Kedd, hajnalban

Hajnali akárhány óra van, végre rá tudnám fogni, hogy a rajzokon javítgattam valamit. Van még pár órám aludni. Zalánnak elég lesz hét harminckor felkelni, gondolom. Öt előtt ébred fel, sikítva:

– Nem király! Nem király! Lánybéka.

Kérdezném, mi a baj, sietnék hozzá megölelni, de csak nyögök, még a szemhéjam sem akar mozdulni. Nyolckor aztán én kiáltok fel:

– Ébredj, Zalán! Elkésünk az oviból.

– Nem megyek oviba. Csúfolnak!

Belegyömöszölöm a hiába tiltakozó Zalánt a ruháiba, úton az ovi felé, a lila virágoknál vált szipogásba az addig szakadatlan visítás. Talán most már alkalmas az időpont feltenni a kérdést:

– Elmeséled, hogy ki csúfol téged?

– Matyi.

– De mit mond?

Zalán ezzel makacsul csendbe burkolózik. Hiába faggatom, egy szóval sem hajlandó többet elmondani az esetről.

Az óvodaigazgatónál érdeklődöm Matyiról. Állítólag Matyi az ovisok vezérfigurája. Mindenki követi, és nem tanácsos szembeszállni vele, mert aki próbálkozik, annak az egész csoport ellene fordul. Talán kapott egy figyelmeztetést Zalán is. Igazságtalan, de ez a csoportdinamika, meg bla-bla. Rákérdezek a csúfolásra is.

– Matyi azt mondta Zalánnak a játékára, hogy békakirály, csókolja meg. Ebben a korban jelentéktelen dolgokkal bosszantják egymást. De azért minden kollégát meg fogok kérni, figyeljenek oda, mert nem szeretném, hogy Zalán emiatt rosszul érezze magát nálunk.

– Odafigyelnek, sokra megyek vele... – motyogom kifelé menet. Egy anyuka jön velem szembe, remélem, nem hallotta. Miközben fürkészem, bolondnak néz-e, rám ripakodik:

– Maga a Zalán apukája? El kéne beszélgetnie a gyerekével. Minden fürdésnél új karcolást találok a Matyin. Ha megkérdezem, ki bántotta, a Zalánra panaszkodik. Fel kéne keresnie valami gyermekpszichológust. Indulatkezelés, vagy mit tudom én.