*

Emiko a csengetésre ébredt fel. Elindult ajtót nyitni, és az előszobában önkéntelenül belepillantott a tükörbe. Elborzadt a látványtól: a szeme kisírva, az arcán még látszottak a párna gyűrődése, a haja szerteszét állt. Egy pillanatig tétovázott, hogy kinyissa-e az ajtót ilyen állapotban, de aztán vállat vonva kikapcsolta a láncot. Mindegy, hogy ki érkezett. A következő percben már azt kívánta, bár megfésülködött volna előbb.
– Nyomozó! Mit tehetek önért?
– Miss Kajó, lenne még néhány kérdésem. Jól érzi magát?
Emiko a férfi tekintetéből aggodalmat olvasott ki, ezért gyorsan lesimította a haját, és kitárta az ajtót.
– Jól vagyok, de ne itt beszéljünk. Jöjjön be!
A nappaliban gyorsan elpakolta a párnákat meg a pokrócot a heverőről, és intett az amerikainak, hogy üljön le.
– Egy teát, nyomozó?
– Köszönöm, nem kérek. Nem akarom sokáig feltartani, tényleg csak pár kérdésem lenne.
Emiko leereszkedett a szemközti fotel szélére.
– Hallgatom, Shaliman-szan.
– Kajó-szan, Mrs. Noderának voltak ellenségei?
A lány szeme meglepetten elkerekedett.
– Nem tudok róla – válaszolta megfontoltan. – Mindenkivel kedves volt, sosem veszekedett senkivel. Miért kérdi?
– Van okunk feltételezni, hogy valaki bántani akarta őt, vagy legalább megijeszteni. Tud esetleg arról, hogy valaki megfenyegette?
– Fenyegetés? Nem… vagyis, hát, végül is lehet annak venni…
Derek előredőlt.
– Miss Kajó, ez nagyon fontos lehet! Mi történt?
– Mióta a cég megnyitotta a boltot a városban… tudja, miről beszélek, ugye? Az újrahasznosított áruk…
– Igen, Morales említette. Szóval, mi történt azóta?
– Naemu-szan kapott leveleket. Papírra írták, és postán küldték. Talán hármat vagy négyet.
– Mi állt a levelekben? Fenyegetés?
– Valójában nem. Inkább csak szidás. Hogy mennyire nem hazafi, hogy egy kizsákmányoló, amerikai cégnek dolgozik japán létére meg, hogy milyen ízléstelen dolog szemétből előállított tárgyakat árulni. Ilyenek. De nem volt benne semmilyen konkrét fenyegetés.
– Szólt erről valakinek Mrs. Nodera?
– Nem tartotta lényegesnek. Igazából még nevettünk is rajta, hogy mekkora butaság az egész, hiszen a tulajdonosok japánok, a szemétből készített tárgyakkal meg a bolygót védjük. Valójában, nem foglalkoztunk vele.
– Értem. Láthatnám a leveleket?
– Az irodában vannak lefűzve. Viszont nem hiszem, hogy sokat tudna kezdeni velük, nyomozó. Japánul vannak.
– Azt gondoltam, de nem is én fogom átnézni őket, hanem a technikusok. Miss Kajó, tudom, hogy ez nagy kérés, de elmehetünk most értük?
– Persze. Adjon egy percet, felkapok valamit.
Beszaladt a hálóba, aztán percekig bámulta kétségbeesetten a ruháit. Mégis, mi a csudát vegyen fel? Némi hezitálás után kiválasztott egy tört fehér, zárt nyakú, rövid ruhát választott, amit még Amerikában vásárolt. Naemu-szan a kolléganője volt, nyugodtan gyászolhatja, ez a ruha pedig nőies, de mégsem kihívó. Tökéletes erre az alkalomra. Parfümöt szórt magára, és éppen az alapozót kente az arcára, amikor rádöbbent, hogy mit is csinál. Ő most komolyan tetszeni akar ennek a férfinek? Megdermedt. Nem, ez ostobaság. Gyorsan elsimította a krémet, ha már feltette, de a szemét juszt sem húzta ki.
Dühösen lépett ki a nappaliba, aztán, a férfit meglátva elpárolgott az indulata.
A nyomozó a vitrines szekrény előtt állt, és a Hinamacuri babákat rejtő, gyönyörű, kézzel festett fadobozt csodálta.
Valószínűleg meghallotta a mozgást, mert anélkül, hogy a lány egy szót is szólt volna, felé fordult.
– Ilyet láttam már korábban. Ugye, ebben tartják azokat a babákat, amik arra az ünnepre kellenek? Lányok napja, ha jól emlékszem.
– Igen, abban vannak.
– Gyerekkori emlék?
Emiko elpirult.
– Olyasmi… – nyögte ki nagy nehezen. Majd biztos elárulja ennek az idegen férfinek, hogy még most is ki szokta tenni az ünnepen? – Mehetünk?
A nyomozó bólintott, és nem kérdezett többet. Emiko felkapta a táskáját, a kabátját, a nyaka köré tekert egy könnyű, cseresznyevirág-mintás sálat, és az ajtóhoz lépett.
Derek a kocsinál kinyitotta az ajtót a lánynak. Emikót meglepte a gesztus, és nem tudta, hogy megköszönje-e. Végül a gyors meghajlás mellett döntött, amivel viszont láthatóan a férfit hozta zavarba. Ezen megkönnyebbülten elmosolyodott.
Az út alatt nem beszélgettek. A nyomozó a gondolataiba merült, a lány pedig nem akarta megzavarni, de végig fájdalmasan tudatában volt a férfi közelségének. Ahogy teltek a percek, különös érzés kerítette hatalmába: szerette volna megérinteni Dereket, akár csak egy pillanatra. Képek villantak át a fantáziáján arról, hogy a nyomozó megállítja a kocsit, hozzáhajol és megcsókolja. A gondolattól zavarba jött, elpirult, forróság kúszott végig a gerincén, ami lassan elborította az egész testét. Kapkodva kioldotta a kendőt a nyakán, kigombolta könnyű kis szövetkabátját, és kétségbeesetten kibámult az ablakon. Egyszerre kívánta és utálta, hogy hamarosan véget ér a közös utazásuk.
A mélygarázs üresen ásított, amikor begördültek. Emiko ezúttal nem várta meg, hogy a férfi kinyissa neki az ajtót, hanem a leparkolás után kipattant, és a lifthez sietett. Derek hosszú léptekkel követte.
A lány a felvonóban sem mert ránézni. Belepillantott a tükörbe, megállapította, hogy a magasságkülönbségük dacára nagyon jól mutatnak együtt. Ettől a gondolattól ismét elvörösödött.
– Úgy tűnik, Morales igazgató nincs bent az irodában. Meg tudja adni az otthoni címét, Kajó-szan?
 A férfi mély hangja áramütésként hatott rá, elsőre fel sem fogta a szavak értelmét. Automatikusan bólintott, de még ekkor sem nézett a nyomozóra. Lehajtott fejjel próbálta a haja mögé rejteni égő arcát.
A harmadik szinten léptek ki a felvonóból, és Emiko mélyet szippantott az otthonos, enyhén gyümölcsillatú levegőből. Morales igazgató nagy hangsúlyt fektetett a falakba épített illatosítókra.
Végigsétáltak az átlátszatlan, füstüveg fal mellett, és a lány benyitott az irodájukba. Belépve először megkönnyebbült, de amikor Naemu-szan asztalára esett a pillantása, megdermedt. Sokáig csak állt mozdulatlanul, és nem bírt közelebb lépni. Most kezdte csak felfogni a történteket, az üres széket, a rendezett irattartókat, a monitor alatt pirosló manekinekót látva. Naemu elment.
– Ha gondolja, visszajöhetünk később is – rezzent fel a nyomozó hangjára.
Némán megrázta a fejét, de mégse bírt beljebb lépni. Derek megérintette a vállát, finoman maga felé fordította, és félresimította a haját az arcából.
– Ne szégyellje! Tudom, mit érez, én is veszítettem már el kollégát.
Emiko nem bírt megszólalni. Torkát elszorította a fájdalom, és a szeméből kigördült egy könnycsepp.
A férfi magához húzta, megsimogatta a hátát, és a lányból kiszakadt a zokogás. Arcát Derek mellkasához simította, és elveszett a nyomozó ölelésében. Még sose érezte magát ilyen biztonságban.
Amikor elapadtak a könnyei, lassan kibontakozott a nyomozó karjai közül.
– Köszönöm, Shaliman-szan – suttogta.
A nyomozó gyorsan ellépett mellőle, és átnyújtott egy csomag zsebkendőt.
A lány hálásan bólintott, de mielőtt megszólalhatott volna, felsivított a férfi telefonja. A nyomozó bocsánatkérő mosollyal intett, és kilépett a folyosóra.
Emiko mély sóhajjal az iratszekrényhez lépett, és próbált a feladatra koncentrálni.
Mire az amerikai visszatért, már a kezében tartotta a mappát, amibe a lakossági leveleket fűzték le.
– Kucumi-szan tájékoztatott – mondta Derek –, hogy megkaptuk az engedély Nodera-szan gépének átnézésére. Azt ide tudja nekem adni?
– Természetesen – nézett fel rá Emiko. – Szeretne mást is átvizsgálni, nyomozó?
– Nem hiszem. Hacsak… A halottkém növényi maradványokat említett, amiket Mrs. Nodera a halála előtt fogyasztott. Van ötlete, mi lehetett?
A lány elgondolkozott.
– Naemu-szan nagyon odafigyelt az étkezésére. Ebédre, ha jól emlékszem, avokádós futomakit hozott salátával. És a nap során megivott legalább húsz csésze teát.
Derek felélénkült.
– Közös teát ittak?
Emiko meglepetten rázta a fejét.
– Nem, mindkettőnknek van sajátja a konyhában. Morales igazgató pedig filtereset iszik. Már amikor teázik.
A nyomozó felnevetett.
– A hangsúlyából ítélve, Miss Kajó, ez felér egy bűncselekménnyel.
– Ez is olyasmi volt, amit sose tudtam megszokni az Államokban – mosolygott halványan a lány. – Idehozzam?
– Inkább azt kérném, hogy mutassa meg nekem az irodát.
– Az egészet? – hökkent meg a lány.
– Dehogy! Csak erre a szintre gondoltam. A bemutatótermet már láttam, a bolt meg nem hiszem, hogy túl érdekes lenne.
– Rendben, úgyse tart sokáig. Ez az iroda hármunké; Naemu-szannal meg Csú-szannal osztozunk, vagyis osztoztunk rajta. Csú-szan a gyakornokunk. Jöjjön, mutatom a többit.
Kiléptek a nagyon modern érzetet keltő folyosóra, és a lány a következő, hullámvonalakkal díszített ajtóra mutatott. – Az ott a férfi kollégák mosdója. Mivel lányok csak hárman vagyunk, a miénk a saját irodánkból nyílik. Mellette a teakonyha található, és ide most be is megyünk.
Derek odabent körbepillantott a barna bútorokon.
– Milyen fából készült? – kérdezte.
– Ez műanyag, nyomozó – nevetett a lány. – Az irodában minden újrahasznosított anyagból készült.
– Morales bútorai is? – csodálkozott a férfi. – Azt hittem, hogy az bőr.
– Azt is mi gyártottuk – rázta meg a fejét Emiko, miközben kinyitotta ez egyik szerényt, és elővett egy gömbölyded, bronzszínű dobozkát, amit apró virágos, japán minta díszített.
– Ez volt Naemu-szan teája. Még két helyiségünk van, az informatikusoké meg az értékesítőké. Akarja látni?
– Mindenképpen.
A következő irodában a hátsó falon boxok helyezkedtek el egymás mellett, mindegyikben falra szerelt monitorral. A szoba közepén egy méretes asztal állt, körülötte kényelmesnek tűnő, kagylószerű támlás székek.
Derek elismerően füttyentett.
– Nagyon innovatív, az egyszer biztos.
– És kényelmes. Az igazgató ragaszkodott hozzá, hogy a kollégák maguk találják ki a dizájnt. Az értékesítők irodáját nem mutatom meg, ha nem bánja, mert az pont olyan, mint a miénk. Csak világosabb.
Derek az órájára pillantott.
– Nem is baj, mert nagyon elment az idő.
Összepakolták a szükséges dolgokat, és pár perc múlva már a lift felé tartottak.
– Ön szerint mikor folytathatjuk a munkát, nyomozó? – kérdezte a lány már a liftben.
– Remélem, hogy a hét végéig tisztázni tudjuk a céget – vonta meg a vállát a férfi. – Persze, ez nagy valószínűséggel az én szerepem végét is jelenti.
– Hogyhogy?
– Nos, tudja Miss Kajó, én csak az amerikai érintettség miatt veszek részt a nyomozásban. Ha ezt a részét lezárjuk, akkor nekem nincs több dolgom.
– És akkor hazautazik?
– Igen, jövő csütörtökön.
Közben leértek a garázsba, ahol már legalább hat rendőr serénykedett.
Emiko meglepetten nézett rájuk.
– Azt hittem, hogy az éjjel befejeződött a helyszínelés…
Derek kinyitotta neki a kocsi ajtaját.
– Igen, de, mint említettem, felmerült egy újabb körülmény.
– A levélíró?
– Gyors következtetés, kisasszony. – A nyomozó kifelé menet felvillantotta a jelvényét a sorompónál strázsáló rendőr előtt. – Azonban igaza van. Úgy gondoljuk, hogy járt itt egy idegen Mrs. Nodera halála idején.
Emikónak elakadt a lélegzete.
– Megtámadták? – kérdezte rekedten.
– Ezt még nem tudjuk. – A férfi aggódva pillantott rá. – Minden rendben, Kajó-szan? Egészen elsápadt.
– Igen, Shaliman nyomozó, csak, tudja, a levelek között találtam olyat, amit nekem címeztek.
Derek elgondolkozott.
– Azt hiszem, ez kicsit más megvilágításba helyezi a dolgokat – mondta végül lassan, a szavait gondosan megválogatva.
Emiko lakása előtt, miután leparkoltak, a férfi a lány felé fordult.
– Miss Kajó, én most fel fogom kísérni, és átvizsgálom a lakást, ha megengedi. Aztán intézkedek a védőőrizetről. Megtenné, hogy nem hagyja el a lakást addig, amíg ki nem derítjük a fenyegető kilétét?
Emikót megijesztette a férfi aggodalma.
– Gondolja, nyomozó, hogy veszélyben vagyok?
– Nem tudom, Kajó-szan. De mindent meg fogok tenni azért, hogy biztonságban legyen, ezt megígérem.
A lány megnyugodva bólintott. Fogalma sem volt, miért bízik meg ebben a férfiben ennyire, de neki el tudta hinni, hogy minden rendben lesz.