Az irodalom apostolai

Hol vannak a meg nem élt vágyaink?

Hol vannak az el nem ért álmaink?

Igazság és Becsület rázzák acélketreceiket,

Sebzett kezeikről vércseppek szállnak szomorú arcainkra.

Düh, harag és fájdalom hódítja az embereket,

A béke illúzióját már régen nem keresed.

Szorongásaink mocsarában születik újjá a gonosz,

Emberségünk romjain táncol a jövőnk.

Nagyjaink elbeszéltek már úgyis minden történetet,

Őseink szívében halkan dalolt, mit ember érezhetett.

Nem is tudod, mi az, ami hiányzik, de keresed,

Lehajtott fejjel tükröződik szemedben mobilod magányossága.

Ne figyelj hát Ádám, ezredszer is pusztulásba rohanj,

Diktátorok büszke dühe miatt aknatűzben foganj,

Ki egykor fügefalevél nélkül álltál Isten előtt.

Már magadnak sem vagy őrzője, szétszakadt emberiség.

Irodalom, bölcs és hatalmas fátyol, takarj be minket!

Félelmeink és reményeink, mint egy gyönyörű inget,

Magunkra vesszük és abban merülünk le hozzád,

A mélybe, ahol Téged csak szívünkkel tapintunk.

Alakíts, rajzolj és formázz szüntelen minket,

Hisz ezt a csalódást okozó elpazarolt kincset,

Csak szavaid súlya és kezed érintése

Mentheti meg önmagától!

Szíveddel hallgasd, lelkeddel öleld gondolatainkat,

Csendesítsd le végtelen panaszainkat!

Mutass utat, taníts, ragadd meg kezünk,

Prófétáid, apostolaid boldogan leszünk!

A te Bibliád mutatja meg Mihály bölcsességét,

József fájdalmát, Áron ízes nyelvét, János műveltségét.

Legyen újra divatja híres példáidnak, Irodalom!

Életük árán adták át nekünk szavakra szaggatott lelkük.

Látjuk szép alakod, te gyönyörű Múzsa?

Száll-e még illatod, ha nyílik a rózsa?

Hallja-e fülünk a víz csobogását?

Érzi-e bőrünk a nap ragyogását?

Irodalom! Költőid, íróid szavaira szomjazunk!

Attila! Hangodra és haragodra még ma is hallgatunk!

Ugye mindig elpusztul az, aki miatt élhetünk?

Fájdalomból emelt oltárodnál szelíden térdelünk.