Cserni András: Kékbe öltözött a világ...

Kékbe öltözött a világ. Borongós, bús illatú kékbe.
Távozott és itt hagyott jeges, azúr tűzben égve…
Északról tengerszín, tiszta az égbolt,
oly sima, mint egy békésen fekvő holt;
keleten királykék rettentő vászna,
melyen gonosz sziluett a fák görcsös váza;
dél felől acélkék, szürkés felleghad
kavar tomboló vihart, amerre halad;
s nyugatról mély, alkonyszínű bársony
hull alá – halk illatú mákony.
Nincs összhang.
Fújó paripa szívem, e megveszett harang
csapdos, ugrál, verdes hol erre, hol arra
kétségből talányba rendre elzavarva…
Félek ismét. Úgy, de másként, mint régen:
kíméletlen suttogás, túl időn és téren,
mely nem csitul, nem vár, nem hallgat, csak néha,
és szavak bilincsében kéklő lelkem béna;
s Prométheuszba maró saskarom,
hajót hívogató, csábos sziklahalom,
tiszta vizű patak, mi fojtogat mégis,
csillagtalan éjjel, mikor megvakul az ég is.
Félek, hogy elveszthetem a remény zafírját,
és mázas csempe ölel körül, kékvirágos gát;
félek, hogy megfakul életem sok színe,
s égszín köpeny könyvembe végítéletet ír be;
félek, hogy elrepül és nem jön vissza már,
ezúttal tényleg itt hagy a kedves kékmadár.
Szemem kökény. Kökény még egy kicsit,
de jéggé fakul lassan, amikor nincs itt,
mikor nem érzem, mikor nem felel,
mikor mozdulatlan, némán alszom el.
„Az elméd szülte kínképzet csak a valóság árnya,
láss tisztán: kék ég vár, nem sötét, baljós bánya!”
– így int egy halkuló hang a tudat mélyén bölcsen.
Halkul, mert fogy karjcárom, hogy jó tanácsra költsem…
Hamarabb jár körbe egy megtorpant óra
(felelek némán a jószándékú szóra),
mint bárki győzhessen elméjén és szívén…
Hát e súlyos harcban hogy győzhetnék pont én?

***

Mert kék a félelem
– míg bennem él, vagyok fél elem…