18.

– Joe, maradj a kocsiban!
– Oké, nem is biztos, hogy ki tudnék szállni! – nyögte Joe, aki mostanra ezerszer megbánta, hogy elkönyörögte magát Siobhannal a városi kiruccanásra. Reggel még egészen jó ötletnek tűnt, hogy kettesben csavarognak egyet a városban. A kabrióval a belváros felé száguldva szédítő érzés volt látni az összefolyó fényeket. Hanem aztán ugyanúgy, ahogy a helyben forgástól, Joe ettől is úgy megszédült, hogy végül görcsös öklendezéssel szabadult meg a reggelijétől. Azóta folyamatosak a elröppenései, ha pedig épp magánál volt, az émelygése miatt kívánta azt, bárcsak inkább újra kómába eshetne. A közös bevásárlás terve tehát kútba esett. Siobhan keresett egy parkolóhelyet az Ainslie Avenue közelében, majd elsietett azzal, hogy gyorsan bevásárol.
Joe lassan jobban lett. A szédelgő émelygése lassan csillapodott, ám továbbra is egyre másra úgy érezte, tudata kilép a testéből és hirtelen madártávlatból kezdi látni a belváros bevásárló negyedét. Hamarosan ráébredt, hogy minden egyes elröppenése alkalmával madárrajok – legtöbbször a közeli tetőkről felrebbenő galambok – húznak át fölötte.
Az sem volt sokkal jobb, amikor a saját fejéből nézett ki. A delejes fények olyan sűrű szövedéket alkottak, hogy már szinte külön életet éltek: néha kígyó forma lények tekeredtek belőlük, máskor egy-egy gomolyag kivált belőle, és akár a felhők, különböző alakzatokba formálódva keltek saját útra.
Aztán ismét egy madárraj ragadta magával, majd, szinte vissza se tért, már egy egészen más látvány fogadta: most egy méhraj lehetett, ami a tudata tárhelye lett.
– Ó, kedves, te nagyon szarul nézel ki! – hallotta Siobhant valahonnan messziről, majd hirtelen visszazuhant a valóságba.
– Vigyél le a metróba… ott nincsenek madarak…
– Jó, akkor a Városi Sétapiacot kihagyjuk. Van fél órám még parkolni, addig összeszeded magad odalent, jó?
– Menjünk!
– Vedd fel a napszemüveget és kapaszkodj belém!
Olcsó, kínai vacak volt, de a célnak pontosan megfelelt.
– Nem lesz nagyon idétlen a napszemüveg?
– Nem érdekel. Inkább nézzenek hülyének, mint hogy felismerjenek – zárta rövidre a kérdést Siobhan, majd Joe hóna alá karolva segített kievickélni neki a kocsiból. Utána sem engedte el, hanem a szédelgő fiút a karjánál fogva vezette tovább. – Vigyázz, itt a mozgólépcső! 
Ahogy süllyedtek a föld alá, Joe úgy kezdte visszaszerezni a lélekjelenlétét. Ráébredt, hogy szörnyű szaga van, és úgy leizzadt, mint egy ló. A metróból felszálló, légkondicionált levegő balzsamként simogatta nem csak a bőrét, de a tudatát, a lelkét is. Végre biztonságban érezhette magát.
– Mi lenne, ha felszállnék a metróra, és a Gungahlinon meg felvennél kocsival? – vetette fel Joe. Azzal legalább egy fél óra kocsikázást megtakaríthatott volna odafent.
– Jó – kapott az ötleten Siobhan – Úgyis épp jön egy.
– Na, én erre föl nem szállok! – kiáltott fel ijedten Joe, amikor megpillantotta, mi közeledik a sínek fölött, az alagútból.
– De miért?
– Elmondjam, mit látok? Egy rohadt nagy kínai sárkányt! – Joe hiába pislogott, a befutó szerelvény helyett egy barátságosan vicsorgó sárkánygyík siklott a megállóba. Villámgyorsan kígyózó mozgással pásztázott végig a peron szélén, beszippantotta a felszállásra várakozókat, kiköpködte a leszállókat. Az emberek pontosan ugyanazzal a közömbösséggel fogadták mindezt, mintha egy normális metrószerelvényre szálltak volna fel és le. Azt is észrevette, hogy a leszállók sokkal kevesebb fényt sugároznak, mint azok, akik befelé szállnak. – Sio... Sio, ez emészti őket! Lopja a fényüket!
– Joe, te kezdesz teljesen meghibbanni! Ezerszer utaztál már metrón!
– Tudom. Azzal is tisztában vagyok, hogy kezdek meghibbanni. Viszont vagy ahhoz igazodom, amit látok, vagy simán beszívom, ha valamire azt hiszem, hogy képzelgés, miközben valóságos veszély.
– Arra viszont nem gondolsz, hogy tisztára futóbolondnak tűnsz így?
– Hát, te mondtad az előbb, hogy inkább nézzenek hülyének, mint hogy felismerjenek, nem?
– Viszont, ha mentőt hívnak hozzád, vagy rendőrt a viselkedésed miatt, akkor is lebuksz!
– Jó. Várjuk meg a következő metrót, az talán nem egy szörnyeteg lesz.
A lány bosszúsan elhúzta a száját, aztán csak rábólintott. Mást nem is nagyon tehetett volna, mivel a sárkány időközben befejezte a táplálkozást és továbbsiklott.
Várakozás közben Joe egyszerre csak megérezte, hogy figyelik. Önkéntelenül behúzta a nyakát, és lopva körbekémlelt. Majd meghűlt a vér az ereiben, amikor meglátta, ki mered rá szúrós szemekkel. A lény a szemközti alagút felől közeledett. Alig magasodott az utasok derekáig, ám két hegyes füle között egy magas cilindert hordott. Hegyes állba összefutó arca, ráncos, majdnem fekete bőre igazán gonosz kinézetet kölcsönzött neki. Amikor észrevette Joe döbbenetét, szemöldöke összeszaladt, elővillantotta hegyes, sárgás fogsorát, és immár kimondottan tülekedve igyekezett a leérkező vendégek között utat törni hozzájuk.
Joe első gondolata az volt, hogy menekülőre fogja. Ám  eszébe jutott, hogy akkor tényleg futóbolondnak nézik, és valóra válhat Sioban félelme: rendőrt hívnak rá. Így csak rászorított a lány kezére, majd a fülébe hadarta:
– El kell húznunk innen! Tudom, hogy nem hiszed, de valami veszélyesnek tűnő manó jön felénk. 
Siobhan még arra is vette a fáradtságot, hogy körülnézzen a manó után, majd megvető grimasszal fordult vissza felé:
– Ne félj, kicsi Joe, majd megvédelek téged a manóktól! Nézd, már jön is a metró, erre szépen felszállsz, én meg visszatarom tőled az összes szörnyikét, jó?
A szerelvény nagy huzatot csapva érkezett meg, majd egy fékezéssel megállt. Szerencsére most nem sárkány jött. Nyíltak az ajtók, a bemondó épp a jelenlegi megálló nevét szavalta. A kiáramló tömeg visszább sodorta a feléjük törekvő cilinderes kis rémséget.
– Te nem jössz? – Joe nem tudta, a lányt, vagy magát félti jobban a közben már egészen közel furakodott kis lénytől. 
– Tudod, nincs jegyem rá. Kocsim van, majd azzal várlak a végállomáson, ahogy megbeszéltük. Na, pá!
Szabályosan belökte őt a szerelvénybe, ami mohón rá is zárta az ajtaját.
Miközben elindultak, Joe megrettenve nézte az ablakon át, ahogy a szörny eléri a lányt, ám valamiért úgy tűnt, nem akar rátámadni. Fura mód, mintha Siobhan is észre vette volna a lényt, de aztán a folytatást már nem láthatta. Arra lett figyelmes, hogy színes fénypászmák hagyták el a testét, és olvadtak bele a metrókocsi plafonjába. Csak az első ijedtség múltával fedezte fel, hogy a kiáramlás közben nem rosszabbul lesz, hanem inkább felfrissül. Mintha fokozatosan felszabadulna a napok óta rátelepedett lidércnyomás alól. Aggodalmait, nehéz álmait kezdte feledni, miközben a metrószerelvény átszáguldott vele a fél város alatt. Úgy döntött, ezt az élményt megismétli, ezért vett még két jegyet és oda-vissza utazott még egyet. Ahogy számolta, Siobhannak nagyjából ennyi idejébe telhetett a város forgalmán elérni az utolsó metróállomást. A végállomáson leszállva mégis nagyot dobbant a szíve: A leszállók között felfedezett ugyanis egy fehér hajú, hajlott hátú, sárral lekent, majdnem csupasz bennszülöttet...
– Szia, Joe! – integetett felé Siobhan már messziről. Jókedvűnek tűnt, mint akinek elfújták a napok óta gyülemlő rosszkedvét és ingerültségét. Joe meg is jegyezte:
– Örülök, hogy jobban vagy, és bocsi az eddigi nyűglődésemért…
– Ugyan már, ne csacsiskodj – simított végig az arcán a lány, ahogy hozzálépett. Joe közben már hiába kereste az ősz abót, az eltűnt a szeme elől. – Értem én, hogy valami nagyon furcsán mész most keresztül. Ne félj, lassanként minden jobb lesz, hamarosan túl leszünk ezen az egészen!
– Valami jó hírt hallottál talán?
– Ugyan, miből gondolod?
– Hát, itt vagyunk a városban… mindenhol tévék, meg rádiók mennek. Hallottál híradót?
– Igen, hallottam híreket – bólintott rá a lány. – Láttam a fotódat is, és nincs miért aggódnod. Az alapján én se ismernélek fel. – Belekarolt Joe-ba, és megindultak a felszínre vivő mozgólépcső felé. – Gyere kedvesem, szívódjunk fel. Épp elég volt a városi kiruccanásból ennyi. Sajnálom, hogy így alakult, tényleg!
– Ugyan! Én erőltettem, és nézd; a végére egész jól bírom – bizonygatta Joe, de azért erősen remélte, hogy nem most jön a következő repülős szédülés.
– Jó, nekem az is elég, ha megmaradsz itt, a két lábadon!
Amint felértek, Joe máris érezte, hogy a bizonytalanság ismét körüllengi a tudatát. A fénykavalkádban még biztosnak mutatott léptekkel vágott át a parkolóig, és még a kabrióba is egyedül szállt be. Viszont jobbnak látta, ha most inkább hátra ül. Sőt!
– Tudod mit? Uhh, elfekszem itt hátul, és nézem a csillagokat, amíg visszaérünk a kísértetházhoz.
– Jaj, te már csillagokat látsz? Akkor mégsem vagy jól!
– Furcsa, de ha figyelek, nappal is ki tudom venni a fényesebbeket.
– Hát persze, Superman! – kacagott hitetlenkedve a lány, és bevetette magát a sofőrülésbe. A BMW pöccre indult, és egy pár másodperc múlva már a keleti főúton száguldottak kifelé. Várt még rájuk egy kis utazás, hiszen Wanda a lelkükre kötötte, hogy ne merészeljenek közvetlenül a Bruce felé elindulni, hanem előbb egy kitérő irányba haladva győződjenek meg arról, hogy senki sem követi őket.