A galambember

Mikor kitárta a pajta hatalmas ajtaját, kint szikrázó reggeli napsütés fogadta Theót. Fájdalmasan hunyorgott. Egész éjjel dolgozott, egész valója könyörgött egy órácska alvásért, de úgy nem tudta volna kipróbálni az átalakított gépmadarat, mielőtt a galambember felkel.

Eltakarította a göröngyöket és a földön hagyott szerszámokat az útból, kirángatta a gépet a szabad levegőre, és egy palackból spirituszt töltött az üzemenyagtartályába.

– Induljon a varázslat – mondta magának, és megrántotta a légcsavart. Fülrepesztő recsegéssel indult be a motor, a tanyán biztosan mindenki felébredt tőle. A pajtát teljesen eltakarta a felkavarodott por, a gép teste pedig türelmetlenül pattogni kezdett.

– Jövök már – nyugtatta Theo, és gyorsan beugrott. A felszállás nem ment könnyen. Két homokzsák modellezte a hercegnő és a galambember testét, a titkos csomagot viszont valóságos mivoltában vitte magával, nehogy a gazdája rátaláljon, amíg ő repül. A nagy teher felszálláskor csökkentette a zavaró rezgéseket, ereszkedés közben azonban nagyon hiányzott az öntöttvas tartó, a gép oldalfala kígyózó mozgásba és fenyegető zúgásba kezdett, majd néhány lábbal a föld fölé érve kiszakadt. A csomag kiesett a gépből, Theo pedig épp a szétguruló alkatrészek után nézett, mikor a kerék kőre futott, és a zöttyenésben Theo beverte a fejét. Apró koppanásnak érezte, de a következő pillanatban elmosódtak a kontúrok, és lelkét feltartóztathatatlan erő ragadta el, el az éber valóságból.

* * *

Theo a házban ébredt, a hasogató fájdalom miatt a homlokához kapott, ahol egy átvérzett kötést tapogatott ki. A padon feküdt a házban. Egy elmosódott emberalakot látott, aki az ébredésére várt, és a hercegnő kísérője hangján kezdett kiabálni a másik szoba felé:

– Uram! – Aztán a megszólítás miatt bizonytalan hangon: – hehe, galambember úr!

Theo felnyögött, de mozdulni még nem volt ereje. Képtelen volt elkerülni, hogy a galambember valóban odajöjjön hozzá. Bergamot hajlongva kérte meg a ház urát, hogy tartsa szóval a beteget, amíg elszalad a hercegnőhöz. Ő ugyanis megparancsolta neki, hogy azonnal értesítse, ha Theo magához tér.

Amikor kettesben maradtak, a galambember csalódottságot mímelő, de a felszín alatt gúnyos hangján szólalt meg:

– Theo fiam! A te neved a bolond, mégis engem nézel annak.

Kezében egy leszakadt vászondarabbal integetett. A titkos repülő szerkezet része volt. Vagyis már nem volt titkos. A galambember az ablakpárkánynak támaszkodva beszélt tovább.

– Értem én a helyzetedet, fiú, ne hidd, hogy nem. A munka nehéz és sok, a nyomás óriási. Hiszen én is ugyanazt a nyomást érzem, amit te. Én mégsem menekülök el a problémák elől. – Azzal a megjátszott mézesmázos mosollyal fordult a tehetetlenül fetrengő segédje felé, amit az szívből utált. – Még fiatal vagy, és én megbocsátom a botlásodat. De holnapig fel kell készítened a gépet. – Itt váltott a szokásos szigorú nézésére. – Nem mindenféle teher, csak a hercegnő szállítására.

Theónak hirtelen elmúlt a hasogató fejfájása, helyette a térdében érzett egy szorítást. Azt a bizonyos szorítást, amit a galambemberrel beszélgetve szokott érezni, mielőtt rátér a lényegre. A lényeg az ő esetében valahogy sohasem jelentett kellemes dolgot. A galambember várt, amíg Theo felküzdte magát ülő helyzetbe. Theo igyekezett minél hamarabb túljutni a műveleten, mert a csend úgy feszítette belül, mint forró gőz a lezárt üstöt.

– Ha bármivel próbálkozol, gondom lesz rá, hogy kitudódjon a kis pásztorórád a hercegnővel. Mellettem maradsz, és nem árulsz el semmit senkinek. Ez a diszkrécióm ára.

– Nem történt semmi erkölcstelen, ez az igazság – kapkodott levegőért Theo.

– Nem számít. Nekem azt a mesét hiszik el, amire tanúm van.

A galambember megint az ablakon bámult ki, mintha semmi érdekeset nem mondott volna.

– Nem értem, mesterem. Úgy tudom, az egész világ előtt titkos, hogy mi egyáltalán itt vagyunk. A megbízóinknak azt kell hinnie, hogy varázslat történik. Ennek a királynak és a többinek, akiket talán később kell szolgálnunk.

– De nézd csak, ott jön a tanú, aki a hercegnőjét hű kutyusként kíséri, vau-vau Bergamot.

És valóban, abban a percben nyílt a ház ajtaja. Theo visszaszédült a padra, és Bergamot bátortalan pofozgatására ébredt. Ő folyamatosan bocsánatot kérve kilépett a látómezejéből, s átadta helyét a hercegnő mogorva arcának. Az ablakon beáramló napfényben mégsem volt annyira nyugtalanító ez az arckifejezés, mint a szeszlámpa előtt a sötét pajtában.

– Bántott téged a gazdád, Bolond Theo? Felelj nekem! – szólt.

Bolond Theo ingatta a fejét.

– Jól van. Megtiltottam neki, hogy megbüntessen. Bolond Theo, tudnod kell, hogy most nagy szükség van rád. A tudásodra és az erődre. Bergamot készít neked egy frissítő főzetet, a országom legjobb orvosainak receptje szerint. – Rábólintott Bergamotra, hogy csinálja. – Mekkora lehet a kár a gépmadárban? Elindulhatunk holnap?

– Már átnéztem, királyi felség – vette át a szót a galambember. – Nem zuhant sokat, szinte a földön szakadt szét. A fiú kikalapálja, repülni fog.

A galambember vizsgálgatni kezdte Theót, aki minden érintésére összerándult az undortól.

– Nagy ég, fiú! Neked aztán sok főzetet kell meginnod. Na, ne ijedezz tőlem, hiszen én vagyok az, a jó öreg galambember. – Mély levegőt vett, elővéve legbársonyosabb hangját. – Gondolj a régi időkre! Emlékszel? Hogy hogyan kezdődött ez a kalandos élet: a mi életünk? Égen-földön kerestem egy embert, aki segítene rajtam. Aki tudja, amit te tudsz. Aki nem olyan földhözragadt, mint akármelyik mesterember. Tanácstalan voltam, bolyongtam városról városra, de a te nevedet a harmadik faluban is ismerték, Bolond Theo. Azt rebesgették, hogy van egy kovács, akinek a fia rég letűnt őseink módszereit kutatja. Olyan kemencéket épít, amilyeneket évszázadokkal előttünk használtak. Senki nem értette, hogy mi értelme, csak te és én. Ezért neveztek bolondnak. Én tudtam, hogy veled megcsinálom a szerencsémet. Tudtam, hogy ha valaki megértheti egy jövőből jött szerkezet működését, akkor te vagy az a valaki.

– Jövőből jött szerkezet? – hüledezett Bergamot, mert épp megérkezett az erősítő főzettel.

– Nem tudjuk, pontosan honnan származik, de számunkra ismeretlen módszerekkel készült. Nem ebből a világból való – magyarázott Theo, majd szürcsölni kezdte az italt. Mindenki csodálkozva nézte, hogy hogy megjavult a kedélye most, hogy tudományról volt szó. Sokat azért nem szívesen beszélt, át is vette a szót gazdája újra:

– Egy másik elhagyott tanyán találtam meg a gépmadarat. Biztosan az égből zuhant a földre, mert az erős fémszerkezet úgy össze volt gyűrődve, mint egy nádszál a sárkány lába alatt. Az ember pedig, aki fél mérfölddel odébb hevert... különös volt. A sérülései szörnyűbbek voltak a kerékbe tört emberénél, a ruhája ismeretlen kelméből készült. Csuklóján furcsa amulettet viselt, bíbor színű, csonthoz hasonló anyagból készült, alakja olyan volt, mint egy félbe tört szív bal oldala. Tisztességgel eltemettem a szerencsétlent, de aztán nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy azt a masinát meg lehetne javítani.

A nosztalgiázás lassan felolvasztotta a korábbi jeges hangulatot. Theo azon kezdett töprengeni, hogy hogyan lehet megállapítani, melyik egy szív bal oldala, és melyik a jobb. Végül összemosolyogtak, és ebből már lehetett tudni, hogy Theo készen áll. Másnapra helyrehozza a gépet. A hercegnő elégedetten távozott, nyomában Bergamottal. A galambember is elindult a másik szoba felé, hogy magára hagyja Theót. Az ajtóból még visszafordult:

– Nézegettem a gépmadár fiókáját, amit készítettél. Érdekes ötlet. Holnap indulás előtt még szeretném kipróbálni. Javítsd meg rajta a szakadásokat! Jó munkát! És ne feledd az egyezségünket!

Theo mereven nézett az ajtó felé, ami mögött a galambember eltűnt. Térdei mintha béklyó szorításából szabadultak volna; de felnyögött, mert a feje újra hasogatni kezdett.