4

– Mióta jövünk már? Azt hittem, ránk támadnak a bódélakók, amint átérünk a töltésen.

– Én is. Valami gebasz van. Látom már a kunyhókat, arra. Készüljetek!

Odaértünk. Vademberek sehol. A hulladékból összelegózott viskók békésen düledeztek, mi tanácstalanul sétáltunk köztük. Egy láncra kötött kutya ugatott ránk. Bentről kiszólt a gazdája, hogy hallgasson.

Hárman egymásra néztünk, [F2] grimaszolva vállat vont, majd kiáltott:

– Van itt valaki?

A kutyás viskóból előjött egy borzas férfi.

– Eltévedtetek, srácok?

– Klipet forgatni jöttünk. – felelt azonnal [F2]. Rutinból hazudott. – Erre van a bunker?

– Bunker? Erzsi! – kiabált vissza az ajtón. – Van errefelé valami bunker? Kirándulók kérdik.

Előjött az asszony.

– Nincs térképük? Milyen bunker?

– Ez a terület itt egy gyár volt, nem?

– Á, már rég bezárták. Mink lakunk itt páran szegények. Volt, aki itt dolgozott. Ne keltsem föl a Velő Bélát? Ha a gyárra vagytok kíváncsiak...

– Úgy tudtuk, a gyár alatt izgalmas barlangrendszer van, lent akartunk filmezni.

– Megint riport lesz? Benne leszünk a tévében?

– Nem riport. Táncolunk, azt filmezzük. Lent a barlangban.

– Á, nincs itt barlang. Csak a csarnok. Túl sok a patkány, inkább itt kint építkezünk. Akinek még nincs háza, az olykor behúzódik esőben. Meg lehet találni építőanyagot.

– Hát, köszönjük! Ne haragudjanak, hogy fölzavartuk magukat.

– Semmi az. Remélem, megtalálják a bunkerüket. Vagy táncoljanak a placcon, most úgysincs légitámadás, nem igaz?

Szisztematikusan átfésültük a sikátorokat, végignéztünk a placcon. Nem találtunk lejáratot. Gabolanyéknak nyoma sem volt.

A csarnokba, na, oda kár volt benéznünk. Amíg a szemünk szokta volna a sötétséget, szép sorban fejbecsapkodtak minket. A sínekre kötözve ébredtem, már sötét volt. Mellettem [F2] szintén összekötve. Egy lihegő, izzadt homlokú alak guggolt a fejeinknél. [F2] felismerte:

– Maró! Te vagy? Szedjél le minket!

Amíg Maró válasz helyett lesietett a töltésen, hogy később nyögdécselve fölráncigálja Brandont mellénk, alkalmam volt megkérdezni [F2]-től, ki ez. Jól sejtettem, Maró [F2] megbízója volt.

– Mi ez az egész, Maró? Nincs bunker. Nincsenek vademberek.

Maró telefonja megcsörrent, fölvette.

– Elnök úr? Épp az UFO-mezőn vagyok, fél órát nem várhat? Igenis. A Fókusz-riportot már elfelejtette a lakosság. A jelentések szerint már nem félnek az emberek. Nem tudom, egy médiaszakértőt kéne megkérdezni, hogy most hogyan lehetne terjeszteni. Igen, a titkosszolgálatnak szüksége van rémhírekre, ez a legtisztább protokoll a dekonspirált ügynökökre. Hát meg aki túl sokat tud rejtjelekről, vagy ilyesmi. A régi módszer is működik, de kockázatosabb. Már nem alkalmazzuk egy ideje. Nem, megszüntetni nem lehet, a marslakók miatt. Bármikor bepöccenhetnek, kiszámíthatatlan. Ne aggódjon, invázióra nem számítanak a szakértők. De az a biztos, ha rendszeresen etetjük őket. Igenis.

Letette. Nem törődött vele, hogy mindent hallunk. Faarccal indult a megállóhoz. Az eget nézte idegesen. Terjengett a tegnapi szag: már tudtam, hogy nem féktárcsáké, nem is zivataré. Tucatnyi vörös gömb derengett fölöttünk.

– Ez nem a feldolgozó – mormolta Maró. Bár maradt volna faarca! Ahogy ő ijedt volt, az ijesztő volt. Előkapta a telefont:

– UFO-támadás! Ismétlem, UFO-támadás! Egyes protokoll. Igen, az egyes!

Az egyik vörös gömb megindult, keresztülhaladt Maró testén, aki egy kormos szegélyű, füstölgő lyukkal a hasában összeesett. A gömbök osztódtak, példányaik lebegni kezdtek minden égtáj felé. Szirénák hangja zúgott fel a távolban több irányból. Ez lenne az egyes protokoll? Tévedtek a szakértők az invázióval kapcsolatban?