28.

– Úgy értsem, a sámánok egy része Pusztítóvá vált?
– Fölöslegesnek érezték magukat, miután a fehér ember betegségeit nem tudták elűzni. Milliók haltak meg kanyaróban, himlőben, és egyetlen régi szertartás sem tudta kiűzni a bajt. A fehér ember orvosai meg csak nézték, hogyan hullnak el akár egész falvak. A fehér embernek az volt a jó, ha minél kevesebben maradunk. Utána a fehér orvosok megmutatták, hogy a gyógyszereikkel, oltásaikkal le tudják küzdeni a betegségeiket. A gépeikkel gyorsabbak, erősebbek, a fegyvereikkel hatalmasabbak nálunk. Legyőztek minket. Már csak a titkos hagyományainkban élt tovább a sámánok tudása. Nem volt becsületünk a népünk maradéka előtt. Viszont az ősi hitvilágunk hanyatlásával együtt a természet harmóniája is felborulni látszott. Ezt a hatalom nélküli testvéreink nem láthatták, mi viszont igen. Ezért váltunk Oltalmazókká, akik a szellemvilág oldaláról befoltozzuk azokat a sérüléseket, amiket önkéntelenül okoznak a fehér ember vívmányai.
– Hallottam az atomkísérletek meghiúsításáról…
– Az csupán félsikernek számít. Utána kint a tengeren, a korall-zátonyokon elvégezték az atomrobbantásokat. Fakéreg csónakokon nem tudtunk odamenni megakadályozni. Olyan pusztító energia tört ránk, ami szinte kínálta magát az önző vágyak kielégítésére. És valóban úgy tűnhetett, hogy nincs rossz hatással ránk, ha a sötét erőket használó sámánok kivívják népüknek a polgári jogokat, ha a fehér ember tudását a mi gyerekeink is megtanulhatják, ha szakmát tanulhatnak, munkát vállalhatnak, és nem csak a hadseregben.
– Ezt mind a Pusztítók érték el? De hát mi a baj ezzel?
– Mondom, úgy látszott, tudják jóra használni a sötét hatalmat. Ám az hamar elapadt, és utána kínzó éhséget hagyott hátra a Pusztítókban. És ők tudták jól, honnan és miként juthatnak hozzá további sötét energiákhoz.
– És a Nagy Öregek hagyták ezt?
– Küzdünk ellene az elejétől fogva. Ám ne hidd, hogy ez olyan egyszerű: a legtöbb testvérünk minket talál gonosznak emiatt. Gátoljuk a fejlődést, nyomorban hagynánk az abókat, és ehhez hasonló vádakkal illetnek minket. Így gyakran a saját testvéreinkkel kerülünk összetűzésbe.
– De hát tényleg akadályozza a fejlődést, ha mindent meg kell hagyni az eredeti érintetlenségében, és a fehér ember minden vívmánya rossz a szemetekben!
– Látod, milyen egyszerű összemosni a két dolgot? Már te is azt mondod, hogy haladásellenesek vagyunk, pedig nem ezt mondtam. Évszázadok óta, amióta Oltalmazók vagyunk, mi csupán befoltozzuk a haladás okozta sebeket a szellemvilágban, hogy ne okozzanak maradandó kárt. Megakadályoztuk, hogy a behurcolt állatok kiirtsák az ősi faunát. A nyulak ugyan sokan vannak, és a vadlovakat is nehéz kordában tartani, de még mindig vannak kenguruink.
– Erszényes farkas viszont már nincsen.
– Vannak, csak elrejtettük őket. Azok is azt az utat járják, mint a Nagy Öregek. Ha szem előtt maradnának, akkor az egyszerű emberek csak a káros oldalukat látnák; azt, hogy ragadozók. Pedig az igazi ragadozók a Pusztítók. Az éhségükön nem tudnak úrrá lenni.
– Én találkozhatok majd erszényes farkassal?
– Bármikor.
– És a Nagy Öregekkel?
– Csak ha maguk közé hívnak. Ám az egyirányú út. A legfőbb Oltalmazók levetik a földi terheket, és már csak a szellemvilág rejtett mélységeiből segítik a harmónia fenntartását.
– Akkor tulajdonképpen hányan vagyunk, akik még tényleg tehetnek is valamit?
– Igazi hatalommal messze földön már csak te rendelkezel.
– Ó – hökkent meg Joe. Pár pillanatig nem is tudott mit kezdeni a válasszal. – De hiszen Wanda…
– Még az unokahúgom is elég korlátozott hatalmú, őt biztosan nem választanám tanítványomul. Az ő útja ködös, bizonytalan, mert kevés ereje van megtartani a lépései irányát. Hozzá hasonlókból van pár tucat, szerte a kontinensen, de egy részük inkább elrejti a képességeit, hogy ne kelljen állandó rettegésben élniük a Pusztítóktól. Sokan sajnos nagyon hamar átcsábulnak.
– Szóval a Pusztítók sokkal többen vannak.
– Sokkal. Nagyon könnyű elhinni, hogy egy nyertes lottószelvény, néhány szerelmi siker vagy egy kiváló családba házasodás miatt megéri az önzés kútjából meríteni. Viszont utána már roppant nehéz visszatérni. A megtapasztalt hatalom örök szomjazása jut osztályrészül azoknak, akik elcsábultak.
– De az állítólag sokkal kevesebb hatalmat ad, mint a fény.
– Látom, nem érted: Te mostanra repültél, láttál ezernyi lény szemével, megsemmisítettél fegyvereket, elüldöztünk közösen egy démont…
– Az démon volt?!
– Sajnos már nem csak ott tartunk, hogy a hatásuk jön át erre a földre. Ők is megjelentek. De visszatérve; hatalmas erőket mozgattál meg eddig, és mégis, továbbra is csak egy pucér kisfiú vagy, aki a szüleivel él. Igaz?
– Hát, tulajdonképpen…
– Most, vegyük azt, hogy egy pici kis sötét hatalom segítségével megsejdítjük a jövő heti lottóhúzás számait. Ugye utána máris nem egy szüleitől függő kisfiúként jelensz meg magad előtt?
– Hú, és ehhez nem kell démonokkal megküzdenem!
– Érted már? Ezért van az, hogy akik az anyagi világban élnek, és akármennyi hatalmuk van, szinte kivétel nélkül mind Pusztítók. Nem volt velük különösebb baj egészen addig, amíg azok az atombombák fel nem robbantak délen.
– De azt mondtad, csupa olyan jó dolgokra használták fel a hatalmat, mint például a polgárjog kivívása az abóknak!
– Nem is ezzel van a baj, Joe. Hanem utána jött az iszonyú éhség. És ennek csillapítására bizony a legnagyobb hatalmú Pusztítók szövetségre léptek egymással. Azóta kell egyre elkeseredettebb harcot vívnunk velük, nehogy eszeveszett éhségükben erre a világra nyissák a Pokol Kapuját.
– Ami a Waiki erdő alatt feszül.
– Főleg ott.
– Mert? Máshol is van még kapu?
– Erről sajnos nem beszélhetek. Biztosan vannak még, ám az én feladatom a Waiki erdő megmentése, és ebbe tudlak beavatni. A Nagy Öregek titkai sajnos számomra is titkok.
– De akkor van bármi esélyem a győzelemre?
– Ha jól tudom, már meg is lelted a győzelem kulcsát.
Joe pár pillanatig tanácstalanul meredt maga elé, de aztán Nigas biztató mosolyát látva beugrott neki a válasz:
– Az a bőrtok, amit a csónak alatt találtunk?
– A tulajdonosi okirat. Ha a miniszterelnök elé kerül, az átkozott Dobkinsék örökre eltakarodhatnak az erdőségből. De már csak három napunk van, különben ratifikálnak egy törvényt, ami kibővíti az abók polgári jogait. Akkor vége az erdőnek.
– Miért lesz vége azzal, ha több joguk van a bennszülötteknek?
– Mert akkor Harley Dobkins vállalata szabadon dönthet a saját hatáskörén belül a természeti értékek felhasználásáról. Eddig az abók csak oltalom alá helyeztethettek területeket, védhettek természeti objektumokat, ám csakis az állam dönthetett a felhasználásukról. Immár az állam kész az abók kezébe adni a használatát is, és akkor nem kérdés, hogy a Pusztítók mit tesznek vele. Ha viszont tudjuk bizonyítani, hogy a Dobkins vállalat évek óta jogtalanul írtja a Waiki erdőt, és a mi családunk a jogos tulajdonos, akkor nem csak az erdőt mentjük meg, hanem a démon szarvát is letörjük végre.
– Miféle démon?! Van másik is?
– Igen. Ez még akkor kezdődött, amikor az atomkísérletek múltával a Pusztító sámánok szövetségre léptek. Egymásnak átadott hatalmuknál fogva egészen komoly világi befolyásra tettek szert. Viszont az erejük fogytával már egészen elvetemült dolgokkal is megpróbálkoztak. Például az egyik vagyonosabb cégvezetőt, Harley Dobkinst megpróbálták hatalommal felruházni. Ennek az eredménye az lett, hogy az általuk megnyitott kapun keresztül egy túlvilági entitás költözött a szerencsétlenbe. Jól jegyezd meg a démon nevét; Londaluk. Mivel tiéd a neveken keresztüli hatalom, ezzel legyőzheted, ha majd szembe kerülsz vele.
– De mégis, hogyan? A sárkányt is csak úgy tudtuk legyőzni, hogy átvetted tőlem a testem irányítását!
– Majd legközelebb is igyekszem segíteni. De mire találkoztok, lehet, hogy évek telnek el, és addigra már kitanulod a szellemvilágon küzdés fortélyait.
– Remélem. Szóval Londaluk. Ez a Dobkins is ismerős név valahonnan. 
– Jókora fakitermelő cége van, sok helyen olvashattad már ezt a nevet. A valódi nevét viszont nem ismeri senki. Így aztán őt tényleg nehéz legyőzni. Ráadásul mesterien vegyíti a démoni hatalmát a világival. Jelenleg ő mozgatja a szálakat a titkosszolgálatnál is. Alistair Crawford a végletekig elkötelezett híve, hiszen egyszerű közrendőrből tette őt a Nemzeti Nyomozóiroda titkos részlegének vezetőjévé. Ez okozta a vesztemet, és azt a sok halált, ott a folyónál.
– Akkor az sem baleset volt?
– Egyáltalán nem. Nagyon jól időzítették, hogy amikor épp a főváros felé viszem a papírt, akkor támadjanak rám. Épp eveztem lefelé a hegyi folyón, amikor a kihívást kaptam. A megtévesztett katonák a levegőből segítették a Pusztítókat, lezárták a folyót a hídnál, de mint kiderült, az a drón valami túlvilági segítséget is hordozott, hiszen a múltkor nem volt elég megsemmisítenünk az anyagi részét, utána még le kellett győznünk a benne lakozó entitást is. A baleset idején nem voltam képes azzal is törődni és az engem kihívó sámánnal is megküzdeni. Választanom kellett, és én Anas Wansukot rántottam magammal a szellemvilágba. Legalább több démont már nem idéz erre a világra.
– Ő volt az, aki Londalukot megidézte?
– És még ki tudja, hány másik démont. Bizonyosan számos tanítványa is van. Éreztem a jelenlétüket, miközben a kilőtt kamion körül felszabaduló sötétségből táplálkoztak. Az a kiömlő vegyszer hatalmas sötét energiát szabadított fel, a rengeteg halál talán örökre megfertőzte a helyet.
– Tehát csak ezért kellett meghalnia annak a kétszáz valahány embernek?
– Sokkal többnek. Az összes katona elpusztult, akik a hidat fedezték. Egy egész század. Az ő halálukat eltussolták.
– Hihetetlen.
– Ez a Pusztítók éhségének az ára. És ez az éhség mindig csak nagyobb lesz. Érted már? Ha ratifikálják azt a törvényt, és Dobkins akkor még a Waiki erdő törvényes ura, a tinta se szárad meg a papíron amikor az egész rengeteg égni fog. Előbb viszont nem, mert azzal a világi hatalmát tenné tönkre. – Nigas előre hajolt, majdnem a zöldes lángokba, úgy mondta Joe-nak: – Vidd hát el azt a papírt Howard Grant miniszterelnöknek, különben elszabadul a pokol!