*

Emiko éppen a nappali hatalmas kanapéján ülve a céges email-jeit böngészte a tableten, amikor megszólalt a csengő.
– Anyu, várunk valakit? – nézett fel csodálkozva a konyhában szorgoskodó édesanyjára.
– Igen, Szívem, áthívtam vacsorára Miruna-szanékat. Kinyitnád az ajtót?
A lány felkászálódott, és a bejárati ajtóhoz sietett.
– Emiko-csan! – tárta ölelésre karját az ajtóban álló középkorú, de kortalan arcú szomszédasszony. – De régen láttalak!
Az asszony belépett, és Emiko elveszett az ölelésben. Aztán felpillantva meglátta a többi érkezőt.
– Tomomasza-szan, kérlek, kerülj beljebb! – köszöntötte meghajlással az idős, testes, szemüveges férfit, aztán megdermedt.
Neki háttal egy karcsú alakot vett észre. A harmadik érkező lassan megfordult.
– Hiromoto-szan – hebegte a lány döbbenten –, te mit keresel itt?
– Neked is szép estét, Emiko-csan! – mosolygott rá kedvesen, bár kissé feszülten a férfi.
Emiko elhátrált az ajtótól, de a szemét képtelen volt levenni a nyomozóról.
A vendégek otthonosan levették a kabátjukat, cipőjüket, és bevonultak a nappaliba.
– Ma este mivel lepsz meg minket, Janice-szan? – kérdezte kedélyesen Miruna-szan. Erős hangja betöltötte a teret.
– Jól hallom? – kiáltott Miri fentről. – Csak nem a szomszédok érkeztek meg?
A nagylány a következő percben hangos dobogással leszaladt, és Miruna-szan karjába vetette magát.
– Te lány, te lány, napról-napra egyre szebb vagy – tolta el magától az asszony kedves mosollyal, és Miri elpirult a dicsérettől.
Emiko még mindig döbbenten állt az előtérben, de úgy tűnt, ő az egyetlen, akit meglepett Hiromoto érkezése: láthatóan mindenki más teljesen szokványosnak vette a dolgot.
Miután körbeülték a megterített asztalt, Janice Hiromotóhoz fordult.
– Úgy örülök, Hiromoto-szan, hogy végül mégis el tudtál szabadulni! Azt hittem, hogy ezt a hétvégét kihagyod.
Emiko felkapta a fejét.
– Hogy érted, hogy kihagyja?
Az édesanyja a lányára pillantott.
– Hiromoto-szan általában kéthetenként nálunk vacsorázik. Azt hittem, tudod.
Emiko nagyot nyelt.
– Hiromoto-szan, nem is említetted.
– Nem kérdezted – válaszolt szórakozottan a férfi, de a beszélgetésnél láthatóan sokkal jobban lekötötte az, amit Miri mutatott neki a telefonján.
– Fel sem merült bennem – ráncolta a szemöldökét Emiko.
– Nagyon lefoglalt a munkád – nézett most már rá a nyomozó enyhe nehezteléssel a hangjában. – Nem úgy tűnt, hogy szívesen jönnél velem.
– Azért még megkérdezhetted volna – füstölgött a lány. – Ezek szerint az ilyen vacsorák – intett körbe – rendszeresek?
– Persze, szívem – válaszolt kedvesen Janice. – De mindannyian megértettük, hogy milyen fontos neked a karriered.
Emiko a tányérjába meredt. Felidézte azt a számtalan hétvégét, amit inkább munkával töltött ki, hogy ne érezze annyira a magányt. Eszébe sem jutott hazautazni. Miért terhelte volna ezzel a családját? De úgy látszik, ezzel az állásponttal teljesen egyedül maradt.
Miruna-szan Emiko felé fordult.
– Ha már karrier, Emiko-csan, eldöntötted már, hogy mikor lesz az eljegyzés?
A lány levegő után kapott. Segélykérően pillantott Hiromotóra, de a nyomozó kerülte a tekintetét.
– Nem, Miruna-szan, eddig még nem beszéltünk róla – válaszolta végül szemlesütve, de hirtelen elöntötte az indulat. Miért is kéne neki döntenie ebben? Meg különben is, Hiromoto úgy látszik, nem akarja bevonni az életébe. Dacosan felszegte a fejét.
– Amúgy meg, Hiromoto-szan még meg sem kérte a kezem, úgyhogy lehet, hogy erre a kérdésre neki kellene válaszolni.
Miri felnevetett.
– Biztosan nem adtál még megfelelő alkalmat rá, hogy megtegye.
Emiko szúrósan nézett a kishúgára. Itt mindenki ellene van?
Édesanyja érintését érezte a kezén. Az asszony megnyugtatóan mosolygott rá.
– Tudjuk, hogy mennyire nehéz fiatal nőként bizonyítani egy munkahelyen. Ne vedd magadra.
Takumu-szan, aki eddig némán figyelte a beszélgetést, most szigorúan a kisebbik lányára pillantott.
– Miri-csan, szerintem ebben ne foglalj állást, mert ez csak kettejükre tartozik. Ami a másik részét illeti – fordult a nyomozóhoz –, Hiromoto-kun, remélem, elfogadsz egy jó tanácsot: a lánykérésre soha nincs megfelelő alkalom.
A nagylány kíváncsian nézett az édesapjára.
– Csicsi, ezt tapasztalatból tudod?
Takumu-szan Janice-ra pillantott, és összemosolygott a nővel.
– Igen, Miri-csan, de szerintem ezt a legtöbb férfi meg tudja erősíteni, nem igaz, Tomomasza-szan?
Hiromoto apja széles mosollyal bólintott.
– Bizony így van, gyerekek. Akármilyen gondos is a tervezés, semmi sem fog úgy alakulni, ahogy elgondoltad.
– Nálatok hogy történt? – érdeklődött kedvesen Janice.
– Nos, mivel a miénk elrendezett házasság volt, tudtam, hogy előbb-utóbb meg kell tennem. Az anyám összehívott egy nagy családi vacsorát, minden rokonnal, a kezembe adta a nagyanyám gyűrűjét, és felszólított, hogy aznap este kérjem meg Miruna-csant. Be kell valljam, teljesen berezeltem. Mondjuk az is igaz, hogy pár hónappal korábban töltöttem be a tizennyolcat, és Miruna-csannal addig összesen háromszor találkoztam, de akkor este mellém ültették. Mit ne mondjak, az sem segített. Na, eljött a vacsora, tényleg ott volt mindenki, még olyan rokonok is, akiket egy évben egyszer láttam. Izzadtam, mint a ló, nem mertem senkire nézni, aztán a vacsora végén anyám figyelmet kért, és jó hangosan azt mondta, hogy van egy fontos bejelenteni valóm. Felálltam, kezemben a gyűrűvel, de meg sem bírtam szólalni. Szóval csak álltam ott remegve, miközben mindenki engem bámult, és akkor Miruna-csan megfogta a kezemet, és megszorította. Abban a pillanatban rájöttem, hogy el akarom venni, de arra is, hogy biztosan nem akkor és ott fogom megkérni a kezét. Úgyhogy azt mondtam, jó hangosan, hogy „Köszönöm, hogy rám figyeltek! Be szeretném jelenteni nektek, hogy jelentkezek az egyetemre, építészmérnök szakra.”
Takumu-szan kedélyesen felnevetett.
– És mit szóltak hozzá?
– Először néma csend lett, de aztán mindenki gratulált, Egyedül anyám nem, ő később félrehívott, és nagyon leszidott. Kénytelen voltam megmondani neki, hogy ezt a saját módomon akarom intézni.
– Belenyugodott?
– Nem tehetett mást.
– De, Tomomasza-szan, te tanár vagy... – nézett rá hökkenten Janice.
– Na, igen, de akkor gyorsan kellett kitalálnom valamit – kacsintott a férfi.
– És végül hogyan kérted meg kászan kezét? – kérdezte Hiromoto.
– Valójában egy hónappal később, amikor elé mentem az iskolához.
– Miruna-szan, te még tanuló voltál? – csodálkozott Janice.
– Igen – nevetett a kérdezett. – Abban az évben érettségiztem. Azon a bizonyos napon Tomomasza-szan elém jött, én pedig adtam neki egy új szemüvegtörlőt, mert valahányszor találkoztunk, mindig a pólójába törölte a lencséit, amivel teljesen az őrületbe kergetett.
– Komolyan azért adtad? – csúszott fel Tomomasza-szan szemöldöke. – Én meg azt hittem, hogy csak egyszerűen figyelmes vagy.
– Jó, de hogy történt a kézkérés? – firtatta előrehajolva, enyhén türelmetlenül Miri.
A kérdezett megvonta a vállát.
– Hát, Miruna-csan ideadta a kis csomagot, kibontottam, nagyon megörültem neki, és azt mondtam: „De jó! Nagyon köszönöm! Szeretlek. Akarsz a feleségem lenni?” Hát így.
– Hát, ha tudom, hogy ez lesz, inkább egy csokit vettem volna neki – mosolygott Miruna-szan, de a terítő felett megszorította a férje kezét.
– Nagyon romantikus – fújt csalódottan Miri-szan, mire a többiek hangosan felnevettek.
Emiko az édesapjára nézett.
– És te hogyan csináltad, csicsi?
A férfi rámosolygott.
– Egy metrólejáró előtt, zuhogó esőben.
– Ez is jól hangzik – vigyorgott Tomomasza-szan. – Na, halljuk!
– Nem volt nagy ügy. A hazautazásom előtti este randiztunk, nekem hajnalban indult a gépem, és tudtam, hogy már sose látom többet, úgyhogy nem igazán maradt más választásom.
– És azonnal összeházasodtatok? – sóhajtott elbűvölten Miri.
Janice felnevetett, de Takumu-szan válaszolt a kérdésre.
– Ami azt illeti, nem. Sőt, akkor és ott azt mondta, hogy bocs, de lekési a metrót, és otthagyott.
– De hát akkor mégis hogyan...?
– Tudom, hogy hihetetlen, de hónapokig leveleztünk, aztán megint kiutaztam, de már turistaként. És vele jöttem vissza.
– Ami nekem nem világos – hajolt előre Hiromoto –, hogy egyáltalán hogyan találkoztatok?
– A mérnöki iroda engem küldött ki San-Franciscóba egy hónapra, mert az egyik amerikai partner egy japán stílusú fürdőházat akart terveztetni. A harmadik nap este eggyel korábban szálltam le a metróról, gyalog indultam a szállásra. Addigra besötétedett, fáradt is voltam, el is tévedtem... A lényeg, hogy későn vettem észre egy száguldó biciklist, aki elütött. Csak egy ficam lett belőle, de a fiú ragaszkodott hozzá, hogy bevigyen a legközelebbi kórházba, Janice meg ott volt ápolónő. Utána napokig próbáltam az esti műszak végén elcsípni, de nem sikerült. Végül egy étteremben futottunk megint össze, és ott már nem hagytam meglógni.
– Na, ez már tényleg romantikus – hunyta le a szemét Miri. – És te, kászan, otthagytad a munkádat, hogy Japánba jöhess?
Janice mosolyogva nézett a lányára.
– Egyébként is költözni akartam, mert összevesztem a nagybátyátokkal, aki akkor már orvos volt ugyanabban a kórházban. De a munka különben sem számított abban a pillanatban.
A felnőttek egyetértően bólogattak, csak Tomomasza-szan várt ki pár szívdobbanást, épp csak annyit, hogy a felesége bosszúsan oldalba lökje, amin megint csak jót nevettek.
Mikor felnézett, Miruna-szan tekintete Emikón állapodott meg.
– De azért a karrier is fontos. Emiko-szan, mesélj nekünk a munkádról! Milyen egy jenkinek dolgozni... már megbocsáss, Janice-szan!
A ház asszonya felnevetett.
– Miruna-csan, ez egy remek kérdés. Engem is érdekel, mert én magam sosem dolgoztam jenkiknek.
A kérdezett megvonta a vállát. Mégis, mit mondhatna?
– Nagyon jó, és igazán szeretem a munkámat – válaszolta végül kitérően.
– Ó, azt sejtettem, de mégis, milyen? Hangos? Maximalista? Szokott inni? – firtatta a szomszédasszony.
Emiko lelki szemei előtt megjelent Morales igazgató, és csaknem felnevetett.
– Igen, Miruna-szan. Nagyon erős a hangja, de ez nem is csoda, mert majd’ két méter magas, olyan, mint egy medve. És igen, sokat követel, de nem csak minket hajt, ő többször marad bent az irodában túlórázni, mint mi, többiek, és neki még csak ki sem fizetik. Inni is szokott, van egy üveg whisky az irodájában. Amikor mindenki elköszön, és ő még dolgozik, olyankor szokta elővenni, és tölt magának egy pohárral. De részegnek még sose láttam. Igazából kapatosnak sem.
– Úgy veszem ki a szavaidból, hogy kedveled – csodálkozott rá az asszony.
A lány elgondolkozott egy pillanatra, aztán mosolyogva bólintott.
– Ami azt illeti, igen. Jó főnök, megértő és figyelmes. Mindig meghallgatja az ötleteinket, és nem fukarkodik a dicsérettel. Azt hiszem, tényleg szerencsés vagyok.
– És milyen a cég?
– Azt mondanám, hogy nagyon innovatív.
– Mivel is foglalkoztok?
– Hulladékfeldolgozással. De teljesen tiszta – tette hozzá gyorsan, amikor meglátta a többiek arckifejezését. – Minden munkafolyamatot gépek végeznek, és nincs keletkező hulladék.
– Fúj, szemét! – vágott Miri undorodó arcot, mint minden alkalommal, amikor Emiko munkahelye szóba került, mire Hiromoto játékosan oldalba lökte.
– A nővérednek igaza van, Miri-csan. Tényleg remek hely, én nem hallottam semmi zajt, és nem éreztem büdösnek sem, amikor ott jártam.
– Te jártál az üzemben? – Emiko nem bírta elleplezni a meglepetését.
– Igen, a nyomozás része volt.
– Várj, Hiromoto-kun, te Emiko-szanék cége után nyomozol? – kérdezte Tomomasza-szan.
– Folyamatban levő nyomozásról nem beszélhetek, de igen, sajnos, Emiko-szan is érintett az ügyben.
Ezt az információt mindenki emésztette egy kicsit, de a továbbiakban nem feszegették a kérdést. Amikor leszedték az asztalt, Emiko a konyhában az édesanyjához fordult:
– Kimegyek egy kicsit a kertbe, ha nem bánod – mondta halkan. – Ments ki, kérlek a vendégek előtt!
Kisietett az előszobába, és már éppen a kabátját vette, amikor meghallotta Miri nevetését. A húga Hiromoto társaságában a felfelé vezető lépcső felé tartott, és Emiko már nem tudta elkerülni, hogy meglássák.
– Itt hagysz minket? – nézett rá csodálkozva Miri.
– Csak kimegyek levegőzni egyet – vonta meg a vállát Emiko, de nem nézett a lány szemébe.
– Veled tartok – szólt Hiromoto, és a cipőjéért nyúlt.
– Nem szükséges, látom, jól elvagytok – fújt nagyot az idősebbik testvér, és kimenekült a kertbe. Hiromoto a kapunál érte utol.
– Emiko-csan, mi a baj? – nézett a nyomozó fürkészően a szemébe.
A lány dacosan összeszorította a száját, és a bimbózó cseresznyefák szegélyezte ösvény felé indult, ami levezetett a partra.
A férfit azonban nem lehetett lerázni, tartotta vele a lépést. Már majdnem az óceánnál jártak, amikor Emiko megtorpant, és dühösen Hiromoto felé fordult.
– Figyelj, nem tudom, mi ez a hülye játék a részedről, de jó lenne, ha engem kihagynál belőle!
A nyomozó értetlenül rázta a fejét.
– Nem tudom, mire gondolsz, Emiko-csan.
– A hazautazásaid, hogy nem szóltál, hogy ilyen jól elvagy Mirivel, és... és hogy egy járőrt küldtél az őrzésemre, te oda sem toltad a képedet!
Hiromoto dermedten állt, aztán mélyet sóhajtott.
– Tudom, Emiko-csan, hogy ez az egész ügy Nodera-szan halálával mennyire megviselt. Ha ez segít, nyugodtan kiabálj velem, aztán, ha lehiggadtál, megbeszéljük.
– Ennek semmi köze a... á, nem értesz te semmit! – A lány sarkon fordult, és a part felé szaladt.
A férfi nyugodt léptekkel követte, majd megállt mellette, közvetlenül a víznél.
– Nézd, tényleg úgy tűnt, hogy téged lefoglal a munkád meg a karriered, ezért nem akartalak olyan helyzetbe hozni, hogy esetleg itthon várnak, és te mégsem tudsz jönni. Nekem fontos, hogy lássam a családomat, de tőled nem várom el ugyanezt.
– De...
– Kérlek, hadd folytassam! Mirinek nagyon hiányzol, főként rólad szokott érdeklődni, amikor beszélünk, és, mint kiderült, ő is nyomozó akar lenni, úgyhogy mostanában mesélek neki a szakmai dolgokról is, hogy felkészülhessen. Mi volt még? Ja, a járőr. Emiko-csan, életem első nyomozását vezetem, és tényleg nem lenne jó, ha engedném, hogy elvond a figyelmemet. A főnökeim, a társam, és minden kollégám azt figyeli, hogy mennyire jól végzem a munkámat, úgyhogy tényleg mindent bele kell adnom. Már így is túl sok személyes kötődésem van az ügyhöz, és nagyon szerencsétlen helyzet, hogy éppen te vagy az egyik tanú.
Emiko dacosan hallgatott. Mindig ez van. Ha hagyja beszélni Hiromotót, a férfi úgyis kidumálja magát, és a végén megint ő lesz a hülye meg a hisztis, akit kölyökként kell kezelni. Viszont ahogy nézte a hullámzó, hatalmas víztömeget, a haragja lassan elpárolgott.
– Tulajdonképpen miért vagy itt, Hiromoto-kun? – kérdezte fáradtan.
– Mármint itt nálatok? Vagy a városban?
– Nem. Itt és most. Miért jöttél utánam?
– Mert fel kell tennem egy nagyon fontos kérdést.
Emiko szíve hangosat dobbant. Egek, ez most meg akarja kérni a kezét?
A férfi felé fordult. A szája kiszáradt, és a fülében doboló vér elnyomta az óceán zúgását.
Hiromoto nagyon komolyan nézett rá, és teljesen a lány felé fordult.
– Emiko-csan, mondd meg nekem, de nagyon őszintén, hogy szereztél Adderallt Nodera-szannak?
A lány megdermedt. Az első pillanatokban fel sem fogta a kérdést, de, amikor megértette, a megkönnyebbülés hulláma elöntötte a lelkét. Felnézett a holdfényben kirajzolódó, bimbózó cseresznyefákra, mélyen beszívta az óceán tiszta, sós illatát, és legszívesebben futásnak eredt volna.
Ehelyett bátran a nyomozó szemébe nézett, megrázta a fejét, és halkan megszólalt.
– Nem, Hiromoto-kun. De ezt egyszer már elmondtam neked.
– Ez igaz. De azóta lefuttattuk a te nevedet is az adatbázisban, és a rendszer szerint, amikor egy évvel ezelőtt visszatértél az Egyesült Államokból, saját célra hoztál magaddal a gyógyszerből.
– Ez így van.
– Azt honnan szerezted?
– A nagybátyámtól.
– De mégis, miért?
Emiko megvonta a vállát.
– Nagyon leterhelt voltam, nem bírtam a stresszt, és rettenetesen bizonyítani akartam. Steve bácsi adott egy doboz ilyet, de figyelmeztetett a veszélyekre, és a lelkemre kötötte, hogy tényleg csak akkor éljek vele, ha már semmi más nem segít.
– És te odaadtad Nodera-szannak?
– Nem így történt.
– Akkor hogy?
– Nagyon panaszkodott, hogy rengeteg a munkája bent az irodában, és még egy képzésre is jár, emellett a férje elvárja, hogy otthon maradéktalanul ellássa a házimunkát… szóval segítséget kért, én meg adtam neki egy szemet, nem többet.
– A doboz még megvan?
– Ellenőrizni akarod? – mosolyodott el örömtelenül a lány. – A szakurai lakásban van. Holnap odaadom, ha akarod.
– Igen, mindenképpen. Majd reggel együtt hazautazunk, és elkísérlek a lakásodra érte. Még egy kérdés: a szavadat adod, hogy később sem küldettél a nagybátyáddal?
Emiko a szemét forgatta.
– Ezt most tényleg komolyan kérdezed? Szerinted, inkább rávettem volna Steve bácsit, hogy szegje meg a japán törvényeket, és juttasson nekem titokban Adderallt, amit aztán eladtam volna a legkedvesebb kolléganőmnek, minthogy odaadtam volna Naemu-szannak az egész dobozzal?
A nyomozó elgondolkozott, aztán lassan bólintott.
– Igen, ez így tényleg nem logikus. Viszont értsd meg, teljes körűen ellenőriznem kell téged is. Sőt, téged különösen.
– Miért is? Mert a barátnőd vagyok?
Hiromoto megdermedt.
– Ezt most nem értem, hogy hogyan jött elő, de a válasz: nem. Azért kell ellenőriznünk, mert diplomáciai bonyodalom lehet belőle, ha neked egy orvos külföldről tiltott szert küldött.
– De nem küldött! Kérdezd meg őt is, ha nem hiszel nekem.
– Úgy lesz. Amit most mondtál, elfogadom vallomásnak – váltott át a férfi hivatalos hangnemre. –  Holnap ellenőrizzük az általad elmondottakat, és, ha minden jól megy, akkor ezzel tisztáztad is magad.
A lány meghökkent.
– Mégis mi alól? Fel akartál jelenteni?
– Pont azt akartam elkerülni. – Ezúttal Hiromoto vonta meg a vállát. – De ez a része rendben van, úgyhogy ne beszéljünk róla többet.
A lány dühösen fújt egyet.
– Remek. Lassan listát írhatunk azokról a dolgokról, amikről nem beszélünk.
– Mégis, mit akarsz ezzel mondani?
– Jaj, ne már! A cseresznyefákkal is hamarabb szót lehet érteni, mint veled!
– Emiko-csan, ésszerűtlenül viselkedsz!
A lány döbbenten, pislogás nélkül meredt a férfi arcába, aztán indulatosan megrázta a fejét.
– Ennek nincs értelme. Jó éjt, Hiromoto-kun! – Meghajolt, és a nyomozó válaszát meg sem várva elszaladt a ház irányába.
Amikor belépett a házba, az étkező irányából nevetést hallott. Na, pont erre nincs most szüksége. Anélkül, hogy elköszönt volna a vendégektől, felszaladt a szobájába, és magára zárta az ajtót.
Hanyatt vetette magát az ágyon, és addig fortyogott a dühtől, amíg végül álomba merült.