17.

Egy kényelmetlenül eltöltött éjszaka után Wanda hosszú listával hagyta el a házat. A sebtében összehozott szökés után kezdtek ráébredni, hogy a lakatlan épület még nagyon messze áll a klinika komfortjától. Még a reggelihez sem tudtak rendesen hozzáülni, hiszen az asztalokat, székeket mind elvitték már innen más intézményekbe. Az ide gyártott, nagyméretű ágyak maradtak, néhány falhoz rögzített szekrény, és az a pár berendezés, amit nem volt értelme elvinni: a WC-k, zuhanyzók, csapok, a lámpák és néhány irodában a padlószőnyeg. Ők természetesen a betegszobát foglalták el, amihez közvetlenül tartozott egy külön kis mosdóhelyiség, de váltóruha és törölközők nélkül cicamosakodásnál többre egyikük sem vállalkozott. A zuhanyzókat az emeleten találták, ahol a lakószobákat alakították ki, ám azok most még szegényesebb berendezéssel csupaszkodtak. Itt legalább volt két külön ágy, az egyik előtt még elhúzható függöny is lógott, több szekrényt is találtak bent, a padlót pedig vastag szőnyeg fedte. 
Joe nagyjából itt töltötte az egész eddigi napot, bőszen azon igyekezve, hogy elkülönítse a szeme káprázatait a valódi látványtól. Sajnos nagyon úgy tűnt, hogy néhány új dolgot meg kell szoknia. 
Zavaróan részletesen érzékelt mindent. Soha sem kellett neki szemüveg, de most úgy érezhette, eddig csak felületeket fogott fel a teljes valóságból. Aztán ott voltak azok a be- bevillanó képek és fények, amiknek semmi közük sem volt a valósághoz, mégis, valahogy próbálta megfogalmazni Siobhannak, miket lát: 
– Olyan, mintha az egész világ egy folyó alatt lenne, és látnám az áramlatokat. Csak nem érzem a sodrást. Mint amikor a pókhálók úsznak a szélben. Csak ezek a pókhálók fénylenek.
– Ezt már elmondtad ezerszer – a vörös hajú lány szemmel láthatóan unatkozott. – Tényleg nem tudnál másról beszélni? Már nem látod a repülő lényeidet?
– Mostanra... egészen elbizonytalanodtam. Csak a szemem sarkából látok néha mozgást, de mire odanézek, eltűnik.
– Á, olyan velem is mindig megtörténik, ha egy kicsit elálmosodom.
– Tudom, miről beszélsz, csak ez nem olyan. Te arról bizonyosodsz meg, amikor odapillantasz, hogy csak a szemed káprázott. Én meg arról, hogy tényleg van ott valami, csak az agyam nem akarja vagy tudja felfogni.
– Hát, ez nekem magas. Majd Wandának magyarázd, lehet, ő már találkozott ilyen esettel.
– Kötve hiszem. Olyan ez, mintha a szememnek valami külön üzenete lenne, amit az agyam nem képes befogadni.
– Ez eléggé zagyván hangzik, ugye tudod?
– Tudom, tudom – bólogatott szomorúan a fiú. Azon túl, hogy roppantmód örült a visszatért színeknek, fényeknek és formáknak, valahol legbelül érezte, hogy a látása már sohasem lesz normális úgy, mint régen. Az áramló fénypászmák még nem is zavarták annyira, de az élőlényeket körülburkoló halvány derengés igen. Az előtte ücsörgő lányt is teljesen megváltoztatta, hogy szent fénybe burkolva húzogatja a száját. A fáknak a megszokott zöld színét kékes derengéssé változtatta, és amíg eddig fel sem tűnt neki, milyen töménytelen mennyiségben mászkálnak körülötte a legkülönbözőbb ízeltlábúak, most szinte ijesztően hatott, hogy szinte felhőkben lepik a levegőt, szőnyeget alkotnak a falakon, és rengeteg kis pöttynyi élet rohangászik a padlón.
– Inkább arról beszélj, van-e változás az aurámban, amikor mondjuk arra gondolok, ami tegnap történt köztünk!
– Elpirultál. Szerintem te már másra is gondolsz – vigyorodott el Joe.
– Ütődött! Mindjárt olyat kapsz, hogy kiesnek a kutyaszemeid!
– Miért nevezed kutyaszemeknek?
– Hát, mert barnák és nagyok.
– A huskyknak kék is lehet. És nem is nagyok!
– Elmehetnél mangafigurának, akkora bociszemek!
– Akkor most melyik állat? Szerintem sas. Korábban nem láttam ilyen élesen.
– Élesen és fényesen. Csak még azt nem mondtad el, engem szépnek látsz-e vele.
– Gyönyörűnek – jött az azonnali válasz, majd Joe odahajolt a lány szájához, hogy csókkal erősítse meg a kijelentését. Siobhan azonban csak egy suta puszit adott a szájára, majd elhúzódott.
– Bocsi, de most nem fog menni. Remélem, Wanda hoz végre fogkefét és fogkrémet is. Két napja nem zuhanyoztam, ez így kezd kissé cikivé válni.
– Hát, megértem. Rám is rám férne már egy alapos fürdés.
– Ne is mond. Meg valami rendes kaja. Kezd az agyamra menni ez a kísértetház.
Joe ma végre bejárhatta az épületet. Igaz, eléggé óvatosan, hiszen a kórházi papucsában, remegő lábakkal tudott csak végigcsoszogni a folyosókon, a lépcsők pedig fullasztó kihívást jelentettek a számára. Sajnos a viktoriánus elemeket sejtető külső mögött ritka unalmas belső felosztást kapott a ház. Szabályosan elrendezett szobák az egyenes folyosók mentén. Az épületnek két szárnya húzódott a főépülettől északra és délre, de csak az elejét tudták felfedezni maguknak. A melléképületek, a hátsó, ellátó helyiségek mind zárva maradtak. Ugyanígy, a pincelejárón és a padlásfeljárón is súlyos lakatokat találtak. Ám a kert legalább szépségesen ragyogott a még szokatlan színeivel a maga elvadultságában. Ahogy kinézett az ablakon, elképzelni sem tudta, hogy a Kinleyside fáin túl közvetlenül ott van Canberra, a sugárútjaival, a körtereivel, és közöttük ott búvik az a kis utca is, a saját házukkal…
Hirtelen megszédült, és akárcsak tegnap, ismét az épület felett találta magát elsuhanóban.
– Jaj, mi történt?! 
Siobhan ott térdelt felette, arcán kétségbeeséssel karolta át a nyakát, és próbálta felemelni. Tarkóján érezte a zsibbadt fájdalmat, így nem volt kétsége afelől, hogy az iménti látomása alatt hanyatt esett.
– Semmi baj, csak egy pillanatra megint… – megcsapta a lány izzadt nőszaga, amit kicsit sem érzett kellemesnek, mégis valami furcsa izgalmat ébresztett benne. Zavartan fordította félre a fejét, és inkább egyedül tápászkodott fel. – Mintha hirtelen elrepültem volna a ház felett.
– Elég aggasztó. Ez bármikor előfordulhat, vagy csak így sötétedés után fél órával?
– Mert már sötét van? – csodálkozott rá Joe. Látta ugyan a gyémánt sziporkázású csillagokat az ablakból, de a mindenütt ott fénylő élet, a levegőben úszó fénypászmák nem igazán tették feltűnővé, hogy a nap időközben lement. – Tényleg! Wanda igazán jöhetne már!
Mintha csak kívánságra történne, feltűnt egy fényszóró, majd hamarosan egy ismeretlen autó hangját is meghallotta hozzá. Egészen addig az ablak mögött lapultak, amíg Joe meg nem bizonyosodott róla, hogy az éjszakás nővér száll ki a kocsiból. Végre valami hasznát vehette az új szemének. Amikor látták, mennyi csomaggal érkezett, kisiettek elé, segíteni a bepakolásban. Miközben behurcolkodtak, Joe és Siobhan egymás szavába fűzve elmesélték, miként telt a nap, meddig jutottak a rehabilitációban. Utána éhesen és kíváncsian estek a hozott csomagoknak.
– Sajnálom, srácok, most csak egy kínai kifőzdéből tudtam vásárolni. A kártyámat sehol sem használhatom. 
– Akkor nincs fogkefe?!
– De, azt hoztam. Meg szappant. A törölközést az itteni ruhákból oldd meg! Csereruha nincs.
– Oké – bökte ki Sioban dacosan – , megoldom ősember módra, aztán holnap bemegyek a városba és veszek magamnak mindent.
– Nem kéne használnod a kártyádat!
– Veled ellentétben én nem állok körözés alatt. 
– És ha a szüleid bejelentették az eltűnésedet?
– Biztos vagyok benne, hogy nem ilyen ütődöttek. Nyár van, most kaptam egy új kocsit, szerintem úgy vannak vele, hogy épp kiszáguldozom magam a sivatagban. – Kis szünet után hozzátette: – Egyébként pont ezzel jöttem el otthonról.
– Akkor csináld! – hagyta rá Wanda. – Köszönöm, hogy két kemény napig vigyáztál a betegünkre.
– Ilyen könnyen nem szabadultok meg tőlem! Hozok Joe-nak is rendes cuccokat és kaját, meg valami napszemüveget, hogy ne bukjon le az első kanyarban a forradásaival.
– Joe arcával van tele a média! 
– És, hasonlít?
– Háát… nem igazán. Az elemi iskolás tablóképet adták le, amin kék szemű, nincs így átszabva a homlokcsontja, hogy beférjenek ezek a hatalmas bociszemek…
– Hagyjatok már ezzel! Bociszem! – fakadt ki Joe. – Szavamra, kivetetem!
– Pedig tényleg szívdöglesztő – sietett megnyugtatni Sioban. – Még szoknom kell, de szeretni fogom.
– Jó, akkor egy napszemüveggel majd meglepheted – léptette a témát Wanda. – Talán inkább térjünk rá arra, hogy milyen gyakorlatokkal lehetne megerősíteni a szemmozgató izmokat, hogy minél hamarabb hazamehessen.
– Mert még meddig nem mehetek haza?
– Amint biztosak lehetünk benne, hogy nem esel össze valami hirtelen megszédüléssel.
– Az egyáltalán nem biztos, hogy a szemtornával megoldódik majd.
Joe az ablakhoz ment, és az eget kezdte fürkészni. 
– Inkább a szemem problémája. Mintha néha… úgy döntene, hogy nem hozzám tartozik, hanem átpártol valami felettünk elrepülő lényhez.
A várttal ellentétben Wanda nem hülyézte le, sőt, még csak meg sem mosolyogta a feltételezését. Érdeklődve fordult felé, és látta, hogy az ápolónő elgondolkozva méregeti őt.
– Mi van, jót mondtam?
– Remélem, hogy nem autoimmun reakció. Elméletben elképzelhető olyan eset, hogy a szervezeted befogad ugyan egy szervet, viszont a szerv nem fogadja el az új gazdatestet. Holnap utána nézek, hogy a szemnek van-e ellenálló képessége. Végül is lehet; eléggé frontvonalban van a fertőzésekkel szemben.
– Hát, ez jó! Akkor most még mindig lehet, hogy megvakulok?
– Sajnos nem lehetetlen. Mindenképpen kell még pár nap, hogy biztosak lehessünk a sikerben.
– Akkor még napokig itt rohadok? A szüleim tuti, hogy leőszülnek addig!
– Majd kitalálunk valamit. Most azonban neki kell látnod a szemtornának, mert a rehabilitáció nem tréfadolog. Sokan azt hiszik, elbliccelhető hülyeség, aztán befordult szemtengellyel sírnak, miután meg van a baj!
– Oké, nyomjátok a szem-fekvőtámaszokat, meg a szemfenék formáló gyakorlatokat, én megyek zuhanyozni – állt fel Siobhan, és a hozott csomagokhoz lépve előtúrta a fogkefét, a szappant. – Mivel itt semmi sincs, amit törölközőnek mernék használni, kérném a kocsikulcsomat! Így sem értem, mire fel vagyok eltiltva a tulajdonomtól!
– Nem vagy eltiltva. A kulcsot ott találod a hátizsákom első zsebében. – Wanda megvárta, amíg Siobhan kihalászta a kulcsát, majd még hozzá fűzte: – Megbízom benned. Amikor találkoztunk, még nem tudtam ki vagy, most viszont már látom, hogy neked is legalább olyan fontos Joe biztonsága, mint nekem – szigorú vonásait feloldotta az arcán szétáradó kaján mosoly –, persze egészen más okból.
Sioban egyetlen hang nélkül, sietve távozott a szobából. Joe érezte, hogy most jobb, ha meg se mukan, így csak magában vigyorgott, fülig vörösödve.
– Te meg hunyd be a szemed – fordult most felé az ápolónő – , képzelj magad elé, úgy egy karnyújtásnyira egy szabályos háromszöget, és a szemeiddel kövesd végig, körbe a széleit! A bal alsó saroktól indulj, a jobb alsó sarok felé. Szépen, lassan haladj, és közben minden saroknál számolj eggyel tovább. Ha eljutottál harmincig, szólj!
A némaságban eltelt fél percben Joe hallotta a garázsajtó, majd a kabrió ajtajának nyílását, csukódását.
– Kész.
– Akkor most a másik irányba ugyanezt.
Joe most csattogó talpakat hallott a fürdőhelyiség irányába, fel a lépcsőn.
– Jó. Ha készen vagy, egy végtelen magasból érkező egyenes vonalat képzelj magad elé, úgy tizenöt láb távolságba, ami a végtelen mélységbe fut tovább. Anélkül, hogy a fejedet mozgatnád, a szemeddel pásztázd fentről le, majd lentről fel ezt a vonalat.
– Megint harmincszor?
– Elég lesz hússzor.
– Hú, ez tényleg fárasztó!
– Ugye? Elárulom, a legtöbb embernek a saját szemével is az lenne. A legtöbben nem is tudják, mennyit jelent, ha egész nap valami képernyőt bámulva ernyesztik a szemüket. Ugyanolyan káros, mint amikor a testüket ernyesztik egy fotelben. Na, csináld csak! Utána még ugyanezt a vonalat vízszintesen is elképzeled, végigmész rajta a tekinteteddel még hússzor, és az erőnléti edzéssel készen is vagyunk.
Joe épp befejezte a függőleges gyakorlatot, amikor Siobhan robbant a szobába. Joe szeme felpattant, így teljes fényességében láthatta a vörös hajú fúriát, meglehetősen hiányos öltözetét egy maga elé fogott pokrócféleséggel ellensúlyozva:
– Wanda! Itt nincsen melegvíz!
– Már hogy lenne? Ahhoz be kéne gyújtani a kazánt. Sajnos kénytelen leszel hideg vízben zuhanyozni! 
– Ó, hogy azt a … – kezdett bele a lány, de aztán csak a kimeredt tekintetű Joe-ra villantotta a szemét, összeszorította a száját, majd megfordult, és bevágta maga után az ajtót. Mivel hátulról már nem takart a pokrócféleség, Joe egy időre a levegővételről is megfeledkezett.
– Uram, talán végzett a feladattal? – legyezett az arca elé a tenyerével Wanda, mire Joe magához tért:
– Nem.. igen, persze… folytatom!
Amint elkészült, a kertbe mentek.
– Látod ott, annak a külön álló fának a körvonalait?
– Fényesen.
– Na, akkor jegyezd meg, majd megint hunyd le a szemedet, képzeld magad elé a fát, és utána képzeld el egyre világosabban és részletesebben. Az ágait, a leveleit…
– Wanda! én teljesen jól látom a leveleit! Épp ezt mondom neked, hogy minden egyes részletet ki tudok venni, és ráadásul még fénylik is!
– És honnan tudod, hogy nem csak képzeled a fényt, meg a többit?
Joe egy pillanatra elbizonytalanodott. Végül is akár tényleg lehet, hogy csak a látás utáni vágy dolgozik benne.
– Tegyünk egy próbát! – ajánlotta végül. - Az egyik ágon, ami felénk néz, van egy jobboldali gally, rajta három ép és két elszáradt levéllel. Az ép levelekhez közelebbi száraz levélen egy hernyó, vagy kukac mászik. 
– Milyen színű a hernyó?
– Azt nem tudom. – Felpattant és karon ragadta az ápolónőt: – Gyere, siessünk, mielőtt elmászik!
– Óvatosan, azt se tudom, hova lépek!
Joe egy kicsit visszafogott a lendületből, ám amennyire lehetett kiléptek.
– Ez… – kereste a szavakat Wanda, amikor Joe a kezébe tette a zöld színű kis kukacot.
– Most már érted?
– Nagyon is értem.
Elindultak, vissza a házhoz, mind a ketten a maguk gondolataiba temetkezve. Joe nem tudta, örüljön-e neki, hogy egy ilyen csodabogár lett. Azt semmiképp sem szerette volna, ha majd mindenféle kísérletezgetésnek vetnék alá, hogy kiderítsék, miképpen lett az, aki. Másrészt viszont szívesen kipróbálta volna, mire képes az új szemeivel. Mielőtt végiggondolta volna, felpillantott az útról, be a szobájuk ablakán…
… ahol Siobhan épp a ruhái között válogatva nézegette, mi az, amit még vissza tud venni. A hideg zuhany után tiszta libabőrös volt, és hát más is azt mutatta, hogy erősen fázik szegény lány. 
Joe zavartan krákogva kapta el a tekintetét, és amíg be nem léptek a házba, már fel sem mert pillantani többet.