Este

Szegény Zalán, már két hete mindennap ő marad utolsónak az oviban. Utálom, hogy mindenkinek csak a nyűg vagyok. Az óvodában fizethetem a felárat a munkaidő utáni felügyeletért. A kisfiam unatkozik a csoportszobában. A kollégák meg kénytelenek befejezni az én munkámat is.

Nehezen ébredek a gondolataimból, amikor a busszal megérkezem az óvodához.

Zalánnal minden rendben volt, mindent megevett, aludt körülbelül fél órát – fogja mondani Miss Lucy, mint mindennap. Már kívülről tudom. Vajon el tudná mondani, ha valamelyik gyerek véletlenül aludna egy egész órát? Sosem tudom meg. Ő alig tud magyarul, én annyit sem tudok angolul. Remélem, a gyereket legalább megtanítják. Ha már kénytelen vagyok magánovit fizetni a túlórák miatt, legyen valami hozadéka!

Zalán. Sokkal több törődésre lenne szüksége. Még mindig hiányzol neki. Csak két éve, hogy elvitt a Covid. A gyerek hol vidámabb, hol megzuhan. Néha megijeszt, mintha éveket fejlődött volna vissza. A szobatisztasággal vannak gondjai, ötévesen.

Ma például azért megyünk kerülőúton hazafelé, mert nem akarunk találkozni senkivel. Az összepiszkított nadrágja a táska mélyén bűzölög, rá csak egy régi pelenkát adtam, amiről nem is tudom, minek vagy mióta volt nálam. Mindenesetre szerencse, hogy megtaláltam, így mégsem meztelen deréktól lefelé Zalán.

Rendben lesz, a gyerekek sok mindent elviselnek. De ma este már igazán nem feszítem tovább a húrt. Kell neki egy este, amin tényleg csak az övé vagyok. Játszunk, mint régen. Úgy, ahogy ő szeretné, addig, ameddig ő szeretné.

Megtorpanok, eszembe jut valami a semmiből:

– A kecskebéka! Bent felejtettük az oviban. – Nem kell ijedtet játszanom, a vér is meghűlt bennem, bár őszintén nem a kecskebéka ijesztett meg, hanem hogy Zalán ki fog akadni miatta. A cipőjét nézi, úgy válaszol.

– Nem baj.

Nem baj. Csak ennyi? Egyre kevésbé ismerem ki magamat Zalánon. A legkedvesebb játéka. Olcsó szilikonfigura, nyomkodásra rikító zöld hólyagok ugranak elő belőle. Őt nem ez érdekli, hanem hogy tőled kapta.

Míg azon tűnődöm, mitől változhatott meg Zalán, repül az idő. Közben hazaérünk, és egy nagy halom játék között ülve térek magamhoz.

– Még pirosat! – követeli.

Szabadulni akarok. A harmadszor kitolt határidőn vagyunk túl, a megrendelő a főnök fején ugrál, én meg itt keresgélem a piros darabokat a legóból. A kollégák otthonról is túlóráznak, talán épp helyettem.

– Nincs több piros, Zalán, nem találok.

– Ott van! Ott van! Ott van! – üvölti a gyerek. Nincs benne kímélet. Végső kétségbeesésemben az őszinteséggel próbálkozom:

– Ne haragudj, nem tudok odafigyelni, a munkán jár az eszem.

– De játssz!

A fáradtságtól úgy érzem, nem ülök, lebegek a szőnyegen. Megígértem Zalánnak, hogy ma játszunk. Ahol van harmadik határidő, ott lesz negyedik is, nemde? Bár ha mégis kirúgnának... az azért rosszabb, mintha megszegném a szavamat. Járkálok egy kicsit tenyerembe temetett arccal, azt remélem, attól lehiggadok, utána vissza tudok ülni legózni. A telefonom csengőhangja állít meg ebben.

Genius Intézet – jelenik meg a képernyőn. Most igazán friss hangon kell hallóznom! Az ösztöndíjért! Megrázom magamat, mielőtt fogadnám a hívást.

– Elnézést a késői zavarásért, a felvételi bizottság ülése jócskán elhúzódott. De talán örül, ha nem várok holnapig a jó hírrel.

Amikor adatfelvételnél a „csöpp tehetség" anyjáról kezdenek faggatni, kapaszkodót keresek. Ebben a stresszes állapotban még nehezebben küzdök meg az előtörő emlékekkel, fájdalommal. Az anyja? Csak ketten vagyunk. És ezt még értelmesen is kell megfogalmaznom. Nagy nehezen túljutok a híváson, aztán az ajtófélfának támaszkodva a legkedvesebb hangomon szólok be az egyedül játszó kisfiamnak:

– Ügyes voltál múlt héten. Még egy teszt, aztán nem kínoznak tovább. Mehetsz a lila virágos iskolába.

Zalán az álmosságtól támolyogva közelebb jön, átöleli a lábamat, halovány hangon szól:

– Apu, oda akarok járni. Mindig csúfolnak. Odajárhatok?

– Előbb fürdés.

Megfürdetem, pár perc múlva úgy alszik, mint egy kődarab. Bárcsak én is mehetnék most aludni! Talán ha hajnalban felkelnék. De hánykor? Nem is tudom, pontosan mennyi munkám van reggelig. Négy tervrajz kijavítgatása? Vagy tíz? Muszáj lesz nekiállni.

Arra gondolok, reggel Zalán majd megpillantja a nyúzott arcomat, és egy kedves szóval új erőt ad. Ahogy már sokszor. „Veletek leszek..." – ígérted, de ezt most egyedül kell megoldanom.

Maradt reggelről egy adag kávém, azt undorral megiszom a kotyogósból. Matt seszínű, túl keserű, hideg lötty, csészéből sem lett volna nagy élvezet. Hajrá!