*

Útközben megálltak egy gyorsétteremnél. Derek nem ment be, a kocsiban várta a társát, és közben sebesen gondolkozott.

Úgy érezte, hogy lassan a végére érnek az ügynek, de valami még mindig nem hagyta nyugodni, mégpedig Naemu fejfájása. Lehet, hogy nincs köze a dologhoz, de valamiért mégis fontosnak érezte.

Hiromoto hamar visszatért, és Derek kezébe nyomott egy Starbuck-os papírpoharat.

– Ezt meg hol szerezted?

A fiatal nyomozó ránevetett.

– Van egy üzletük a szomszéd utcában. Szándékosan nem szóltam, meg akartalak lepni.

Az amerikai nem is palástolta a döbbenetét.

– Nagyon köszönöm! De régen ittam ilyet…– sóhajtott az első korty után.

– Szereted?

– Ez legalább igazi. Erről én hogy nem tudtam?

– Nem csaptak nagy hírverést. De most már tudod, és így nem kell magadnak főzni a kávét.

– Valóban. Hiromoto-szan… kérdezhetek valami személyeset?

– Ha az a kérdés, akkor a válaszom, hogy nem, sosem kávézok – vigyorgott a japán.

– Azt már tudom. Azt… szóval, te megkérted már E… Kajó-szan kezét?

Hiromoto meglepetten nézett rá.

– Miből gondolod, hogy olyan kapcsolatban vagyunk?

– Hallottam, amikor Emiko-csannak szólítottad, és ő is célzott rá, hogy van köztetek valami.

– Mit mondott pontosan? – firtatta Hiromoto.

– Valójában nem sokat. Csak, hogy gyerekkori barátok vagytok, de azt te is említetted, hogy nagyon régóta ismeritek egymást.

– Nahát, tényleg! Hogy válaszoljak: nem kértem meg, de egymásnak vagyunk ígérve. Miért kérdezed?

– Azt hiszem, szakmai kíváncsiság.

A japán egy pillanatig kutatón nézett rá, de aztán elmosolyodott.

– Akkor ezt tisztáztuk. Koncentráljunk az ügyre!