*

Derek bénultan nézte a laptop képernyőjét. Az elmúlt órákat azzal töltötte, hogy megpróbálta befejezni a tanulmányát, de eddig egy épkézláb mondatot sem sikerült leírnia.
Az órájára pillantott: ideje ebédelni. Nem mintha készetetést érzett volna az evésre, de az legalább jelentene némi haladékot.
Lezárta a gépet, és kilépett a számára kijelölt, apró irodából.
A főbejáratnál az őrséget teljesítő Nisi járőrnek szólt, hogy elment kajálni, aztán elsétált a gyorsétteremig. Talált egy szabad asztalt, és a menü olvasásba fogott. Mivel semmire sem támadt gusztusa, inkább rendelt egy narancslevet, és beletemetkezett a telefonjába.
– Gondoltam, hogy itt talállak, Derek-szan – rezzent fel Hiromoto hangjára. – Leülhetek?
A fiatal rendőrön már nyoma sem látszott a másnaposságnak, és az amerikai roppantul utálta ezért. Hiába, harminc fölött már nem bírja úgy az ember a piát.
Határozatlanul intett, mire a társa letelepedett a szemközti székre.
– Mi történt, Hiromoto-szan? Új fejlemény? – kérdezte Derek fáradtan.
A japán megrázta a fejét.
–  Szerencsére nem. Valójában azért jöttem, mert meg akartam köszönni a tegnap estét.
A szőke nyomozó elvigyorodott.
– Jó buli volt, igaz?
– Igen. És nagyon sokat segítettél.
– Én?
– Igen. Az Emiko-szant illető dilemmámban. Most beszéltem vele.
– Ennek őszintén örülök. Kiengesztelted?
– Szakítottunk.
Derek felélénkült.
– Tényleg? De én nem is ezt tanácsoltam.
– Nem, de elgondolkoztam azon, amit mondtál. Vagyis amire emlékeztem.
– És a szakítás mellett döntöttél?
– Valójában ő mondta ki.
– És most mi lesz?
– Semmi. Szeretem, ő a legjobb barátom, de nem vagyunk egy pár.
– Értem. – Az amerikai beleszagolt a narancslébe, de aztán fintorogva eltolta magától a poharat.
– Derek-szan, Emiko-csan elmondta, hogy nemrég vele töltötted az egyik éjszakát.
A szőke nyomozó felkapta a fejét.
– Remélem, nem gondolod, hogy…
– Nem, dehogy! Inkább köszönöm, hogy vigyáztál rá. Fontos neked, igaz?
Derek mereven nézett a japánra.
– Hiromoto-szan, nem tudom, mire gondolsz.
– Szerintem meg igen.
– És te nem bánnád?
– Én nem, és azt hiszem, hogy ő sem.
– De én nemsokára hazamegyek. Nem lenne tisztességes…
– Az nem lenne tisztességes, ha úgy utaznál el, hogy még csak nem is beszélsz vele.
– Lehet, hogy igazad van.
– Mint mindig – vigyorgott a japán. – De előbb menj haza, és aludj egyet. Cefetül nézel ki.
– „Cefetül”?... Honnan tanulsz te ilyen szavakat?!
– Sok amcsi krimit nézek – vont vállat Hiromoto. – Egyébként a lámpagyújtás este kezdődik. Kár lenne kihagynod.
– Te most el akarsz hívni?
– Nem – nevetett Kucumi nyomozó. – Ami azt illeti, más programom van. Az viszont tény, hogy oda az emberek nem egyedül szoktak elmenni.
Derek pislogás nélkül meredt rá egy pillanatig, aztán megrázta a fejét.
– Nem tudom, Hiromoto-szan, de majd még átgondolom.
– Rendben, csak ne húzd túl sokáig. A csütörtök mindjárt itt lesz, és addig még kell írnod a tanulmányodat is.
– Még van időm. Remélem. De most megfogadom a tanácsodat, és megyek aludni.