyan lehetséges, hogy ő lány, én pedig fiú? Ő már akkor tudta, hogy én vagyok a társa, mégsem szólt!

Persze, hogy nem szólt, titkolnia kell egész életében, mi ő. Ezért volt már akkor is olyan zárkózott.

Pedig biztos vagyok benne, hogy ugyanazt érezte, amit én. Kiegészítjük egymást!

És Ő épp ma nézte végig, ahogy egy másik nőt veszek el érdekből, hogy megóvjam a világunkat a pusztítástól. Sosem jelezte nemtetszését. Én közben mégsem vettem észre, milyen fájdalmat okozok neki.

Nem hagyhatom ennyiben! Megindulok.

– A sors akarta, hogy megismerjük egymást!

Még több recsegés és zizegés érkezik abból az irányból, amerre tartok.

– Okkal történt, csak így van értelme! Kérlek, gyere vissza…

A hangok hirtelen megsokasodnak, a levegő sűrűbbé válik, egy széllökés csapódik nekem.

– Várj! – kiáltom némi reménnyel, hátha hallgatni fog rám.

Csakhogy a sárkányom a fákat félresöpörve az ég felé röppen.

A virág szirma összeroppan a kezemben, amint felfogom, előlem menekül. Rájöttem, ki Ő, ismerem a titkát, és tisztában vagyok az érzéseivel. Veszélyt jelent ez a tudás Rá, rám, a királyságokra. Ezt pedig nem fogja kockáztatni.

Csakhogy engem már csak Ő érdekel!

– Meg foglak találni! A sors is úgy akarja, hogy együtt legyünk! – kiáltok utána.

– Megtalállak! – üvöltöm bele a szélbe, és tudom, hogy meg fog hallani.

Az ígéretem el fogja kísérni az útján, míg a sors úgy nem határoz, hogy újra találkozzunk.