7.

Olmud egész testében remegve ült egy fa tövében. Hátát a hideg törzsnek támasztotta, jobbjával óvatosan simogatta sajgó bal vállát. 
Amikor a quetter megragadta, és a levegőbe emelte, egy pillanatra úgy érezte, mindennek vége. Aztán apja keményre fagyott arca jelent meg előtte. Ránézett, és azt mondta: „Ne hagyd magad, fiam!”
A pánik adta erővel nyúlt fel, ragadta meg a hatalmas, szőrös mancsot, és tépte ki magát belőle. Recsegve-ropogva zuhant egy terebélyes fenyő ágai közé. Egy pillanatra az eszméletét is elvesztette, szeme előtt szürke és fekete pontocskák villogtak, amikor a feje is nagyot koppant az egyik ágon. Végül a szúrós tűavarra érkezett. Nem tudott mozdulni, de szerencsére nem érezte meg újra a húsába markoló karmokat. Hallotta, ahogy a quetter még néhány kört ír le felette csalódott rikoltásokkal, majd elmegy. Amikor magához tért, rájött, mi okozta a szerencséjét: Sűrűn nőtt, sudár fenyők aljába zuhant. A hatalmas testű quetter még akkor is bajosan lelt volna rá, ha leszáll, hogy megkeresse. 
A magára tekert takaró megóvta a komolyabb sérülésektől. Nem a húsát vágták szét, csak néhány helyen a bőrét szúrták át a félelmetes karmok. És a kegyetlen erejű mancs úgy összezúzta a vállát, hogy minden mozdulat kín volt vele. 
Miután úgy-ahogy elállt a vérzés, kijjebb kúszott a fenyők alól. A beállt sötétben igazából azt sem tudta eldönteni, hol lehet. Sejtelme sem volt róla, merre fut az az ösvény, amelyiken meglepték őket.
A quetterek feltűnése mindannyiukat ledermesztette. Azok szerencsére nem támadtak rájuk azonnal, hanem néhány félelmetes ordítást hallatva körözni kezdtek a fejük felett. Amikor meghallották a válaszként jövő tucatnyi másik ordítást, még nagyobb döbbenet fagyasztotta ereikbe a vért. 
– Futás – nyögte végre erőtlenül Hules, és ez legtöbbjüket kirántotta a bénultságból. Ahányan ugrottak, annyi felé. Olmud hamar észrevette, hogy senki sem fut vele. Megtorpant, és majdnem ez lett a veszte. A ritkásan álló fák közé villámként csapott le a szárnyas végzet. Olmud hiába mozdult, bal vállán medve állkapcsánál erősebben csattant a mancs. Ahogy a levegőbe rántotta őt, úgy érezte, tőből szakad ki a karja. Talán tényleg nem sok hiányzott hozzá.
Most, hogy próbálta visszaidézni a történteket, be kellett látnia, hogy egyáltalán nem emlékszik, merre kezdett el futni, aztán a quetter milyen irányban szárnyalt vele. Azt tudta, hogy nagyon sebesen haladtak, mert úgy zúgott füle mellett a szél, hogy semmi mást nem hallott közben.
Órákig bolyongott a fák között úgy, hogy Viepa módszerét próbálta használni. Nyomokat képzelt maga elé, és azokat követte. Remélte, hogy beválik. Később a fájdalom elhatalmasodott rajta, és kénytelen volt ennek a fának a tövébe kucorodni. Fél kézzel ügyetlenkedve még kényelmes helyzetbe is tornázta magát. Lassan tudatosult benne, hogy más sérülései is akadnak szép számmal. Egy jókora dudor a tarkója felett, horzsolások a hátán, egészen le az ülepéig. Elhúzott szájjal konstatálta, hogy kisebbik dolgát is elintézte valamelyik kevésbé tudatos pillanatában. Mostanra kihűlt, ami még elviselhetetlenebbé tette a rohamosan fagyosodó éjszakát.
Óvatosan elfütyült egy trillát, hátha a véletlen a közelébe sodorta valamelyik társát, és válaszol. Hiába fülelt. Kénytelen-kelletlen összeszedte magát annyira, hogy ennivaló után nézzen. Tudta, ha ennyit sem tesz meg magáért, később még rosszabb lesz. Mohát rágott a fák kérgéről, elrágcsált néhány megaszalódott bogyót az egyik bokorról, remélve, hogy nem tévedett, és nem tetézik hascsikarással kínjait.
Megint fütyült egyet, és szinte nem is hitte, amikor halk választ kapott. Csak mikor újra felhangzott a jel, indult sietve felé.
Hules várta. Takaró nélkül, négy párhuzamos, véres csíkkal a mellkasán, amik közül kettő az arcára is felfutott. Mégis, sokkal magabiztosabban állt a lábán, mint ahogy Olmud saját magát képzelte el.
– Olmud! – derült fel a férfi képe, amikor észrevette. – Te aztán…! Láttalak a levegőben!
– Kiszabadultam. A többiek?
– Még nem akadtam a nyomukra. Engem is jól megfutattak. – A mellkasára mutatott. – Az egyik kis híján el is kapott. 
– Mire készülsz?
Hules most csak az állával bökött maga mellé a földre. Egy kis rakás száraz ág kuporodott a lábánál.
– Tüzet próbálok gyújtani. Már egy órája. Segíthetnél.
– Nem fog menni – húzta el a száját Olmud. – Alig mozog a bal karom.
Hules erre hozzá lépett, és figyelmesen végig tapogatta. Olmud szeme előtt kék meg vörös karikák ugráltak, de próbálta diszkrét sziszegéssel viselni a vizsgálatot. 
– Csontod nem törött – összegezte végül az eredményt a férfi –, de a bal vállad kétszer akkora, mint a másik. Tormalapu nélkül még hetekig ilyen marad.
– Sejtettem. Nem túl veszélyes most a tűz?
– Takaró és tűz nélkül reggelre Ashkaton előtt leszek. Egyébként pedig jó messzire vagyunk a quetterek táborától. Odáig nem fog ellátszani. A szél is arról fúj.
– Táboruk van itt?
Mielőtt válaszolt volna, Hules visszakuporodott a farakás mellé, és újra kézbe vette a sodrópálcát.
– Miután vége volt a fogócskának, visszalopakodtam. Nem is számítottak rá, hogy lesz, aki meg meri tenni, így jól szétnézhettem. Egy ligetes részen lelombozták a fákat, és az ágakon lógva pihentek. Legfeljebb ötvenen lehetnek. Nem hiszem ugyanis, hogy kettőnél többet elbírnának azok a nagy fák belőlük. A leszaggatott lombok még zöldelltek a fák alatt, úgyhogy nemrég érkezhettek. Ahhoz viszont elég korán, hogy Mejiméék már beléjük futhassanak.
Olmud szíve nagyot dobbant. Ő még nem is gondolt erre.
– Talán a farkasok hamarabb észrevették őket – kapálózott sietve valami bíztató után. – Hiszen mindig előttük járnak…
– Talán. Holnap okosabbak leszünk. A nyomok majd elárulják, merre mentek. Meg talán akad még néhány társ, aki túlélte. De előbb ennek a tűznek kéne meggyulladnia végre!
Olmud óvatosan lehajolt, és felvett egy másik botocskát.
– Ezzel próbáld. Egyenesebb, nem táncol annyit.
Hules csak felpillantott.
– Azzal kezdtem. Túl nedves.
– Az nem baj. Hamar kiszárad a vége, ha felmelegszik. Az a lényeg, hogy egyenes legyen, úgy a vége mindig ugyanott forog. Na, próbáld meg!
Hules morogva dobta félre a kezében tartott fácskát, és folytatta a másikkal monoton munkáját. Míg izzította, Olmud körbejárta a környező fákat, és megpróbált kevésbé nyirkos, elszáradt szakállmohát gyűjteni. Ráakadt egy száraz kéreggombára is. Visszaérve arrébb söpörte lábával az odakészített avart, és ezeket tette a már füstölgő pálcika tövébe.
– Most emeld meg egy kicsit!
A pálcika tövébe hajolva kezdte fújni annak parázsló végét mindaddig, míg a moha is füstölni nem kezdett. Tíz perc múlva már az ágakon ropogott a tűz. Hules elégedetten tartotta fölé csupasz karjait, majdhogy rá nem feküdt. A táncoló lángok félelmetessé festették a sebet a mellkasán. 
Olmud kínlódva próbált elvackolni. Akárhogy feküdt azonban, sebekkel borított teste csak nem hagyta aludni. Végül valami lehetetlen helyzetben nyomta el az álom.


A másnap reggeli zsibbadtság rosszabb volt, mint a keményre dagadt vállának sajgása. Ébredés után egy ideig csak nyögni tudott, és amikor végre elszánta magát az első mozdulatra, kis híján ismét a takaró alatt végezte el a kisebbik dolgát. Nagy nehezen mégis talpra kecmergett valahogy.
Hules még aludt. A kihunyt tűz mellett álmában is vacogott a foga. Minthogy úgysem érezte egyetlen porcikáját sem, Olmud ráterítette a takaróját. Saját magát szökdécseléssel próbálta kitornázni. Ettől a válla kezdett lüktetni, de azért használt. Közben a másik is felébredt. 
Ettek, amit találtak, aztán nekiindultak. Hules könnyedén követte visszafelé a saját nyomait. Olmud hamar rájött, hogy társa jól látható jeleket hagyott maga után tegnap. Bizonyára azért, hogy ennyivel is könnyebben akadjanak rájuk a többiek, ha észreveszik. El kellett ismernie magában, hogy ez neki sosem jutott volna az eszébe. Remélte, a többiek, ha túlélték a tegnapi támadást, voltak olyan ötletesek, mint Hules.
Két óra gyaloglás után azért csak megkérdezte:
– Messze van még az ösvény?
Hules csodálkozva fordult vissza.
– Mondtam, hogy messzire vitt.
Olmud ekkor kezdett ráébredni, micsoda eszeveszett sebességgel is szárnyalhatott tegnap a quetter. Még ha az utána való kóborlása is messzebb vetette az ösvénytől, a nagyja távot a levegőben tette meg.
– Tudod – szólalt meg pár perc hallgatás után –, a Zrogdavar, aki után futottam, hogy Jopüjét utolérjem… nem tűnt ennyire gyorsnak.
– Amilyen iramban futottál, ezen nem is csodálkozom. Meg aztán… a Zrogdavar Jopüjét kereste, nem csak repült. Arról nem is beszélve, hogy fele akkora sem volt, mint ami tegnap téged vitt.
– Azt akarod mondani, hogy a Zrogdavar kisebb, mint más quetterek?
– Az a Zrogdavar nem az volt, amelyik terelt minket. Én már akkor is csodálkoztam ezen, de csak most értettem meg. Sok-sok quetter lehet a világon, nem csak a Zrogdavar, meg az Ashkaton, de egyszerre mindig csak egy foglalkozik velünk.
Olmud sokáig emésztette a hallottakat. Azért annyira nem merült el a gondolatai közé, hogy ne ugorjon azonnal, amint meghallotta a szárnysuhogást. Egy-egy fa törzse mögé húzódva kerülték el a quetter pillantását. Innentől még óvatosabban folytatták az útjukat. Mikor feltűnt az ösvény, a sűrűben maradva kezdték követni. 
Újabb órák óvatos lopakodásai hozták meg az első eredményt. Feldúrt avar jelezte az egyik elf menekülésének útját. Egy sárfolton megtalálták a lába nyomát is. Olmudnak sem volt nehéz kitalálnia, kié lehetett az a kicsi láb. Húhóz nyomában voltak.
Hules egy idő után már nem óvatoskodott annyit, hanem ügetésre váltott a könnyen követhető nyom mentén. Olmud kínlódva követte. Csak órák múlva zsibbadt el zötyögő válla annyira, hogy már ne érdekelje futás közben. Hules késő délután torpant meg.
– Itt megpihent – mutatott egy kifeküdt foltot az avaron. Körbejárta, aztán szétnézett a környékén. Olmud is Húhóz további útját kereste. Minthogy Hules visszafelé és déli irányban keresgélt, ő a másik oldalt kutatta. Így akadt rá a nagyjából eltakart nyomokra.
– Nézd csak! Mintha el akarta volna tüntetni a nyomait! És észak felé ment!
A férfi homlokát ráncolva lépett mellé.
– Talán csak megtévesztés akar lenni.
– És, ha visszaindult?
– Majd megtudjuk tőle. Ezek a nyomok még alig pár órásak, és nem hiszem, hogy még most is futna.
Ő azért újra kocogásba csapott fel. Olmud nyöszörgését elfojtva eredt utána. Nem hibáztatta a másikat, amiért fel sem merül benne, hogy az ő csodálatos futóképessége most igen csak visszafogott. 
A nyomok töretlenül vezettek észak felé, és késő este volt, mire Hules újra megállt.
– Eltűntek!
Olmud nagyot szusszanva ért mellé. Eleresztett egy trillát a fák közé.
Semmi válasz.
– Húhóz, bújj elő, ne bolondozz velünk! – kiáltott a sötétbe.
A következő pillanatban elcsukló zokogást hallottak meg maguk mellett. A lány egy fa mögül lépett elő.
– Hagyjatok! – sírt fel keservesen. – Hadd menjek vissza!
Hules odalépett hozzá és izzadt vállára vonta az összetört teremtést. Csöndes szavakat sutyorgott a fülébe, míg valamennyire meg nem nyugodott. Olmud zavartan téblábolt arrébb, és egy fa tövébe roskadt pihenni. A másik kettő nemsokára mellé lépett. Húhóz alig állt a lábán. A férfi segítette leülni.
– Itt éjszakázunk. Hozok fát. Egyetek valamit.


Másnap Húhóz útmutatása alapján mentek tovább. Volt némi fogalma afelől, merre futottak a többiek. Mostanra sikerült összeszednie magát annyira, hogy letegyen őrült tervéről. 
Délutánra újabb nyomokat találtak, és Olmud megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy ennek a társuknak több esze volt, mint neki. Letört ágacskák, földbe szúrt botok segítették őket a követésben. 
A válla ugyan még mindig rendkívül érzékeny volt, de már egész jól bírta vele a futást. Húhózra tekintettel Hules is könnyebb iramot diktált.
Még az est leszállta előtt elérték a társaikat. Talarn sietett eléjük, diadalmas vigyorral.
– Ezt nevezem szerencsének! – tette külön-külön mindjük vállára a kezét köszöntésképen. – Ezek szerint csak Zaszont vesztettük el!
– Biztos, hogy meghalt?
– Biztos, Hules. – Talarn fájdalmas grimasszal arcán nézett el oldalt. – Láttam, ahogy az egyik quetter a hasába markolva ragadta fel. Azonnal meghalt. – Nagyot sóhajtva pillantott fel. – Gyertek a táborunkba. Már gyújtottunk tüzet, és éppen azt beszéltük, hogy holnap elindulunk, hátha útközben még belétek is botlunk. Tudod, két napig csak egymást keresgettük.
– Tényleg szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Ha belegondolok, hogy ennyi quetter elől szinte mind meg tudtunk ugrani…
Olmud a tábor felé menet végig az orrát vakargatva gondolkozott valamin. Gondolatait azonban csak az üdvözlések után, a tűznél ülve osztotta meg a többiekkel.
– Az a gyanúm – szólalt meg váratlanul –, hogy ezek a quetterek nem is akartak igazán levadászni minket. Ha akarják, megtehették volna. Csak az egyikünkre volt szükségük. Bármelyikünkre, akivel kijelölhették a déli határt.
– Elég bolondul hangzik – jegyezte meg óvatosan Hules, úgy, mint aki azért nem biztos a kijelentésében.
– Nézd: Gumah a lenti zúgó, Jopüje a fenti vízesés, Zaszont pedig elég ledobniuk a hágó tetejénél, hogy ne legyen többé kérdéses, meddig terjed a törzs területe. Észak felé ki menne a hegyekbe?
– És csak ezért repülné át egy quetter Zaszont cipelve a jeges síkságot?
– Mi az nekik? Engem alig néhány percig vitt, de egy fél napig jöttünk visszafelé utána!
– Téged is felragadott az egyik? – ámultak el többen is. Erről eddig nem esett szó.
Hules azonban még mindig a felvetésen gondolkozott.
– Nem gondolod, hogy ezeket a határokat nyugodtan el is mondhatta volna a Zrogdavar? Miért lenne muszáj széttépett elfekkel kijelölnie?
– Talán… mert így hatásosabb. Vagy… mert ez szokás náluk.
– Csúnyán hangzik. Lehet, hogy igazad van, de én akkor sem kockáztatnám meg még egyszer, hogy összefussak velük. Lehet, hogy vannak más hasonló szokásaik is.
– Én se megyek vissza a fennsíkra megnézni, igazad van-e. De mondd csak – hajolt hozzá Talarn –, hogy szabadultál ki a quetter markából?
Olmud röviden elmesélte a kalandját. Utána még egyszer átvették a terveiket, mielőtt pihenni tértek.
Húhóz Huleshez bújva aludt el. Olmud még sokáig nézte őket. Szívében bánatos szomorúsággal idézte fel Mejime simuló testét. Bele se mert gondolni, milyen könnyen lehet, hogy ez már örökre emlék csupán.