17.

Draudan álmosságával küzdve ücsörgött az őrhelyén. Lelkében szánakozással nézte a fákhoz közözött foglyokat.
Néhány napja, amikor felvetette az elfek összefogdosásának ötletét, még bele se gondolt, mit is jelent ez, micsoda szenvedéseknek teszi majd ki ezeket a szerencsétleneket. Az előző nap végén ketten elájultak közülük az egész napos, hátrakötözött kézzel, felpeckelt szájjal meneteléstől. Akkor végre kaptak vizet. 
Baldi azonban szigorúan utasította Draudant, hogy miután megeteti, megitatja őket, azonnal rakja vissza rájuk a szájpecket. 
Draudan megértette az aggodalmát. 
Úgy tűnt, sikerült némi egérutat nyerniük – talán az a sárkány nagyobb bonyodalmat jelentett az elfeknek, semhogy rögvest utánuk indulhattak volna. Baldi semmi esetre sem akarta volna valami óvatlansággal eljátszani az előnyüket. 
A pecek tehát maradt, az elfek pedig fulladozva bukdácsoltak a menekülő rablók nyomában. 
A mai este már Morekkel is meggyült a baja. A ferde orrú gazfickó mindent megpróbált, hogy visszakerüljön Baldi mellé, őt pedig sikerüljön kiütnie előnyös helyzetéből. Draudan maga is csalódottan vette tudomásul, hogy amióta elmaradt a szerszámokkal telezsúfolt zsákja, a rablóvezér jóval kevesebb figyelemmel tekint rá, mint annak előtte. Mintha csak őt hibáztatná, amiért nincs tüzük, nincs ennivalójuk, és csak az elfektől elvett fegyvereken osztozhatnak.
Morek este már azzal állt elő, hogy igazán levághatnának egyet közülük – végül is nem emberek –, az éhenhalás elkerülése végett.
Draudan magából kikelve hordta le a gazembert, s csak azért nem esett neki ököllel is, mert Moreknél volt az egyik bronzkés. 
Baldi elgondolkozott a dolgon, s azzal érvelt Morek ellenében, hogy fölösleges levágni bármelyiket is, hiszen úgyse tudnak tüzet gyújtani, amin megsüthetnék a húst. Draudan körül fordult egyet a világ. 
Az álnok Morek erre azt válaszolta, hogy bár jó sok fáradtság, de egy kötél és egy vastag ág segítségével tudna tüzet gyújtani.
Szerencsére Draudan nem volt egyedül viszolygásával, így csak elmaradt a szörnyű tor. Az elf-evés mellett állók végül abban egyeztek ki, hogy elég lesz akkor újra tárgyalni a dolgot, ha magától elhullik valamelyik.
Abban biztos volt, hogy Morek mostantól kezdve mindent meg fog tenni, hogy minél hamarabb meglegyen az első halottjuk. S társai is lesznek hozzá.
Hogy az elfek mindebből felfogtak-e valamit, Draudan nem tudta eldönteni, mivel foglyul ejtésük óta dacos hallgatásba merülten tették, amire a vesszőzések és pofonok sarkallták őket. Mindenesetre azt már eldöntötte, hogy mostantól senki másra nem bízza az őrzésüket! 
Draudan éppen fontolóra vette, hogy feláll járni egyet, mielőtt még ledönti az álmosság, amikor halk roppanást hallott maga mögül. Mielőtt megfordulhatott volna, egy kötél szorult a nyakára, azonnal elvágva a levegő útját. Többen is megragadták mindkét oldalról, és a levegőbe emelték. 
– Ide, ehhe’ a fáhó’! – suttogta valamelyik, aztán érezte, ahogy a háta kéregnek nyomódik. 
Hörögve küzdött levegőért, miközben hátracsavart karjait a törzs mögé kötözték. Rongyot tömtek a szájába, mielőtt levették volna nyakáról a kötelet. Első légvételét egy jól irányzott gyomron rúgás akasztotta a tüdejében. Előre görnyedt. Újabb jól irányzott rúgások következtek. Kínjában összefosta magát. Talán hányt is volna, ha a rongy nem fogja vissza öklendezéseit. Morek hangját hallotta maga fölött:
– ’Ost szórakázunk egy kicsit az elf cicákkal! Te pedig holnap nem ugatsz Baldinak semmit se! Különben legközelebb addig rugdoslak, hogy nem csak a szar jön ki a seggeden! Gondolj csak bele! Ha nem járna örökké a pofád – rúgott még egyet –, most velünk tarthatnál!
– Gyé’ má’! – türelmetlenkedett az egyik cimbora. – Mondd, mékk’ kő, oszt lássunk neki, me’ viszketök má’ nagyon!
Izgatott röhhentésekkel, visszafogott sutyorgással hagyták ott a kínjába görnyedt Draudant. Az nemsokára hallhatta a foglyok felől felhangzó tompán csattanó pofonokat, a reccsenő ruhákat, majd a rongyokba fulladt, riadt, aztán fájdalmas sikolyokat. Később a felszakadó, megalázott zokogást. 
Draudan próbálta összeszedni magát. Úgy sejtette, a legények dolguk végeztével úgyse hagyják ki, hogy kicsit még kiéljék rajta a hosszú napok alatt felgyűlt feszültséget. Felegyenesedett hát, hogy végre levegőhöz jusson. Mély légvételekkel próbálta rendbe tenni görcsösen rángatódzó gyomrát.
Furcsa mód, hogy már megvolt a baj, egyáltalán nem öntötte el sem a pánik, sem a düh. Egész józanul próbálta átgondolni, mihez kezdhet, ha az újabb rugdosás után végre magára hagyják. 
Először is ki kell szabadítania hátrakötözött kezét. Egy pillanatig sem hitte, hogy Morekék majd lekötözik, miután végeztek. 
Úgy tűnt, kénytelen lesz kijátszani az utolsó aduászát. 
Szerencséje volt. Arra lett figyelmes, hogy a rablók kissé összekaptak a tiltott gyümölcsön, Morek pedig szitkozódva tereli őket visszafelé. Hogy mi volt a vita tárgya, azt nem tudta kivenni a visszafojtott káromkodásokból, de vele egyikük sem törődött. Ahogy számított rá, ott maradt a fához kötözve. Azonnal nekilátott terve megvalósításához.
Régen, utoljára valamikor gyerekkorában játszott ilyesmit az utcabeli kölykökkel. Mindig csodálkozva figyelték, ahogy addig csűrte-csavarta magát, míg a legbonyolultabbnak hitt csomóikból is kiszabadította először a kezeit, utána pedig már gyorsan a többi tagját is.
Most kicsit más volt. Nem csak annyiból, hogy ezennel nem játékból kötözték ki, de az eltelt évek sokat merevítettek tagjain. Először lábujjhegyre ágaskodva még feljebb tornázta a csuklóit, majd visszaereszkedve hanyatt dőlt. A törzsnek szoruló vállai hangos recsegéssel pattanásig feszültek, de ő fogát összeszorítva még lehetetlenebb helyzetbe erőszakolta karjait. Könyökét és csuklóit behajlítva végre ujjaival is ki tudta tapogatni a csomót. 
Egyszerű paraszthurok zárta le a csuklóit szorító kötelet. Kisujjával akasztott a göb alá, majd térdeit rogyasztgatva, hátát folyamatosan a fához szorítva, egészen betornázta azt a csomóba. Szerencsére nem húzták szorosra. Hamar készen lett a lazítással. 
Másik kézfejét átfordítva, most a mutatóujját akasztotta a meglazított csomóba, és amennyit az ujja hajlításából tudott, áthúzott a kötélből. 
Újabb fogás, újabb hajlítás. Ezt ismételgette mindaddig, amíg a kötél vége át nem csusszant a hurkon, és meg nem szűnt a csomó. Utána már csak néhány mozdulat, és szabad volt.
Nyögve tornázta vissza kificamodott vállait, kitépte szájából az ocsmány rongyot, aztán felszedte a földre hullt kötelet, gondosan a dereka köré csavarta, s csak ezután nézett a foglyok után. 
Hallotta, hogy még mindig zihálva szívják a levegőt. A fák alá szökő holdvilágban szívfacsaró látványt nyújtottak az elf nők. Megszaggatott ruháik deréktájon csatakosra ázva vérrel, ujjak vöröslő nyoma arcukon, nyakukon, megtörten fénylő szemük a zilált haj mögött.
Draudan már látott ilyen szemű embereket. Quetterek alázták meg őket, vették el tőlük családjukat, jövőjüket, álmaik maradékát.
A három elf fickó szeméből azonban nem harag vagy bosszúvágy sütött. Olyan mélységes megvetést sugároztak Draudan felé, hogy kénytelen volt lesütnie a tekintetét. Bár a legkisebb mértékben sem tudott azonosulni Morekék tettével, érezte, hogy ez most nem számít. Szégyellte magát helyettük is.
Végül, akárhonnan is nézi a dolgot, az ő csodás ötlete volt ez az elf-fogósdi. Ha az nincs, nem fajulhatnak idáig a dolgok.
Ahhoz a nőhöz lépett, akit láthatóan csak a kötelei tartottak állva. Elkékült kézfejei mutatták, hogy percek óta elájulhatott, és azóta a csuklóján lóg. Amikor eloldozta, úgy bukott előre, mint egy zsák.
Levette a szájpeckét. Nagyon gyenge volt a légzése. Draudan nem volt biztos benne, hogy megéli a reggelt.
„És akkor Morekék megeszik?” – ötlött fel benne a kérdés. Kirázta a hideg. Fémes ízű nyál futott össze a szájában, miközben felállt az elf nő mellől. 
Sorban mindegyikükhöz odalépett, és eloldozta őket. Közben nem nézett a szemükbe, és próbálta kerülni pillantásával a megtépett ruhák, a mögüle kivillogó megalázott testek látványát is.
Azok nem szóltak hozzá egy szót sem, csak ájult társukat felnyalábolva, egymás rogyadozó lépteit támogatva elbotorkáltak a fák közé.
Draudan megtörten roskadt az egyik fa tövébe. Próbálta kizárni tudatából szörnyű szagát, a testét kínzó fájdalmakat. Arcát két tenyerébe temetve idézte fel eddigi életének kedves emlékeit. Arcokat, amiket már soha többé nem láthat viszont, és soha nem is nézhetne rájuk többé úgy, mint tehette volna azt alig pár napja még.
Tudta, Baldi úgysem bocsátana meg neki. Kiköttetné, mint egy kutyát, és addig veretné, amíg szuszog. Vagy talán nem is fárasztaná ezzel az embereit; egyszerűen otthagyná kikötözve. Esetleg, hogy ne kelljen a kötelet pazarolnia rá, csak a lábait törné el. 
Mindegy. Úgyse várja meg. Lehet, hogy így is el fogja emészteni az erdő, de legalább nem csak odadobja neki az életét. Amennyire tudta, rendbe hozta az elfek dolgát, s talán egyszer az övé is rendbe jön majd. 
Most sajnálta először igazán, hogy nem ment a quetter urakkal, amikor még megtehette volna. Élete legrosszabb döntését hozta azzal, hogy beállt Szakállas Baldi bandájába. Eljutott odáig, hogy a vadonon kívül nincs más, ahová mehetne.
Azt sem tudta, merre induljon. Sem előre szaladni, sem visszafordulni nem akart; a végzetébe rohanna mindkét irányban. Tanácstalanul nézett fel tenyeréből, de csak azért, hogy ijedtében majdnem maga alá rondítson megint.
A fák közül, a táborhely irányából ugyanis Morekék léptek elő.
Szörnyű nagy hiba volt azt képzelnie, hogy már hajnalig vissza se jönnek!
Elkésve szökkent talpra, s kezdett rohanni. Azonnal a nyomába eredtek. A sötét fák között talán könnyedén elrejtőzhetett volna, ha csak egy kicsit is ismeri a környéket. Így azonban az első holdárnyékba bújt száraz faág elgáncsolta, gyors véget vetve elkeseredett menekülésének.