S. Varga Zoltán: Kávé

A férfi ül, és kevergeti a kávéját. Mindegy, hol ül, egy budapesti újhullámos kávézó diófából esztergált pultjánál, vagy a saját billegő konyhaasztalánál otthon, esetleg egy tengerparti szikla peremén a sóillatú szélben, vagy egy park ötvenszer átfestett padján; az is mindegy, milyen kávét keverget, egy barista által megalkotott cappuccinót tejből öntött tulipánformával a tetején, tasakból kiszórt instant kávét egy forróvizes termoszban, vagy feketét, amelyet a saját nagyapjától örökölt kotyogósban főzött le otthon; az is mindegy, hogy ez egy reggeli napindító-e, amit még lógó fejjel keverget, vagy egy laktató ebéd utáni felfrissítő, esetleg egy gyengébbre főzött meleg ölelés a nap végén; nem számít, milyen íze lesz, amikor végre bele is kortyol, lesz-e bársonyos szájérzet meg étcsokoládés és erdei gyümölcsös ízjegyek, vagy csak belemar a szájába egy mérges csók; forró lesz-e még egyáltalán, vagy már jegesre hűlt; ki tudja, mióta kevergeti a sötét folyadékot, hány perc vagy óra telt el, amióta leült ide, akárhol is legyen ez, reggel van-e vagy este vagy dél, mert úgysem lát semmit maga körül, úgysem érzi az illatokat, úgysem hallja a hangokat, csak ül, és kevergeti a kávéját rendületlenül.

Igazából az sem tudja, mi lesz holnap: kell-e mennie dolgozni, vagy otthon maradhat, kell-e vásárolnia valamit, lesz-e mit ennie, lesz-e bármi fontos elintéznivalója, vagy hogy fontos-e bármi egyáltalán; azt sem tudja, hogy került ide, akárhol is legyen ez, ahol ül és kevergeti ezt a kávét, a lényeg az, hogy csönd van, csak ő létezik, a külvilág bezárt, kizárt, elmarad mögötte az elkeseredettség párás ködének túloldalán, a nevetések csilingelő üveghegyei között, ahol a mások élnek, a boldog emberek, az álomlények a messzi-messzi fantáziaországukban; itt, a valóságban csakis ő létezik, a csésze (vagy pohár vagy bögre), a kiskanál és a kávé, a kevergetés és a csönd, az örökös hideg csönd.

Sóhajt. Nem gondol a holnapra, és arra sem emlékszik, mi volt tegnap: hogy milyen múlt áll mögötte, milyen fájdalmak érték eddigi életében, mert ehhez semmi sem fogható, ehhez képest minden csak apró kellemetlenség volt, pedig biztos érték őt is gyermekkori traumák, játszótéren lehorzsolt térdek vagy egy harapófogóval kihúzott fog, egy igazságtalan anyai pofon; de ehhez úgysem mérhető az, ami eddig volt, vagy ami ezután lesz, ha bármi is lesz ezután, lesz-e még értelme tovább húzni, végigcsinálni ezt a napot is, az éjszakát meg a következő napot, ki tudja, hány évtizedig még; van-e értelme dolgoztatnia a szívét, vért keringetni ebben a haszontalan testben; olyan ütemben dobog, ahogy a kiskanál kocog ide-oda a sötét folyadékban és körbe-körbe, ahogy a bolygók is keringenek, a végtelenségig, túl hosszú ideig. Óceánban érzi magát, egy fekete, keserű óceánban, nem kap levegőt, de nincs is kedve lélegezni. A kiskanál az egyetlen szilárd kapaszkodó ebben az óceánban, a férfi keverget és közben az óceán sós vizét érzi az arcán. Ki tudja, mennyibe kerül egy ilyen kis adag kávé, de kár is volt fáradni vele, energiát és anyagot pazarolni rá, nem ér ő annyit, hogy bárki is fáradjon miatta. Csak kevergeti a folyadékot, a sötét örvénybe néz, és a sötét örvény visszanéz belé.

– Uram, jól érzi magát? – hall egy női hangot a köd túlsó oldaláról, és közben egy női kezet érez a vállán. Lehunyja a szemét, és a kiskanál megáll.

Hallja a mellette álló nő légzését. Nem számít, hogy ez a nő öreg, fiatal vagy középkorú; hogy egyedül él-e vagy házasságban, vadházasságban vagy apácazárdában; hogy boldog-e vagy szomorú; hogy itt dolgozik-e vagy csak erre jár; nem számít, milyen volt a múltja, vagy milyen lesz a jövője: a lényeg, hogy ebben a pillanatban itt van. A keze meleg, a kéz a külvilághoz tartozik, de melegsége behatol a bőr alá, a beszédének hangja a koponyacsont alá, a parfümjének illata a tüdő mélyéig, ezek idebent vannak, ezek már hozzá tartoznak, ezeket nem veheti el senki.

– Köszönöm, igen – feleli a férfi. Kinyitja könnyes szemét, és hálásan a nő arcába néz. – Megtenné kérem, hogy megiszik velem egy kávét?