31.

Olmud kába fejjel kapaszkodott felfelé a meredek utca lépcsősorán. A hajnal hűvöse és a tengerből kibukkanó Magnius első fényei valamelyest feledtették ugyan az elmúlt éjszaka fáradtságát, de tompultságának nem csak az egész estés feszített tempójú munka volt az oka. 
Nem vett tudomást a feléledt városról és a még mindig óvatos patkányokként előmerészkedő lakosok eget kutató pillantásairól sem. Az, ahogyan ránéznek, már egyáltalán nem érdekelte.
Továbbra is kusza összevisszaságban csapongtak benne az elmúlt órák eseményei. Bár sejtette, hogy hatalmas jelentőségű dolgok történtek körülötte, ami nem csak az ő, hanem egész népének történetére kihatnak majd, most mégsem tudta kellő alapossággal átérezni mindezeket. 
Kiirtottak egy quetter helyőrséget. Felszabadítottak egy embervárost az elnyomásuk alól.
És?
Nem tudhatta, mihez kezdenek majd vele.
Ezüstszemű Levandel, a legendás ős személyesen támogatta őket. Tűzzel és villámokkal jött a segítségükre, amikor pedig már minden veszni látszott. Valószínűleg ez is megmarad az énekeikben, és talán az ő neve is szerepelni fog mellette.
Talán.
De lehet, hogy a quetterek válasza olyan kíméletlen lesz, hogy nem marad senki, aki megénekelhetné mindezt. 
Az biztos, hogy amint kiderül, mi történt itt tegnap, sokkal többen jönnek majd.
El sem tudta képzelni, ezek után mihez kezd a szarvastestvérek törzse.
Felért az ispotályhoz. Még a kapuja előtt, az utcán is álltak kirakott fekhelyek a sebesültek és haldoklók számára. Néhány emberasszony sürgölődött közöttük, próbálva menteni, akit csak lehet.
Sokan haltak meg az éjszaka folyamán. Akik még éltek, azok már jó eséllyel fel is fognak épülni. Nyöszörgésük, kínlódásuk, szívet facsaró látványuk rosszabb volt, mint az elmúlt csata bármelyik pillanata. Olmud mégis üres tekintettel nézett át rajtuk. 
Belépett az épületbe. A magasan húzódó mennyezet alatt megsűrűsödött a bent fekvők áporodott szaga.
Olmud egyenesen az egyik fekhelyhez sietett. Egy bekötözött fejű alak feküdt benne. Ha nem tudja, hogy Hessgeron az, sosem találta volna ki. A szarvastestvérek rettenetesen összeégett fejű főnöke láthatóan még mindig nem nyerte vissza az eszméletét.
Olmud csak a szíve legmélyén hagyta, hogy aggodalma csírázásba kezdjen. Annyi mindenkit elveszített maga mellől az utóbbi pár hónapban, hogy már nem mert reménykedni.
Másvalaki is állt az ágy felett. A szeme helyét kitöltő ezüstfényből lehetetlenség volt kiolvasni bármiféle érzelmet. Az azonban, hogy itt volt, sok mindent elárult.
– Levandel – szólította meg –, a szarvastestvérek szeretnék, ha te is ott lennél az emlékezés szertartásán. A máglya már készen áll. 
A szólított hallgatott egy ideig, majd lassan ráemelte a tekintetét.
– És te? – tette fel a talányos kérdést az ezüstszemű. – Te szeretnéd? 
Olmud csak a fejét hajtotta le válasz helyett. 
– Magadban engem okolsz a kedvesed haláláért – válaszolt helyette a másik. – Csak öt perccel kellett volna hamarabb érkeznem, hogy ő életben maradhasson.
Nem kérdezte, kijelentette mindezt. Olmud, ha nem is volt biztos abban, hogy igazat mond, nem cáfolta meg. El tudta hinni a másikról, hogy az most jobban belelát az érzéseibe, mint saját maga.
Mégis meglepte, hogy a másik ennyire közvetlen vele. Mintha nem is csak tegnap óta ismernék egymást.
Igaz, ez a közvetlenség most valahogy nem esett rosszul. Szinte abba az illúzióba ringatta, hogy mégis maradt valakije, aki kicsit több, mint egy fajtárs. A többi elf képtelen volt ennyire közvetlen hangon beszélni hozzá. Inkább vezetőt, mint sorstársat láttak benne, és ez végtelenül tovább növelte a magányát. 
– Ha csak egy nappal hamarabb érkezem, erre az egész öldöklésre semmi szükség sem lett volna –sóhajtott az ezüstszemű. Hangjában mintha sírás remegett volna. – De hidd el: késlekedésem sokkal több testvérünk életét mentette meg, mint ahány halottja ennek a csatának volt! Olyan ellenség támadt a túlparton, ami ellen én egyedül alig tehettem valamit! A legtöbb, amire tellett az erőmből, hogy szóltam a nagyobb törzseknek, hogy legalább számítsanak rájuk! Közben majd megőrültem a bensőmet feszítő sürgetéstől, hogy jöjjek, segítsek nektek! Tudtam, éreztem, hogy szükségetek lesz rám, de nem hittem volna, hogy ennyire kegyetlenül teljesül be a sors akarata. Ha tudom, talán hamarabb jövök… de talán épp ezért jó, hogy nem tudok előre mindent, a legapróbb részletekig.
Olmudnak úgy tűnt, mintha a másik mentegetőzni akarna. Mintha az önvád mondatná vele ezeket a szavakat. Nem tudta, mit felelhetne erre, azonban érezte, most a másiknak is hasonlóan közvetlen, baráti hangra volna szüksége. Mégis, képtelen volt neki ezt megtenni.
– Menjünk akkor – válaszolta végül, némi torokköszörülés közepette.
Szótlanul fordultak ki az ispotályból, s indultak lefelé az utcán. A kapu felé közeledvén egyre nagyobb menetté duzzadt körülöttük a temetésre igyekvő emberek tömege. Szinte valamennyien vörösbe és feketébe öltöztek. A férfiak egyszerű nadrágot, vörös anyagból varrt, esetleg kevés hímzéssel díszített inget vettek a gyászos alkalomra, az asszonyok pedig mind csipkés, földig érő, fekete kendőt borítottak a fejükre. Olmud úgy vette észre, hogy amelyik nő mélyen gyászol valakit, az az arcát is elfedte ezzel a kelmével, míg akiknek nem volt saját halottja a tegnapi csatából, az csak a haját takarta vele.
Nem hangoskodtak, nevetgéltek, csöndes beszédük zaja mégis valami utcákat betöltő monoton morajlássá állt össze.
Így látva őket szinte képtelenségnek tűnt, hogy a csata előtti kihalt városban is itt voltak valamennyien. Egy volt az útjuk; a halottaiknak ásott közös sír az öreg temető bejáratánál készült, míg a hatalmas máglya, ami a csatában elesett elfeket volt hivatott Aslantassra röpíteni, közvetlenül a temetőliget mellett, az erdő és a város közti füves síkon emelkedett. Olmud remélte, nem fogják zavarni egymás szertartását. 
Ha Madárkirály is velük van, talán jóval hamarább elkészülhettek volna. Ám így is még csak hajnalodott, s már összeszedték a sebesülteket, a halottakat, tengerbe dobálták a quetterek tetemeit, és nem csak a temetésre és emlékezésre, de a hajók az indulásra is készen álltak. 
Olmud, ha már eszébe jutott, mégiscsak megjegyezte:
– Azért jó volna tudni, Huiskawa él-e még.
– Kiderítem – mormogta Levandel. Úgy tűnt, Olmud iménti szűkszavúsága őt is visszahúzódóbbá tette. Aztán mégis a másik vállára tette a kezét: – Viszont szeretném, ha ti elmennétek innen a hajókkal.
Olmudot meglepte a váratlan kérés. Úgy torpant meg, mintha az ezüstszemű rántotta volna vissza, pedig szó sem volt ilyesmiről. Csupán a döbbenet tette ezt, és ettől megszólalni se tudott néhány pillanatig. Szavait keresgélve kutatta Levandel arcát.
– Miért? – tette fel végül a legegyszerűbbet számtalan felvetődött kérdése közül.
– Mert aki marad, az pusztul. A quetterek nem fogják annyiban hagyni a dolgot. Alig néhány nap múlva a nyakatokon lesznek. Akadt néhány elmenekült túlélő.
Olmud máskor talán értetlenkedve kérdezett volna rá, miként lehetett, hogy el bírt menekülni akár csak egy quetter is, ám most még azt sem tartotta fontosnak megtudakolni, hogy Levandel miként tudhat erről. Arra szeretett volna választ kapni, az ezüstszemű miért pont neki mondja mindezt.
Talán Hessgeron mégis olyan súlyosan sérült, hogy nincs remény a felépülésére?
Vagy Levandel azt hiszi tán, hogy ő át akarja venni a törzs irányítását?
– Hessgeron tiszte lesz eldönteni, mihez kezdjenek a szarvastestvérek, nem az enyém – válaszolta végül óvatosan. Fáradtsága dacára sem akart túl nyersnek mutatkozni ez előtt a legendás elf előtt. 
– Ő, ha túl is éli, sokára lesz, mire újból az élére állhat a törzsnek. Nem várhatod el tőle, hogy ebben az állapotában ilyen horderejű kérdésben döntsön. Ha az elfek most új vezetőt kezdenek választani maguk közül, azt biztosan nem várják meg a hajósok. Ha elmennek, akkor pedig vége a törzsnek.
– Akkor talán jobb lenne, ha te győznéd meg őket – mutatott rá Olmud. – Rád, ha jól tudom, hallgatnak úgy, mintha a törzsfőjük lennél.
Olmud vállán megkeményedett a fogás.
– De én azt akarom – nyomta meg a szót Levandel egy egészen másik hangsúllyal, mint ahogy eddig beszélt –, hogy csak azok menjenek, akik téged követnek! Én ugyanis nem tartok veletek, s ezért te leszel a vezetőjük! És vidd magaddal Hessgeront is! Tudom, hogy amennyiben dönthetne, önszántából is veled tartana!
Olmud nem mert tovább ellenkezni. Érezte, ez most ismét valami olyasmi, ami ellen nem lehet szava. Még akkor sem, ha a múltkor már Hessgeron apjának egy hasonló dologra nemet mondott. Jól látta, hogy most nem egy makrancos fiúról, hanem sok száz elf túléléséről van szó. Hules kaphatott hasonló feladatot egykori törzsfőjüktől, nagy utazásuk megkezdése előtt. 
Rábólintott hát az utasításra, majd inkább azt kérdezte:
– Hová megyünk?
– A túlsó partra. Ha az emberek nem is oda indulnak, végül úgyis eljuttok Zhili… azaz a középső kontinensre. Ott nincsenek még igazi Szabad Népek. Nektek kell felszabadítani az ottani, rabszolgaságban sínylődő testvéreiteket. Hozd őket Drakóniára! Ott nincsenek quetterek, szabadon élhettek! 
– Mi az a Drakónia? – képedt el Olmud. Rögtön felkeltette a kíváncsiságát a quetterek nélküli hely.
– Az egy sziget. Túl a másik kontinensen, még délebbre. Nagyobb, mint itt az egész erdőség! Sárkányok lakják, akik nem tűrik meg a közelükben ezeket a szárnyas patkányokat.
Olmud hirtelen elképzelni sem tudta, mekkora távolságról beszélhet neki a másik. Már azt is csak nehezen bírta megemészteni, hogy át kell kelniük a tengeren. Bár az óriási hajókat látva ezt még lehetségesnek tartotta, ezt az újabb feladatot mégsem tudta felfogni.
– Úgy érted, vegyem rá az embereket, hogy hajózzák körbe a kontinenst, és vigyenek minket erre a Drakóniára?
– Képes leszel rá! – Az ezüst szempár rabul ejtette a tekintetét. Olmud hosszú másodpercekig itta a belőle áradó erőt. Azután zavartan kapta el a pillantását, mikor rájött, hogy lassan már egy perce állnak ott, vállán Levandel kezével, némán egymásra meredve.
– Hallottam, hogy Sziremondából egy sárkánnyal mentél el – köszörülte meg a torkát, miközben orrát dörgölve újra a városkapu irányába fordult. – Ő hol maradt?
– Talán láthattad. Ő pusztította el a kapu körül a quettereket.
– Hm. Az a fekete alak? Én másképp képzeltem…
Levandel rövid kacaja ismét zavarba hozta.
Talán túl naiv, amiért az ő képzeletében hatalmas, szárnyas fenevadakként élnek ezek a legendás szörnyek?
– Ha ismét az eredeti alakjában jön, bizonyára nagyobb riadalmat kelt köztetek, semhogy eredménnyel fordítani tudjatok a csata kimenetelén – adta meg végül a választ az ezüstszemű.
Olmud megértően bólintott, s bár ez a felelet újabb kérdéseket vetett fel benne, inkább egészen másfelé tudakolózott tovább:
– Miért pont énnekem kell mindezt megcselekednem? Nem vagyok harcos törzs szülötte…
– Hallottál már a gilfekről? – vágott a szavába Levandel.
– Igen, Hessgeron már említette őket.
– Akkor tudd, hogy ők népünk legfőbb ellenségei! Rosszabbak a quettereknél. – Az ezüstszemű hangja most egészen fellelkesült: – Te vagy, aki képes lesz szembeszállni velük! A te sorsod egybefogni az elfek népeit, hogy kivívd a szabadságukat! Én egyedül képtelen vagyok rá, hogy mindenütt ott legyek, ezt láthattad most is. Te és Hessgeron vagytok az elfek jövőjének záloga! Utat kell mutassatok az erdőkben bujkáló és rabszolgaságban senyvedő törzseknek a szabadság felé!
Olmud szinte megszédült ettől a kinyilatkoztatástól. Hosszú pillanatokig úgy bámult maga elé, mint aki nem tudja, higgyen-e egyáltalán ebben az őrültségben. 
Azonban legbelül érezte: hinnie kell. Ez a néhány szó újra szilárd talajra helyezte a bizonytalanság semmijében kapálódzó lábait. Lelkének üressége befogadóvá, a jövő ködbevesző képe bejárható úttá lett általa. Tudta, csakis egy ilyen küldetés adhat értelmet mindazon elszenvedett veszteségeinek, amik felperzselték eddigi életét, múltját.
Eszébe jutott az első beszélgetése is, amit még a langyos szelek ünnepén folytatott Hessgeronnal. Mosolyognia kellett, ahogy visszagondolt, miként váltak valósággá mindazok a jóslatok, amik ellen az akkor még ifjonti hevületű szarvastestvér kézzel-lábbal hadakozott.
Szívében csírát bontott a bizakodás. 
A köszönet jelét intette Levandel felé. Az csak mosolygott erre.
– Nem én adom, csupán nagy vonalakban ismerem a jövődet. Ne nekem köszönd hát. Inkább kérdezz, mert hamarosan indulnom kell. Igaz, ezúttal hallgatni és emlékezni volna illendő, de most az egyszer talán fontosabb, hogy tanítsalak.
Minthogy Olmud véletlenül sem akarta elszalasztani a felkínált lehetőséget, kis gondolkozás után rögtön elkezdte ontani a kérdéseket. Minthogy más elf nem akadt a környékükön, az emberek pedig ha nézegették is őket, szavaikból vajmi keveset érthettek, nyugodtan társaloghattak, senki nem ütközött meg a viselkedésükön. Olmudot főként a túlsó kontinens és Drakónia érdekelte.
– Milyen elfek élnek odaát?
– Kicsit mások. Nem választanak maguknak testvért, csak a saját fajtájukból állnak a törzseik. – Olmud eléggé meglepett képet vághatott, mivel Levandel sietve tette hozzá: – Azért persze nagyon jól megértik magukat a vadakkal, lehet, jobban is, mint ti… de nem ez a lényeg. Ők már megtanulták, hogy a természet gyermekeiként miképpen olvadjanak eggyé az erdőséggel. Talán itt csak a pókpásztorok lányai képesek erre jobban. 
– Én csak a férfiakkal találkoztam.
– És a kedvesed sem mesélt a nőkről?
– Mejime nem volt túl beszédes hangulatában, mire találkoztunk – nyögte ki Olmud. – Lehet, nem is tartotta fontosnak, hogy beszéljen róluk nekem. Miért, mi különös van bennük?
– Ugyan, nem is fontos – legyintett az ezüstszemű, majd kis hallgatás után azért kibökte: – Csak elég fontos varázst tanítottam a pókpásztoroknak akkoriban, és gondoltam, talán ezt ők is átérezték valamelyest… de mindegy! – zárta le végleg a témát.
– Azt mondtad az imént, hogy arra még nincsenek Szabad Népek. Hogy lehet ez? – tette fel az újabb kérdését Olmud.
– Egyszerű. Minthogy nincsenek hozzátok hasonló, testvérekhez kötődött törzseik, így a családok csupán a lakóhelyük szerint egységesek. Viszont még falvaik is csak elszórtan léteznek, hiszen legtöbbjüket örökös vándorlásra késztetik a quetter portyázók, akik szívesen fogdossák vissza őket. 
– Mert ott már olyan kevés szolgatörzs van?
– Nagyon kevés – bólogatott szaporán Levandel. – A középső kontinens a két legnagyobb quetter törzs, a Vörös és a Fekete Karmok ütközőterülete. Ki tudja, hány évszázada már, hogy az egyik igyekszik kiszorítani a másikat onnan. Az állandóan változó határok, az örökös háborúság egyáltalán nem kedvez ott a fajtánknak. Ezért sok a szökevény, de kevés a túlélő.
– És körülbelül hányan kóborolnak szerteszét az erdőkben?
– Ezt még felbecsülni is nehéz. Akiket én ismerek vándorló családokat, lehetnek vagy nyo… tízezren is akár.
– Tízezer elf szanaszét egy kontinensen? – hűlt el Olmud. – Hogy a csodába szedjem én össze őket? Hogy vigyem őket magammal? Még ha az összes hajót megkapjuk is az emberektől, akkor sem férnének fel, az ellátásukról nem is beszélve!
– Pedig meg kell oldanod valahogy! Épp ideje, hogy megépítsük végre Elfengadot, népünk leendő birodalmának központját!
Olmudból majdnem kibukott a nevetés. Még hogy nekik birodalmuk?
Hogy meg ne sértse Levandelt, inkább elfordult, mint aki a tájat nézi. Most léptek ki a városkapun, és a reggeli fényben fürdő tengerpart valóban lenyűgöző látványt nyújtott.
– Te nem hiszel nekem – jegyezte meg az ezüstszemű, de nem megbántottan, csupán kategorikusan. – Nem baj, attól még sikerülni fog. Ha már majd magad mögött tudod a sárkányok szövetségét, könnyedén kapsz hajót, hogy áthozd velük a népet Drakóniára. Addig annyit kell csupán elérned, hogy a kontinens délkeleti csücskében összegyűjtsd őket, és megtanítsd nekik, miként vehetik fel a küzdelmet quetterek és gilfek ellen.
– Mert nekik nincsenek fegyvereik?
– Az van, de fegyelmük és seregük az nincs. Ehhez is az kéne, hogy valaki egy törzsbe fogja a sok kóborló családot.
– Az ilyesmihez Hessgeron ért jobban. Ő tanulta ezeket a dolgokat, nekem legfeljebb csak elképzeléseim vannak, miként lehet egy nagyobb sereggel bánni.
– Akár az íjazásról, igaz? Hessgeron azt is az apjától tanulta.
Olmud erre nem tudott mit felelni. Magában latolgatta, vajon tényleg lenne-e mersze tízezer elf elé kiállni, és parancsokat osztogatni nekik?
Ha most ráveszi a szarvastestvéreket, hogy menjenek az emberekkel, valószínűleg lesz módja kipróbálni kicsiben, milyen is ez. Talán a felépülő Hessgerontól is elleshet majd egyet s mást. 
Ezekbe a gondolatokba merülten caplatott Levandel mellett felfelé, a város mögötti fennsíkra. Az elfek ezüstszemű tanítója szintén el lehetett foglalva a saját gondjaival, mivel ő sem szakította meg a hallgatásukat. Így aztán végül illendő szótlansággal érkeztek az öreg temetőhöz.
Szinte eltörpült az elfek alig ezerfős csapata az emberek tízezrei mellett. Sajnos, halottjaik nagyjából egyforma számban akadtak. Lenn a gödör fenekén és fenn a máglya tetején egy-egy hekatomba. 
Az emberek éppen egy jókora fehér, laposra csiszolt követ állítottak a sírgödör elejéhez. A márványlapra összesen csak két sort véstek, furcsán szögletes betűikkel.
Az elfek ellenben némán, emlékeikbe merülten álltak a máglya előtt. Hozzájuk nem jutottak el az embernép zúgolódásai, a fel-felcsapó zokogások, jajszavak. 
Arcuk egy-egy bezárt gubó. 
Mind tisztában voltak vele, milyen kegyetlenül nagy árat fizettek az emberek elhamarkodott támadásáért.
Olmudot nem érzékenyítették el a látottak. Azt rögtön észrevette, hogy óhajának eleget téve Mejimét úgy helyezték el, hogy még hozzáléphessen. 
Ezt tette.
A nyakán lógó szütyőből két összecsavart, őszes tincset húzott elő, és a lány mellkasán fekvő, hasonló kis zacskóba tette át. 
Nem így lett volna illendő, de hisz úgyis mindegy már…
Miután ezt is elrendezte, nekilátott, hogy eleget tegyen a szarvastestvérek felkérésének:
Bőrruhája zsebéből tűzszerszámot halászott elő. Bár még életében nem használt ilyesmit, az emberektől kölcsönkapott készségből mégis nagyon gyorsan előcsiholta az apró lángocskát. Meggyújtotta az előkészített rőzseköteget, majd az erdőség felől fújó szél mentén belobbantotta vele a máglyát.
Az odébb felsorakozott szarvastestvérek belekezdtek halottbúcsúztató énekükbe. 
Olmud velük énekelte az álmából ismert dallamot.