5.

A folyó befagyott hátán több tucat elf közeledett, hatalmas farakásokat tolva maguk előtt. A parton haladók, akik most bevárták őket, lelkendezve kiabáltak feléjük:
– Már látni a házakat! Mindjárt megérkezünk!
Örömujjongás szakadt fel az elfek torkából. Olmud is nekibuzdulva kezdte tolni a farakását. A falu alá érve aztán mindet felfuttatták a partra. Száz meg száz kéz kezdte el pakolni, mindenki, aki csak hozzáfért. Hamarosan minden elf kisebb-nagyobb faköteg alatt görnyedve indult a házak felé. Mind tudták, hogy ideje begyújtani a tűzhelyekbe; az éjszaka rohamosan közeledett.
Olmud is nagy adag fával egyensúlyozott az istálló felé.
– Nyissátok ki, megjöttünk! – kiáltott be, nem is látva a kallantyút a kezében tartott terhétől. A válaszként érkező néma csend rossz érzésekkel töltötte el. Az ajtó mellé borította a fát, és a kallantyú után nyúlt. Keze megállt a levegőben. A megrepedezett deszkákat mély karomnyomok csíkozták mindenfelé. 
Feltépte az ajtót, és berontott. Odabent nem várta sem elf, sem farkas. Sietve eltaposott tűz kihűlt nyomát találta, és egy cseréptálat, aminek belsejébe odaszáradt a múltkor befalt étel maradéka. Dúlásra utaló jeleket, vért nem látott benn. Szédülten fordult ki, majd megtorpant az istálló előtt. Hirtelen azt sem tudta, kihez is induljon a hírrel. Máskor talán az apjához ment volna elsőnek. Hules jutott eszébe következőnek. Aztán futva indult a törzsfő háza felé. 
Közben neki is feltűnt az, ami sok másik elfet is megállásra, tanakodásra késztetett. Régebbi és frissebb medvenyomok tarkították a havat mindenfelé. Aggódó arcok fordultak a folyó felé, ahonnan és ahová vezettek a hatalmas mancslenyomatok. 
A törzsfő a háza előtt állt, körülötte már egy kisebb gyűlés verődött össze. Arról vitatkoztak, miként védekezhetnének a medvék ellen, ha azok megint felbukkannak.
– Hé, törzsfő! – rikkantotta Olmud már messziről – Mejiméék eltűntek! Be akartak törni hozzájuk a medvék, ez látszik az ajtón. Gondolom, elmenekültek előlük. Vér nincs! – ért oda lélekszakadva.
A törzsfő egy percig sem tétovázott.
– Szaladj, szólj Hulesnek! Állítson maga mellé néhány ifjút, és nézzetek körbe a falu körül, hogy máshol sincs-e vérnyom! Sötétedés előtt gyertek vissza, mert a medvék ma is jöhetnek! Ha nem találtok semmit, holnap reggel nagyobb csapattal szétnézünk mindenfelé. Valamit csak találunk.
Olmud rohant. Közben felváltva szidta hol az eltűnteket, hol saját magát. Persze csak magában. 
Hulest munka közben találta. Az elf bátyjával együtt igyekezett néhány sietve összeszedett deszkával megerősíteni az ajtajukat. Mikor azonban végighallgatták Olmud kapkodva előadott híreit, azonnal otthagyták a munkát. Hules még a házak között maga mellé szólított néhány ifjút, és rövid utasításokkal eligazította őket, merre menjenek, mit keressenek. Végül a falu aljához érve Olmudhoz fordult:
– Én a bátyámmal elmegyek a törpefenyves felé, és átkutatjuk azt. Te nézd végig lefelé a folyópartot. 
– Arra van a legkisebb esély, hogy menekültek volna!
– Igen, de ha valakit is elkaptak, szinte biztos, hogy arra vitték el. Mint Huiavát, emlékszel?
– Emlékszem.
– Másrészt te elég gyors vagy hozzá, hogy elfuss egy medve elől, ha most felbukkanna.
– Értem. Indulok. 
Olmud egészen sokáig követte a partvonalat lefelé, csak a csónakokat rejtő öblöcskénél fordult vissza. Ekkor már erősen sötétedett.
Még azt is megkockáztatta, hogy a túlsó parton jöjjön vissza, de medvenyomokon s néhány kisebb vadnyomon túl semmit nem lelt. Ettől még nem lett nyugodtabb. Tudta a medvékről, hogy szívesen rejtik el az áldozatukat valahol helyben, és csak ritkán cipelik azt a barlangjuk, tanyájuk közelébe. Visszatértekor rohant Hulesékhez. Airolg asszonya ekkorra már tüzet gyújtott, a testvérpár pedig gondterhelt arccal ült a meleg közelében.
– Találtatok valamit?
– Talán – mordult Hules. – Már sötétedett, úgyhogy nem biztos. A törpefenyvesen túl, ahol a kaptató felér a fennsíkra. Nem tudtunk lemenni, mert tiszta jeges ott a hó, nem tudtunk volna visszamászni, ha megcsúszunk. Odáig semmi nyom, de a kaptatón mintha néhány helyen beszakadt volna a hópáncél. Tudod mit jelent ez?
Olmudnak semmi kedve nem volt kitalálósdit játszani. Airolg és Hules egyébként is mesze jobb nyomolvasók voltak, mint ő.
– Mit jelent?
– Majd gondolkozz rajta az éjjel – állt fel Hules. – És hozd ide a fát, amit az istállóba vittél. Holnap még pirkadat előtt indulunk. Én most – nyúlt a takarója után –, megyek, beszélek a törzsfővel, meg még egy-két elffel.
Olmud vele együtt lépett ki a házból.
– Mégis, mit jelent? – követelte továbbra is a választ.
– Mit gondolsz, hogy lehet, hogy a napokban alig szemetelt a hó, de csak medvenyomokat találunk a falu körül? Szárnyakat növesztve menekültek? Aztán azok a nyomok a kaptatón…
Olmud végre megértette. 
– Viepa! Már láttam, milyen ügyesen tünteti el a nyomokat a hóban! De akkor… – Döbbenten megállt. Mintha forró vizet zúdítottak volna rá.
– Akkor ők nem menekültek! Akkor most elmondod a törzsfőnek?
Hules fáradt sóhajjal állt meg. Erős kezeit Olmud vállára tette.
– Semmit, amíg nem vagyunk biztosak benne. Amúgy is szálka a szemében az összes farkasos. Menj a fáért. Holnap megkeressük őket, vagy ami maradt belőlük, és visszahozzuk. De ha igaz, amit gondolok, lehet, hogy több napig is eltart. Ezért beszélek most a törzsfővel. Kell az engedélye. 
– Igazad van. Kell vinnünk ezt-azt. Főleg ennivalót.
– Ami nincs, azt nehezen!
Olmud homloka ráncba szaladt. Azt, hogy a többiek mogorva hallgatással tüntettek ellene, betudta annak, hogy neheztelnek rá. Végül is alig kétnapi járásra a falutól csatlakozott hozzájuk, és egyedül. Ez a hír azonban más megvilágításba helyezte az elfek rosszkedvét. 
– Nincsen? Az baj. A folyón lefelé sincs semmi.
– Már mondtad. Mit gondolsz, miért volt olyan sűrű a váltás? Van, aki már napok óta nem evett.
– De hát…
– A fákon alig akadt toboz. Talán a szélvihar rázta le őket. A legtöbbet a hó alól ástuk ki. Amikor a fát gyűjtöttük. Rengeteget dolgoztunk ott, amíg ti itt gyógyultatok. Ti nyeltétek az éhkoppot, mi viszont bőven ledolgoztuk azt, amit ettünk. Most meg semmi sincs.
Olmud lesütötte a szemét. Természetesen eldicsekedett a hallal, amit talált. Most örült csak neki igazán, hogy a Mejime találta ételt nem említette. Gondolta, hogy mire visszatérnek, úgysem marad már belőle egy falás se.
– Szóval – zárta le a témát Hules – ezért kell behoznod a fát. A kéreg alatt, a korhadtabb részekben talán akad valami ehető. Valamit ennünk kell, különben szemernyi esélyünk sem lesz, hogy a Zrogdavar előtt érjük utol őket. Na, menj!
Olmud szédelegve indult a leszórt fáért. Fejében egymást kergették a kérdések és gondolatok.
Miért nem várták meg? 
Persze! Hiszen Mejimének pontosan ez volt az utolsó kérdése! Ő volt a vak, hogy nem látta rajtuk már akkor az elhatározást! Már csak a farkasokra vártak!
És Hules? Miért viseli ennyire szívén a sorsukat? Miért akarja, hogy visszajöjjenek? Talán kinézte valamelyik lányt magának? Igaz, a gyászba sem merült bele úgy, mint várható lenne. És vajon melyiket? Viepa? Noyake? Zova? 
Zovát nem, ő már Huleshez is túl öreg. Habár… Vagy talán… 
Nem, Mejimét sem! Azt azért érezné.
És a törzsfő? Neki miért fontosak? A múltkor még nem úgy beszélt, mintha azok lennének. Mintha csak csupa éhes szájat látna minden elfben. Vagy talán csak az emlékezés tüzét akarja megtakarítani rajtuk? Végül még ez is lehet…
Gondolatai megint Mejimére kanyarodtak vissza. Elveszítette az utolsó elfet, akihez még valamennyire tartozott egyáltalán. Elment velük az utolsó farkastestvére, Karah is. 
Rettentő nehéz volt az az egy öl fa, amit olyan örömmel hozott az előbb idáig. Már nem egy büszke és céltudatos ifjú, hanem egy magányos, árva elf cipelte. Hulesék tűzhelyében fog elégni, miután kipiszkálták belőle a férgeket, bogarakat. 
Valahogy nem sok reményt látott rá, hogy utolérjék Mejimééket.
Miután lerakta a fát, maga is a tűzhöz telepedett, és csak bámulta a lángokat. Nem szólt sem Airolghoz, sem az asszonyához. Nem tartott velük a kérgek lehántásában, a férgek kipiszkálásában sem. Minden étvágya odalett. Hulest várta, hogy megtudjon tőle ezt-azt. Hogy megtudja, mehetnek-e egyáltalán?
A lángok tánca mögött újra megelevenedtek az elválás utolsó képei. Mejime kétségbeesett próbálkozása, hogy legalább egy kicsit maga mellé állítsa őt. Ő pedig ostoba módon megbántotta és otthagyta. Mérgében még meg sem pihent, csak amikor másnap este összetalálkozott a hallgatag törzzsel. Csupán Hulessel váltott pár szót, amikor Airolg asszonyát leváltva mellé került a jégen. Még a törzsfő sem méltatta figyelemre, így egyelőre kizárólag Hules tudott arról, micsoda veszélyes, kietlen vidék a fennsík lentebbi része.
Mindezekről aztán az is eszébe jutott, hogy a több mint négynapos virrasztás után ideje lenne aludnia végre.
A következő pillanatban már a tűzhelynél eldőlve hortyogott.


– Hé, Olmud, ébresztő!
Hules morgós hangulatban rázta a vállát. Olmud úgy érezte, alig pihent valamit.
– Már meg is pirkadt? – nyögte félálomban. 
– Nem, de ha pirkadatra oda akarunk érni, most kell indulnunk. 
– És a medvék? – kezdett feléledni a fiú. Bőszen dörzsölte az arcát, hátha úgy hamarabb magához tér.
– Elfelé megyünk tőlük. Ha meg beléjük botlunk… még mindig jobb, mintha a Zrogdavarba botlanánk, nem? – tette Hules Olmud vállára a kezét. – Aztán… mi már úgyis el vagyunk égetve a törzsfő szemében!
– Igen?
Olmud kínlódva tápászkodott fel, irigy pillantásokat vetve az alvó Airolgék felé. Minthogy Hules nem szolgált további magyarázattal a törzsfő felől, Olmud az alvó pár felé bökött az állával. 
– Ők maradnak?
– Vagyunk elegen nélkülük is. Aztán meg csupa olyanok megyünk, akikért nem kár. Legalább is a törzsfő szemében. A párnélküliek csapata!
– Micsoda?! – hűlt meg a vér Olmudban. Ez a hír végre teljesen felébresztette. Ám egy pillanatnyi gondolkodás után csupán legyintett. – Igaza van. Airolg az egyetlen rajtunk kívül, aki ért a hálóhoz. Asszonya is van. Maradnia kell.
Hules bólintott, majd az asztalra tett csuporra mutatott:
– Annak az aljában találsz nyolc pajort. A részed. Edd meg, aztán induljunk, mert a többiek már szerintem útra készen várnak ránk. 
Olmud magára kerítette a takaróját, amúgy futtában bekapta az alig falásnyi étket, és már léptek is ki a dermesztő hidegbe. Olmudnak összeragadt az orra az első légvételnél, szemébe könnylábasztóan szúrt a fagy. Csak akkor vette észre, hová is tartanak, amikor már majdnem odaértek. Az istállóhoz.
Odabent újabb meglepetés fogadta. Arra számított, hogy négyen-öten indulnak majd Mejiméék után, a leggyorsabb, legkitartóbb ifjak közül. Ehelyett jó kéttucatnyi elfet látott maga körül. Döbbenten fedezte fel közöttük Húhózt, az egykori Huiava cserfes unokáját. Odalépett hozzá.
– Te?
A kérdezett felhúzott orral válaszolt:
– Nem mintha közöd lenne hozzá, de elnézést akarok kérni tőlük. 
– Vagy úgy! – bólintott nagyot Olmud. – És nekem semmi közöm hozzá! – Elfordult, hogy sorra vegye a többieket. 
Nem csak ifjak sorakoztak az induláshoz. Jónéhány, még Hulesnél is idősebb elf akadt köztük, és egy-két egészen fiatal. Egy közös volt bennük: nem volt senkijük. Vagyis elvesztésük nem okoz majd mély gyászt a törzsben. Ahogy nézte őket, valami nagyon különös, szomorú érzés szállt a szívére. Kissé gyanakodva fordult vissza Huleshez. 
– Mégis, mondd el, mivel győzted meg a törzsfőt?
Az csak a száját húzta el, majd kitérően válaszolt:
– Csakis a tényeket mondtam. A legfontosabbakat. Most inkább induljunk. Majd útközben mesélek. – Azzal a többiekre nézett, és megismételte: – Induljunk!
A faluból kiérve a csikorgó havon követték Hulesék tegnap esti nyomait. Alig hogy csak szürkülni kezdett az éjszaka, mikorra elérték a törpefenyvest. Az apró fácskák még most is nyújtottak némi táplálékot, de mégsem széledtek szét éhüket csillapítani. Arra elment volna az egész nap. A hágó tetejénél álltak meg végül. Hules maga mellé intette Olmudot. Lemutatott:
– Ott! Látod? Két helyen is.
Olmudnak beletellett néhány pillanatba, mire a fehér havon ki bírta venni a beszakadt részeket. Húsz-harminc méternyire voltak tőle, de majdnem ennyivel magasabban is. A meredeken leszakadó hágón az előző héten megolvadt hófelszín sima jéggé fagyott vissza. Az azóta esett havat a szél lefújta róla a mélybe. Lehetetlenségnek tűnt rámerészkedni. Hulesnek azonban volt ötlete:
– Kötelünk nincs, ezért élőláncot formálunk. Én leszek legalul, és ha elértem a nyomokat, megkapaszkodom. Amíg megvizsgálom őket, a többiek visszahúzódnak ide, aztán ha végeztem, visszahúztok. 
A terv jónak tűnt, és mivel senkinek sem volt jobb, ebben maradtak. Egymás után kapaszkodtak a soron következő bokájába, miközben a fentiek, amennyire lehetett, kitámasztották magukat, nehogy az egyre súlyosabb elflánc őket is a mélybe rántsa. A tizenegyedik elf után hangzott fel a kiáltás. Hules megérkezett. Hamarosan jelezték azt is, hogy talált némi kapaszkodót, így a többieket vissza lehet húzni.
Igen ám, csakhogy ez visszafelé sehogy sem akart olyan olajozottan működni, mint lefelé.
Olmud, aki fent maradt, a többiekkel együtt küzdött, csúszkált és szitkozódott, ám az élőláncot képtelenek voltak elindítani. Végre aztán a legalul lógónak eszébe jutott a megoldás. Társait használva fogódzónak, felmászott rajtuk. Mire felért, és indulhatott volna a következő, újra meghallották Hulest:
– Ezek az ő nyomaik! Farkasok is voltak velük! Most mi legyen? Felmenjek, vagy lejöttök?
Mielőtt azonban válasz érkezhetett volna, eldőlt a kérdés. A fenti elfek közül valaki nem bírta tovább tartani magát, és az elflánc megszakadt. Tíz visító elf indult meg lefelé a meredélyen. Pillanatok alatt elsodorták Hulest is, majd egyre gyorsulva száguldottak tovább. A fent maradtak számára villámgyorsan tűntek el szem elől, hogy aztán aprócska ponttá zsugorodva bukkanjanak fel megint, jóval lejjebb a hegyoldalon. Ekkor a visításukat és ordításukat már nem hallhatták, ámde egy jóval mélyebb, fenyegetőbb morgást, dübörgést igen.
Az egész hegyoldal hótömege megroskadt, és a legmeredekebb részen megindult. Pillanat alatt változott át pusztító lavinává. Egyre újabb és újabb hótáblák lazultak le a helyükről, a felszálló porhó pedig sűrű felhőbe rejtette a látványt.
Miután elhaltak a dübörgés visszhangjai, még majd egy órán keresztül ácsorogtak tehetetlenül a fennrekedt elfek, mire a porhó megritkult annyira, hogy belássák a hegyoldalt. 
Csak a legfelső szakaszon maradt meg a jég, a többiről lekopott. Jórészt magával a kaptatóval együtt.
– Le kell mennünk, mese nincs – szólt az egyik idősebb elf. – Hátha túlélte valamelyik!
– Az lehet. Amilyen őrült száguldással csúsztak ezen a jeges havon, még ezt a csúfságot is megelőzhették – helyeselt egy másik. – Ha nem mentek neki valaminek, még túl is élhették.
Olmud az orrát vakargatva lépett elő. 
– Ha indulunk, én majd előre megyek kipuhatolni, nincs-e még valahol veszélyes szakasz.
– Én megyek előre – lépett elő Talarn, akinek kicsúszott a lánc a kezéből. – Te csak utánam. 
Annyira határozott volt a hangja, hogy Olmudnak eszébe sem jutott vitába szállni vele.
Óvatosan, egymásba kapaszkodva kezdték a leereszkedést. A jeges szakaszon túljutva kicsit bátrabban folytathatták az utat, ámbár a lecsiszolt hegyoldal szinte járhatatlanná vált. Minduntalan meg-megcsúszott valamelyikük, és ha nem fogództak volna össze, már a legelején a mélybe zuhannak. 
Már közel jártak a kaptató aljához, amikor a hegy ismét ellenük fordult. Először gyenge csilingeléssel elindult a magasból egy kis törmelékes pala, majd néhány pillanattal később egy egész kőfolyó követte.
Az elfek megrettenve néztek fel. A kőfolyam egyenesen feléjük zúdult, magával hozva a maradék ráfagyott jeget. Néhány éles pendüléssel aztán hatalmas, egybefagyott koloncok is leváltak, és ezek már olyan lavinát indítottak meg, amitől az egész hegyoldal megmozdult.
– Futás! – ordították egyszerre, és mit sem törődve vele, hová lépnek, nyakukba szedték a lábukat.
Olmud elkapta a mögötte bukdácsoló kezét, és szédítő ugrásokkal kezdett rohanni. Amint beérte az előtte haladót, az ő kezét is megragadta, és a két elfet maga után húzva száguldott tovább. Néha érezte, hogy valamelyikük egyensúlyát veszti – ilyenkor mintha tőből akart volna kiszakadni a keze –, de most nem ezzel törődött. A lavina eleje csakhamar beérte őket, innentől Olmud már csak arra ügyelt, hogy lábával mindig valami olyan nagyobb kődarabra érkezzen, amiről újra elugorhat. Most már repült. Nem is volt igazán tudatában annak, mit tesz, ideje sem volt rá, hogy gondolkodjon, mielőtt cselekszik. Akkor vette észre magát, amikor ismét szilárd talajon állt.
Teljesen kifulladva esett térdre. Gyomrából keserű nyál tört fel, amit kényszeredetten öklendezett maga elé. Undorodva fordult el, s ekkor látta meg, kiket is ráncigált magával. 
Egyik oldalán Húhóz térdelt, arca jobb oldalán erősen vérző, szakadt sebbel. Takarója egy darabját rászorítva igyekezett csillapítani a vérzést.
Másik oldalán Talarn masszírozta a térdét, fájdalmas képpel. Minthogy vérző sebe nem volt, Olmud remélhette, hogy nincs túl nagy baja.
Lassan fejükre úszott a lavina felverte porfelhő. Köpködve, köhögve tápászkodtak fel, és a rohamosan sűrűsödő homályban botladozva próbáltak kikerülni belőle. Olmud az orra elé kapott takaróján keresztül lélegezve, sűrű pislogások közepette csak arra ügyelt, nehogy elkeveredjen a társaitól. Talarn szinte négykézláb kúszott előtte, hogy valamit lásson a lábuk előtti hóból. Csakhamar felkiáltott, bár hangját reszelőssé tette a torkára került por:
– Megvan a nyom! Hulesék erre mentek! 
A porfelhő sűrűje hamar leülepedett, és ahogy ritkult a homály, rögtön meglátták a társaikat. Egy szikla tövében kucorogva ők is a porfelhő elültére vártak. Amint észrevették azonban Olmudékat, lelkendezve futottak eléjük:
– A többiek? – torpant meg előttük Hules, rosszat sejtve. Olmudék arcát látva azonban sejtése bizonyossággá lett. Elkeseredve hajtotta le a fejét. – Nem kellett volna! – suttogta.
– Menjünk vissza, hátha… – károgta Talarn, de nem túl sok meggyőződéssel.
Azért csak visszamentek mindannyian.
Egyetlen társukra bukkantak csak rá. Segíteni azon se tudtak. A sok vért vesztett Húhóz el is ájult, amikor kihúzták a törmelék alól a szétroncsolt testet. Hules lehajolt, és egy éles peremű kaviccsal levágott egy véres tincset a bezúzott koponyáról.
– Ennyit tehetünk érted, Verent fia, Jilak – nyögte könnyes szemmel, miközben nyakában lógó iszákjába rejtette. – Tested az enyészeté. – Felnézett. – Kik is maradtak még ott?
– Raduz, Verent, Kalomas és az unokatestvére… – kezdte sorolni Olmud, de elakadt, nem bírván felidézni a nevet.
– Húlome – segítette ki Talarn. – És még Fóguna és Semires.
Hules megsemmisülten roskadt a véres tetem mellé. Külön-külön és együttesen is felelősnek érezhette magát a halálukért. Még akkor is, ha jól tudhatták, hogy ezt kockáztatják, amikor vállalták az utat. A többiek sem mondhattak neki semmi vigasztalót. A gyász marta valamennyiüket.
Vert hadként indultak tovább. Ahogy azt Olmud Hules elejtett szavaiból megtudta, különösebb baj nélkül értek le a jég hátán a völgybe, ahol lefékezte őket a hegyekről ide gyűlt porhó. Az első lavina elől elfutottak, de az utószele beérte őket, és a sűrű hókavargásban elveszítették egymást. Meg kellett várniuk, amíg leülepszik a fergeteg, hogy újra összeállva visszamerészkedjenek ide. Ekkor fogadta őket a második lavina, de ez elől már csak a szikláig hátráltak.
Kora délután értek ki a síksághoz. Kemény jégpáncél borította, ameddig a szemük ellátott. Valószínűleg az utóbbi napok havazásai itt ónos esőként hullottak le, és ez fagyott a vastag hóréteg tetejére. Simán elbírta az elfek súlyát.
– Ezen aztán kereshetjük a nyomukat! – jegyezte meg Talarn. 
– Minek keresnénk? – kérdezte Húhóz, aki mióta magához tért, folyamatosan reszketett. – Vigyük meg a hírt a törzsfőnek; a farkastestvérek elmentek, kiváltak a törzsből.
Hules felvont szemöldökkel fordult felé:
– Visszamenni? Mégis, hogyan? A kaptató nincs többé, és erőnk se lenne megmászni a hegyet. Arról nem is beszélve, hogy sötétben érnénk vissza az aljához.
– Táborozhatnánk a sziklák alatt, a hegy lábánál – vetette fel Olmud –, aztán reggel megpróbálhatjuk a hegymászást.
– Tűz nélkül, élelem nélkül holnap reggelre már lábra se tudunk állni, nemhogy hegyet mászni!
– Akkor mi legyen? A Zrogdavar biztosan nem veszi jó néven, ha itt talál minket! – Húhóz máris úgy pislogott az égre, mintha a quetter ott lebegne a fejük felett.
Hules az állát dörzsölve nézte a jeges síkságot.
– Talán szóródjunk szét pár lépésnyire egymás mellé, és induljunk délnek. A farkastestvéreink biztosan arra mentek, és csak találunk utánuk valami nyomot! Ha van nyom, akkor már tudjuk, merre kövessük őket.
– Hules! – Húhóz hangjába immár félelem vegyült. – Te nem is akarsz visszafordulni!
– Eltaláltad. 
– És ha nem lett volna ez a két lavina?
– Akkor sem! Mit gondolsz, miért pont azokat hoztam, akiket? Húhóz, kicsi, buta lány, ha nem lettél volna olyan erőszakos, nem is hoztalak volna magammal. Annak a csökönyös természetednek köszönheted, hogy itt vagy, semmi másnak!
Olmud, akit legalább annyira arcul ütött a felismerés, mint a lányt, hitetlenkedve nézett a többiekre. Azok azonban mind Húhózt nézték, ki gúnyosan, ki mérgelődve annak értetlenségén.
– De hát, ti mind…? – hebegte a lány, láthatóan újabb ájulással küszködve. – Bolondok vagytok? Elhagyni a törzset?… Becsapni a törzsfőt?
– Ugyan már! Senki se csapta be a törzsfőt! – emelte fel a hangját most már Hules is, megmérgesedve a lány akadékoskodásain. – Még meg is köszönte, hogy eljövünk. 
– Várjál csak! – lépett elő Olmud. – Azt hiszem, ideje lenne elmondanod, pontosan mit is beszéltél a törzsfővel!
Hules úgy nézett szét a többieken, mint aki tőlük vár tanácsot. Aztán megadóan felsóhajtott, és visszafordult a két másikhoz:
– Legyen. Habár nem értem, hogy nem látjátok magatoktól. – Kis szünet után folytatta: – A törzs nem talált elegendő élelmet a fennsíkon, ez gondolom, világos. A törzsfő feladata a törzs védelme és a bajok orvoslása. Ez is világos. Na, most mit tehet, ha több az elf, mint az élelem? – Úgy nézett rájuk, mint akiknek arra kellene válaszolniuk, hogy hol kel fel a Magnius. – A felesleges elfeket el kell küldenie! Lehetőleg úgy, hogy ne csorbuljon sem a saját büszkesége, se a lelkiismeretét ne kelljen kerülnie! A farkastestvérek a lehető legnagyobb szívességet tették neki, amikor önszántukból elmentek, még mielőtt neki kellett volna elküldenie őket. Mi sem egyszerűbb, mint utánuk küldeni a többi hasonlót is, hogy „keressék meg őket”!
Ezt beszéltem meg vele. Rám elég sokan hallgatnak a törzsből, és sok olyan társamról tudtam, akik különösebb zokszó nélkül választották ezt az utat a lassú éhhalál helyett. Még akkor is, ha valószínű, hogy csak a Zrogdavar gyomráig tart majd. De… – nézett fel az égre –, szerintem már ő is megunta itt a koplalást.
– Rám viszont várnak otthon! – fakadt ki Húhóz. Ahogy szokta, megrendültségét, fájdalmát azonnal a dac álarca mögé rejtette. – A nagyanyám szörnyen dühös lesz, ha megtudja, mit főztetek ki ellenem a törzsfővel! 
– Talán tényleg dühös lesz, de csakis rád. Amiért nem hagytad levakarni magad rólunk. Egyébként ha akarsz, visszafordulhatsz. Te is, Olmud! – fordult az orrát vakargató fiúhoz.
Olmud közel állt hozzá, hogy felnevessen. Vagy hogy elsírja magát. Az utóbbi napok – hetek – szerencsétlen eseményei futottak át az agyán, onnantól, hogy öreg apja összekülönbözött a törzsfővel, egészen Mejimével való veszekedéséig.
– Csak azt tudnám, hogy akkor apámat miért kellett… – Nem fejezte be. Rájött. Akkor még volt remény. És Toton az egész törzset akarta más belátásra bírni. Ezért.
Mély sóhajjal hajtotta le a fejét, majd pattintott az ujjával, és felnézett.
– Ideje indulni. Akár Mejimééket, akár apámékat leljük meg, nekem ott több keresnivalóm lesz, mint a törzsben. 
Húhóz dacosan összeszorított szájjal ugyan, de szintén ment velük.
Alig értek ki a síkságra, s kezdték meg ügyetlen csúszkálásukat a jégen dél felé, Hules megálljt intett. 
– Nézzétek! – mutatott a jégre hosszan előre felé. – A jég alatt itt egy sávban más a hó. Mintha… valaki törte volna. 
Ahogy a többiek is megvizsgálták, kénytelenek voltak elismerni, hogy kicsit tényleg más ott a hó. Igaz, Hulesen kívül senki nem vette volna észre.
– Csakis a szüleim lehettek azok. Követjük? – Olmud repesett az izgalomtól.
– Természetesen. Elég valószínű, hogy a farkastestvérek is ezt tették.
– Feltéve, hogy nekik is feltűnt.
– Tréfálsz? – vonta fel a szemöldökét Hules. – Ha Viepa ezt nem vette észre, akkor már nagyon káprázhatott a szeme az éhségtől. Jobban, mint nekem!
– Igazad van. Legalább jókedvünk legyen, ha egyebünk sincs – mosolyodott el Olmud. 
A tizennégy elf újra nekivágott a síkságnak. Csakhamar kitapasztalták, miféle csúszó-lépő mozgással bírnak a leggyorsabban haladni, ezután pedig gyorsan falták a mérföldeket. Már a délután szürkesége vonta be fejük felett az eget, amikor Hules újfent megtorpant. Minthogy Olmud eddigre megszokta, miféle nyomot is követnek, neki is feltűnt a változás. A nyom lassan kettéágazott.
– Ez tűnik régebbinek – mutatta Hules a jobboldalit, ami majdnem egyenesen délnek vezetett. – Talán ebben az irányban találtak valamit, ami miatt vissza kellett fordulniuk, és erre menniük tovább – mutatta most a délkeleti irányba kanyarodó sávot. – Ez már csak porhóval van feltöltve, tehát lehet, hogy valami erős szél vagy vihar tombolt, és azt kellett elkerülniük.
– Gondolod, hogy apámnak volt ereje csak azért havat törni egy másik irányban, hogy kikerüljön egy vihart?
– Akkor más miatt, de visszafordult, hogy másik irányba menjen tovább. Ezt ebből a gyenge nyomból úgyse tudjuk megállapítani. Szerintem menjünk tovább az új nyomon, még ha kissé keletnek tart is. Semmi kedvem megtudni, őket mi fordította vissza.
– És szerinted Mejiméék is erre mentek tovább?
– Sajnos semmi nyomát nem láttam, hogy erre jöttek volna. Lehet, nekik más volt az útirányuk. Valaki látott karomnyomot a jégen, vagy egyebet? – fordult vissza a kérdéssel a többiekhez. Azok csak a fejüket ingatták. Valójában jobban megbíztak Hulesben, semhogy ilyesmire fecsérelték volna a figyelmüket. 
Olmud kissé elszontyolodva nyugodott bele, hogy azért mégsem megy minden úgy, mint a karikacsapás.
Saját, egyre hosszabb árnyékukat követve mentek tovább. Az ereszkedő Magnius vörös pírt szórt a jégre, csodálatos színekbe varázsolva az ég alját, amikor is feltűnt a hóból kimeredő szikla. Lekopott, öreg farkasagyarként feketéllett a színkavalkád közepében. A nyom egészen a tövéig vezetett.
Olmud először fel sem fogta, mit lát. A megkékült arcú tetemek mellkasig süppedtek a hó alá, és jéggel borított takaró fedte fejük nagy részét. Igazából csak Toton arca látszott, amire ráfagytak utolsó, beletörődő, nyugodt-szomorú vonásai.
Aztán rájött, Hules miért nem szól, a többiek miért álltak meg olyan tisztelettudó távolságban, s Húhózból miért tört fel a fél napja visszafojtott zokogás.
Térdre roskadt. Úgy érezte, mintha a nyakába zuhant volna valami súlyos, hideg teher. Remegő kézzel tapogatta ki a nyakában hordott bőriszákocskát, és úgy szorította meg, mintha ebbe kapaszkodva kerülhetné csak el, hogy le ne zuhanjon valami feneketlen, őrülettől kavargó mélységbe. Másik kezét lassan apja arcához érintette. Ujjai mintha fából faragott szobrot simítanának. Ez az idegen érzés tudatosította végül benne a visszavonhatatlan valóságot. 
Néhány csuklással ugyan megpróbálta elfojtani feltörő fájdalmát, csalódottságát és dühödt keserűégét, de aztán csak utat kellett engednie neki. Érezte, ha ez benne marad, szétszaggatja a józan eszét és mindent, ami eddig ő volt.
Nem sírás vagy zokogás, nem is a törzs szokásos vonítása tört fel belőle, hanem a halálos sebet kapott farkas első és egyben utolsó üvöltése, amit még végső erejével az ég felé küldhet, hogy minden testvére megtudja: nem úgy ment el, ahogy illett volna. Utána összecsuklott.
Homlokát a jéghez nyomva, összeszorított szemmel ismételgette magában: “Ébredjetek! Ébredjetek!”
Végül Hules erős karját érezte a hóna alatt, amint talpra állította, maga felé fordította. Úgy temette arcát a férfi vállába, mintha soha többé nem akarna egyetlen pillantást sem vetni erre a kegyetlen világra. Nagyon sokáig nem indultak meg fejében a gondolatok. A többiek hagytak neki időt, hogy összeszedje magát. Mind tudták, mit él most át. Megvoltak a tapasztalataik.
Végül aztán csak felnézett. Egy fél lépést hátrált Hulestől. Eszébe jutott, ő hogyan viselte a lavinába temetett társaik elvesztését. Vállára tette a kezét, és mélyen a szemébe nézett:
– Menjünk.
Szótlanul indultak neki ismét. Hules a beállt éjszakában, a csillagok után délnyugatnak vette az irányt. A látottak után nem volt nehéz kitalálniuk, miért is fordult vissza Toton, és hogy keveredett ide. Értelmetlen lett volna tovább követniük az útirányt.
Az éjszakát erőltetett meneteléssel töltötték, így a hajnal első sugarai már a gyéren növő cserjések között érte őket. Lábuk alatt megpuhult a hó, így ismét egymás mögé kényszerültek, és felváltva törték a nyomot. Hiába volt mögöttük a több napnyi éhezés, az átvirrasztott éjszaka, egyre növekvő lelkesedéssel nyomultak délnek. Alig félnapnyira előttük várta őket az erdőség, az igazi otthonuk, ahol végre ehetnek, pihenhetnek, ahol megkereshetik a falkát, az előttük járó farkastestvéreket.
Egyedül Olmud volt szótlan és magába temetkezett. Hiába kereste, nem találta magát. Keserűen ismerte fel, mennyire készületlenül érte szüleinek elvesztése. Soha, még mikor körülötte mindenki a Zrogdavar dühének prédájául hagyta a saját szüleit, még akkor sem vetődött fel benne, milyen lenne, ha ő is árván maradna egyszer. Aggódott persze a szüleiért, de nem úgy. Még amikor elmentek a faluból, és naponta leste az eget, hogy mikor hozza őket a quetter, még akkor sem hitte igazán, hogy ez megtörténhet. Amikor pedig Hules felfedezte a nyomukat, már egészen biztos volt benne, hogy nemsokára viszontlátják egymást. Persze nem így. Azt képzelte, apja tudására támaszkodva saját kis törzsként élnek majd valahol, mint egykor az Erdei Népek körében. 
Most megint nem érezte, hol is van az ő helye. És most már nem teheti meg, hogy szülei mellett, gyerekként élve a mindennapokat várja, hogy megérlelődjön a megoldás. Igazából Mejimén állt minden. 
Igaz, elhagyta őt a lány, de talán így, hogy utána megy, másképp látja majd a helyzetet. Talán folytathatják úgy, mintha a törzsfővel való beszélgetése és az azt követő elvakultsága meg sem történt volna. 
Igen, érezte, ott rontotta el. Amikor a törzsfő intelmeit meghallgatva elhatározta, hogy nem megy a szülei után. Ezután kezdte el hamisan értékelni Mejime aggodalmait. És tessék; mostanra kiderült, mennyire igaza volt a lánynak. 
Nem csak a farkasokra, rájuk sincs semmi szükség. Talán még az emlékezés tüzét sem fogják meggyújtani nekik. Neki biztosan nem. Senki sincs a törzsben, aki őrizné a hajfonatát.
Dél múltával értek az első fák közé. Úgy köszöntötték őket, mint rég látott testvéreket. Bal kezüket támasztották vállmagasságban a törzsnek, és a legbensőbb köszöntéseiket suttogták gyanúsan csillanó szemmel. Az első alkalmasabb tisztáson megálltak enni, pihenni. 
– Elképesztő, mennyivel kevesebbel is jóllaktam, mint hajdanán! – nevetett fel Talarn. – Régen az ilyen fagyott rügyeket csak szórakozásból eszegettem. Ez hozta meg az étvágyamat!
Természetesen nem hagyták ugratás nélkül a megjegyzést:
– Nem is tudtál elbújni egy sudarabb fa mögött, mint most! 
– Kell majd egy kis idő, mire megint úgy kiizmosodom, mint régen!
– Ja, csak most ne a derekad köré növeszd azt a sok „izmot”!
– Hát majd vigyázok!
Hasonló hangulatban telt el az egész délután. Estére fenyőágakból lombvackot készítettek, és Olmud fáradozásának hála, még tűz is volt, ami mellett melegedhettek álmukban. 


Másnap Hules szétküldte őket, hogy keressék meg Mejiméék nyomait. Olmud a keleti erdőszél irányába indult. Alig haladt azonban egy félórát, amikor a táborhely felől meghallotta az éles rikoltást. Ez azt jelentette, hogy találtak valamit. Öt perc alatt ért vissza. 
– Húhóz talált egy ösvényt, rajta a nyomokkal – fogadta a hírrel Hules. Erős kezét most a lány vállán pihentette. – Megvárjuk a többieket, és indulunk.
Olmud hálásan nézett az elf lányra, aki ragyogott a büszkeségtől. Reggel még úgy váltak szét, hogy akár napokig is eltarthat, mire meglelik a nyomot. Ha meglelik egyáltalán.
Így azonban sokkal biztatóbbá vált a helyzet.