13.

– Sasszem! Szállj vissza az álmok országából!
Joe úgy zuhant ki az alvásból, mintha egy vödör hideg vizet kapott volna a nyakába. Azonnal éberré vált, minden átmenet nélkül.
– Wanda! Tényleg azt álmodtam, hogy sasként repülök a tenger felett… és olyan élesen, meg részletesen láttam mindent!
– Tudom. A legtöbb szemsérült itt a klinikán csupa ilyesmiről álmodik. A legtöbbjüknek beteljesül. Remélem, ez már nálad is a gyógyulás jele!
– Hú, de tényleg! Szinte még érzem, ahogy a szárnyam alatt surrog a levegő!
– Tudod Joe, a család, ahonnan származom, az ékfarkú sasokat tekinti állattestvéreinek.
– Nem akartalak megbántani…
– Épp, hogy nagyon is megtisztelő, hogy ennyire örülsz ezeknek az álmaidnak. A Waiki erdőkben több pár is fészkel a szélfútta fák között.
– Ha megtehetem, egyszer még megnézem.
– Az nagyszerű lenne. Az azt jelentené, hogy a műtét is sikerült és az erdőirtást is meg tudtuk állítani.
– Kivágják a fákat?
– Igen. Sajnos hiába küzdünk, néhány pénzembernek az az érdeke, hogy a Waiki eltűnjön a Föld színéről. De beszéljünk inkább másról! Milyen napod volt? – váltott témát Wanda, miközben gyakorlott mozdulatokkal lehúzta róla a pizsamát, hogy újat adjon rá. Joe szemérmesen úgy próbált helyezkedni, hogy amerre a kamerát sejtette, arra a kényesebb részei takarva legyenek, ám az ápolónő határozott mozdulatokkal fordította vissza:
– Ne bolondozz! Reggel óta nem működik a kamerád.
– Azt a rosseb! – rázkódott össze Joe, belegondolva, hogy kik is tehették ezt. – Szóval már a reggeli nyomozók kikérdezése sem volt felvéve!
– Joe! Miféle nyomozók? Ide csak a rendőröket küldték, pont amiatt, hogy megsérült a monitorozó rendszerünk, és nem tudta garantálni a kórház a huszonnégy órás megfigyelésedet. 
– Nem lett volna egyszerűbb átvinni másik kórterembe?
– Ez azért nem egy hotel. Szóval, miféle nyomozók?
– A Nemzeti Nyomozóirodától jött három ügynök kinézetű fazon, az egyik elég alaposan kikérdezett és nem volt túl kíméletes.
– Láttam a leszakadt gombot a pizsamádon.
– Igen, az is az volt… Szóval semmi nyoma, hogy itt jártak?
– Még én se tudtam róla, pedig nem ez a jellemző. Az egész napod így telt?
– Jaj, ne is mond – szomorodott el Joe. – Tök jól indult, látod, kikötözték a kezemet, számat, kaptam reggelit. Aztán elromlott minden. Képzeld, volt itt néhány osztálytársam, az ofő hozta el őket a saját kocsijával, és összesen öt percet kaptak! Érted? Öt nyavalyás percet, hogy bejöhessenek ide! Az a cincogi dilidoki meg még azt is megígértette velük, hogy nem beszélnek velem a balesetről! Mintha kiugrana a szemem attól, amit hallok! Anyámék is csak negyedórát kaptak. Mindenki úgy bánt velem egész nap, mintha mit tudom én, süket lennék! Hozzám se szóltak, ha kérdeztem, arra is csak dobtak valami választ, de semmit arról, hogy meddig leszek még itt, mi hír van a nagyvilágban, nyert-e a válogatott Új-Zéland ellen… – sorolta kifulladásig a sok panaszt. Máris érezte, hogy megkönnyebbült egy kicsit a lelke.
– Érdekes dolgokat mondasz. Mi nem így bánunk itt a betegeinkkel. – Wanda bizalmasabbra fogta a hangját, hogy az ajtó előtt üldögélő rendőrök biztosan ne hallhassák: – Mindenképpen utána nézek én ennek. Addig bírd ki valahogy!
– Oké, de hogyan akarod megtudni, miért titkolóznak? – kérdezte hasonlóan halkan Joe.
– Szerinted hány orvos zárja kulcsra a dossziés szekrényeit? A legtöbben még a számítógépüket is csak alvóba teszik le, a jelszót meg legtöbbször odafirkálják az asztalukra.
– De az irodáikat sem zárják?
– Jóban vagyok a szintes takarítónővel. Néha átveszek tőle pár irodát, kórtermet.
– Ez de zsír! – Joe ismét normális hangra váltott: – Képzeld, holnapután leveszik a kötést! Gyorsabban gyógyulok, mint várták!
– Hallottam hírét. A rehabilitációs központ nem ebben az épületben van, de majd meglátogatlak odaát. Kész, visszafeküdhetsz! – fejezte be Wanda az öltöztetését. Joe óvatosan visszadőlt az ágyba, betakarózott.
– Köszi, kedves vagy! Hanem azt hallottad-e, hogy apám kiverte a balhét, úgyhogy Cincogi helyett új dilidokim lesz?
– Persze. De ennek miért örülsz? Ezeknek a pszichológusoknak a legtöbbje maga is kezelésre szorulna. Előbb ismerd meg az újat, majd utána vigyorogjál! 
– Lehet, elvállal valami csinos, fiatal, pályakezdő doktornéni. – Joe juszt se hagyta abba a vigyorgást – Talán neki hagyom, hogy meggyógyítsa a stresszemet.
– Álmodozz csak! – Wanda hangján hallatszott, hogy ő is elmosolyodott, miközben becsukta maga után az ajtót. 
Joe először még próbálta számon tartani a múló perceket. Magában kalkulált, hogyan haladhat az éjszakai ápolónő szobáról szobára. Arra már ő is rájött, hogy nagyon sok betege van a klinikának. Egész nap hallgatta a járkálásukat, a beszűrődő zsibongásukat. Legalább száz autó megfordult napközben a bekötő úton, és voltak teherautók is. 
Joe egy idő után azon vette észre magát, hogy kissé bebóbiskolt. Mivel elképzelése sem lehetett róla, mennyi ideig tartott, teljesen elveszítette az időérzékét.
Innentől már türelmetlenül hallgatózott. Odakint még az őt őrző rendőrök csöndes beszélgetése is elnémult.
Legalább olvashatna! Otthon várja két megkezdett kötet, a kedvenc fantasy képregény-sorozatának meg szinte biztos, hogy kijött az újabb része. Mennyi veszteség!
Joe türelmetlensége lassan kezdett aggodalomba váltani. Azt sem tudhatta, a rendőri felügyelet miatt Wandának nem kellett-e változtatnia az eddigi rendszerén, de már órák óta hiába várta vissza, az éjszakai nővér nem jelentkezett. Márpedig biztos nem ígérte volna meg, hogy utána jár a körülötte folyó ügyeknek, ha nem gondolja komolyan. Legkevesebb, hogy szól neki, ha valami közbejött.
Vagy mégsem? Egyáltalán; miért kockáztatna éppen őérte? 
Egyre kevesebb reményt látott rá, hogy választ kap a kérdéseire. Mivel azonban mást nem tehetett, fülelt kitartóan, hátha meghallja végre a kiskocsi gördülését, a munkacipő visszafogott kopogását.
Majd kiugrott hát a bőréből, amikor közvetlenül az ágya mellett hallotta megszólalni a jól ismert hangot:
– Ébresztő, Joe, megérkeztem!
– Huhh! Hát te meg hogy… ? Nem is hallottalak!
– Csssst! Ugye nem akarod felébreszteni a rendőrbácsikat odakint? Tudod, egy éjszakás nővér tud csendben maradni, ha akar.
– Ez állati! Simán elmehetnél nindzsának! – suttogta immár sokkal halkabban. Dehogy akarta ő felébreszteni a zsernyákokat!
– Köszi. Apám jó kenguruvadász volt. Néha engem is elvitt, kislány koromban. Ha akarta, akár kézzel is elkapta a kisebb állatokat, de inkább csak becserkészte őket annyira, hogy húsz-harminc lépésről hókon tudja nyomni az áldozatát bumeránggal. Szerintem egy nindzsa hozzá képest elefánt lett volna a porcelánboltban.
Joe, túl az ijedelmén, lelkes sutyorgásba váltott: 
– Nem lehetett semmi az öreg!
– Viszont sajnos el kell rontanom a kedved. Megtudtam, mi hír járja felőled, miért kerülik a válaszokat, és mivel gyanúsítanak téged. Az esti hírekben már bemondták, hogy vizsgálatot indítanak terrorista támadás gyanújával. Nagyon úgy néz ki, hogy nem baleset történt, és ha csak nem te vagy az elkövető, akkor annak a valakinek nagyon komoly érdeke lesz elhallgattatni téged. Te vagy az egyetlen, aki láthatott valamit. És nekem úgy tűnik, láttál is, csak még nem tudod felidézni, hogy mi volt az.
– Szóval ezért vannak itt a rendőrök.
– Akik mellett én is úgy elsétáltam, mint a huzat.
– De neked kenguruvadász vér folyik az ereidben – próbált viccelődni Joe, de érezte, hogy valóban elszállt a jókedve. – Én csak azt tudom megerősíteni, hogy nem Billy bá’ akarta a balesetet. Biztosan egészen máshogy viselkedett volna, ha azt lesi, mikor bukkan fel a kamion, hogy jól nekivezesse a buszt. Ennek így semmi értelme!
– Nézd, nekem semmi beleszólásom ebbe. Majd a rendőrség kinyomozza, mi történt. Viszont azt tudom, hogy ha akarom, te már halott lennél.
– Ugyan már! Ha megpróbáltál volna megtámadni, biztos felriadnak a zsernyákok!
– Joe, hallottál te már a kloroformról? Egy-egy szippantás az alvó őreidnek, majd egy neked, és máris olyan injekciót adok be, amilyet akarok.
– Hú, ez így elég cefetül hangzik – látta be Joe az igazságot.
– Azt meg ne is mondjam, hogy az egész világ tudja, hol keressen. Minden tudományos híradó beszámolt a Ashfield Szemészeti Klinika világszenzációjáról.
– Máris? Azt hittem, ez csak orvosok körében lesz érdekes.
– Ha keresnek, az nem éppen elég? Én aggódom érted.
– Lassan én is kezdek aggódni magamért – értett vele egyet Joe. – Mindettől függetlenül nem igazán tudok tenni ellene semmit. Ha megúszom a következő pár napot, akkor már legalább látok valamit.
– Az azért elég változó. Van, akinek hónapokba kerül, mire újra felfogja a fényeket. Az se biztos, hogy nem lesz szükséged torziós műtétre, szemüvegre. 
– Amikor leveszik a kötést a vizsgálathoz, kék fényt szoktam látni. Az jó?
– Jó. Kék fényű vizsgálólámpával szokták megvilágítani a szemet, mert az nem bántja annyira. – Wanda időközben eligazgatta a fiú ágyneműjét, most leült mellé az ágyára és megfogta a kezét. Hallgatott egy ideig, mielőtt megkérdezte: – Szeretnéd, hogy biztonságos helyre vigyelek?
– Persze. Akár már most indulhatunk – vigyorodott el Joe.
– Komolyan kérdezem, Joe. Ha nem akarsz elmenni innen, megértem. Végül is lehet, hogy csak a rendőrség feltételezése, hogy valakik direkt okozták a karambolt. De ha nem…
– Oké – komolyodott el a fiú, és gyorsan átgondolta a dolgot. A szülei hazamentek. Ha eltűnik innen, őket nem fogja kétségbe ejteni a helyzet. Más látogatóra sem kell számítania. Ez eddig elfogadhatónak tűnik. Az új dilidokit, a további kihallgatásokat is megúszhatja ezzel. Így már egyenesen jónak ígérkezik az ötlet.
– Mi lesz a rehabilitációmmal? – vetette fel az első problémát, ami az eszébe jutott.
– Öt éve dolgozom itt. Meg tudom oldani.
– És meddig kéne elrejtőznöm?
– Csak ameddig haza nem tudsz menni. Ha már látsz, nem leszel akkora veszélyben, és a szüleid csak jobban ügyelnek majd rád, mint ezek a biztos urak.
– De a szüleim tudják majd, hogy hol vagyok?
– Senki sem tudhatja. Szerinted akár egy telefon, akár egy bármilyen üzenet nem azonnal megszerezhető a megfelelő technikával? Értsd meg, Joe, arról beszélnek, hogy biológiai fegyverhez szükséges alapanyag ömlött ki arra az útra. Tudod te, mekkora slamasztikába kerültél, ha ez igaz?
– Veled mi lesz?
– Ha minden sikerül és nem bukunk le, utólag majd kimagyarázom.
– És ha elkapnak?
Wanda sokatmondóan hallgatott.
– Rendben, induljunk! – döntötte el Joe. Elege volt az őt körüllengő bizonytalanságokból, a kiszolgáltatottságból. Ha csak annyit ér el, hogy ennek a sok agyatlannak okoz némi fejtörést, hát már megérte.
– Jó. Akkor most dőlj le, lazulj el, … loullo, loullo matahe , jautoko il lahibe motojo, il lahibe motojo szuhn…
Joe úgy zuhant a fekete álomba, mintha egy végtelen mélységű kútba ugrott volna bele.