Fanni Sacerdoss: Félreértett

Első pozíció. Térd kifordít, sarkat érint, lábfej ki. Ez nem nehéz, annyit gyakoroltam már, egészen kényelmes. Csak hideg van itt, fázom. Harmadik pozíció. Jobb láb a bal elé, lábfejek ellentétes irányba. Szintén jól megy, ha odafigyelek. Plié. Ennél már húzódnak az izmaim, minden csontom és inam próbál ellenszegülni a térdhajlításnak, de nagyot fújok, kitartok. Pedig fázom, nagyon fázom. Relevé. Spicc, nyújt a térd, emel, vádliból tart. Olyan keményen összpontosítok, hogy közben elfeledkezem magamról, kidugom a nyelvem, de rögtön megbánom. Ahogy az állkapcsom ellazul, a szám sarkán kibuggyan a vér; megcsap a rothadó hús bűze, fémízű sav marja a nyelvem hegyét, fáj és lángol, de a testem többi része vacog, annyira hideg van itt.

Ő nem didereg, a szemközti kislány. Az oldalt bizonyára alaposabban befűtöttek. Szoros, magas kontyából kibúvó, piheként szálló babahaja a homlokára tapad, nem verítékbe, csak finom párába. Nem izzad, hisz nem erőlködik, légies könnyedséggel táncol, mint egy pehelycsontú kismadár. Púderrózsaszín tüllben ragyog, a mennyezetbe zárt fény megvilágítja a csillámokat a fűzőjén. Kivételes szabó készíthette részére a ruhát; úgy simul karcsú derekára, akár egy második bőr, átsejlenek rajta tónusai, festeni se lehetne szebbet. Enyhe, hetyke mosollyal hajlong és szökell az óriási teremben, élvezi, ahogy engedelmeskednek neki az izmai. Mellette van a kis varázsdoboza, amibe valamiféle mágiával egy egész zenekart préselt, meg egy szigorú hölgyet, aki időnként kiszól, hogy új tánclépést mondjon be.

Egy lapos, fényes, hűvös kapu választ el minket egymástól, ha nem gondolnám őrültségnek, tükörhöz hasonlítanám. Sosem léptem még át rajta. Sosem hívott még senki át a másik oldalra.

Nem látnak, csak én látom őket. A kislány sem lát, mégis ugyanúgy mozgunk, teljesen egyszerre. Ha emelem a kezem, emeli ő is, éppolyan magasra, éppolyan lassan; ha lendíti a lábát, lendítem én is, éppolyan ívben, éppolyan gyorsan. Egy tökéletes összhang, két döbbenetesen különböző világ. Az övé cukormázas nemesi desszert, langyos, tele tündérek édeni kacajával. Az enyém foszló, jajveszékelő szürkeség, nyirkos, rémfarkasok vonyítanak benne.

Egyidősnek tűnünk, de én öregebb vagyok, nem tudom, csak érzem, a korom súlya ólmosan nyomja az elmém egy rejtett zugát.

De igazából nem emlékszem, mikor születtem, sem arra, mikor zártak be ebbe a hidegbe. La Madame majd elmondja, mikor értem jön. Biztosan értem jön. Talán elnáspángol, amiért elkódorogtam, de akkor is elvisz innét, nem maradhat szégyenben miattam, az ő felügyelete alatt lesz jelenésem őfelsége Lajos király előtt, neki fogok táncolni. Ha elégedett lesz velem, talán megengedi, hogy megnézzem A fösvény előadását, a minap kezdték játszani a vándorszínészek. Ügyesnek kell lennem, a legkiválóbb balerinának, jobb is, ha folytatom a gyakorlást.

Grand rond. Előre dől, súlyláb tart, emel, kilencven fok. Erősen próbálkozom, de hallom a szakadást, ezt a mozdulatot már nem bírja a testem. A csípőm köré tekert, málló, bűzös gyolcsszalagok lehullnak, a hasfalam reccsen, szétnyílik, undorkeltő toccsanással ömlik valami a földre, leve a bokámig csap. Nem tudom, melyik belső szervem, már megszoktam, inkább oda sem nézek. Gyakorlok tovább, csak ez a szag ne lenne, meg a vérveszteség, mert még jobban fázom. Reszketve nehezebb tartani magam, de ez nem kifogás, őfelsége előtt kizárólag kifogástalan formában mutatkozhatok.

A szemközti kislány makulátlan, tartása elsőosztályú, nem inog; hófehér bőrén se folt, se karcolás. Talán maga is az uralkodója elkápráztatására készül; egyszer hallottam, amint azt mondja az édesanyjának, „csúcsszuper és atomkirály” lesz. Fouettét hajt végre, álomszép, ahogy súlytalanul perdül, és bájos, filigrán végtagjaival, mint kis csillag az ágaival követi, irányítja, élesíti mozdulatait. Ugyanígy teszek én is, de szanaszét fröcsög a vér, csomókban száll vékony, őszesszürke hajam, fáj már minden sejtem. Elkap egy köhögőroham, hörgök, ugatok, még több vért köpök. Szégyellem, hogy nem tudok zsebkendőt tenni a szám elé, de nincs nálam tiszta.

A rózsaszín kislány gyorsít, lélegzetelállítóan pörög. Én szintúgy, a sebességtől összemosódik a kép, először csíkokká, majd foltokká válnak a színek. Elfog az émelygés, nyálka kotyog a koponyámban, perzselnek az ereim, lázban égek, de még így is fázom, a menetszél átfúj a testemet csúfító, elsorvadt lyukakon.

A tempó tarthatatlan, a baj megtörténik. A kislány elveszti az egyensúlyát, megbillen. Próbál megkapaszkodni a táncrúdban, de megcsúszik a parkettán, beveri fejét a minket elválasztó fényes, hideg, sík kapuba. Az bereped, szilánkosra törik, közben a kislány összecsuklik, a bokájára esik. Hallom a roppanást, gyenge csontja eltörik, ő pedig keservesen felzokog. A sérült testrészt tapogatja, közben hüppög, feltápászkodna, de sehogy sem sikerül, még erősebben rázza a zokogás.

Megsajnálom. Segíteni akarok, segítenem kell.

Összeszedem minden bátorságom, megtörténik, hát tényleg megtörténik, átnyúlok egy repedésen. Először csontos mutatóujjamat préselem át, ujjpercről ujjpercre, aztán a csuklóm, végül a karom. Nem törődöm vele, hogy vág a törött kapu, hogy még jobban vérzek, úgyis csak lassan vánszorog a fekete folyadék, sűrű, szinte szilárddá alvadt. Térdre ereszkedem, egész testemet odanyomom a hideg kapunak, hogy elérjem a kislányt. Nyújtózkodom, és ez kínzóbb, mint bármelyik táncmozdulat, de muszáj, egyszerűen muszáj segítenem.

Végre megragadom a vállát. Ő megriad, felvisít. Velőtrázó hang, de nem adom fel, segítenem kell. Húzni kezdem felfelé, támogatom, nem foglalkozom a saját fájdalmammal, pedig a karom már majdnem leszakad, a vállízület szétroncsolódott, nagyon kevés tartja már a törzsemhez. Gyerünk, így tovább, vonszolom a kislányt, talpra kell állnia, hogy segítséget tudjon kérni.

Váratlan melegséget érzek az ujjbegyem alatt, kellemes, mint egy falatnyi paplan, de a kislány úgy üvölt, mintha nyúznák, és ez ráébreszt, mi történt. Vastag, hegyessé szarusodott körmeim a húsába szaladtak, pedig nagyon vigyázok, de hát egyfolytában vergődik a kezem alatt. Nem tudja, nem érti, hogy nem akarom bántani, de akkor is ki kell tartanom, fel kell őt segítenem.

Semerre nem haladunk, törékeny kis teste veszettül hánykolódik, bőre a parkettán csikordul, ép keze és lába rúgkapál. Az életéért küzd, az életéért küzdök, de nem tudunk együtt dolgozni, újra elterül a földön. Nincs választásom, a másik kezemet is átpasszírozom a szilánkos, éles kapun, a mellkasánál kapom el. A sikolyától szinte megsüketülök, kis szíve őrülten verdes a tenyeremben, és ahogy forgatom a csuklóm a jobb fogásért, a bordái sorban pattannak el.

Így nem fog sikerülni, valahogy meg kell nyugtatnom. Dúdolni kezdek, azt az altatódalt éneklem, amivel édesanyám csitított kisgyermekkoromban. A kislány lassan kezd békére lelni, nem dobálja már magát, szíve szépen lassul. Kicsiny teste teljesen elernyed, nem is sír már, a levegőt halkan, egyenletesen szedi.

Ez az, szép munka, most már csak fel kell állnunk, segítek!

De nem mozdul. És a szíve sem dobban többé. Elcsüggedek, hiába volt hát minden. Visszahúzom a karom, vissza a nyomorúságos árnyvilágomba, sírni nem tudok, túlságosan fáj mindenem, túlságosan fázom. Nagyon fázom itt.

– Pedig úgy megkedveltem – motyogom magam elé szomorúan. – De nagy kár, hogy félreértett!

Brisé. Kar feszesen tart, térd hajlít, elrugaszkodik...