Bolond Theo

– Átkozott masina! – üvöltött Theo, hogy erőt adjon az utolsó, reménytelen kalapácsütésének az öntöttvas tartóelemen. Saját maga készítette a rudat, gondos munkáját dicsérte, hogy ilyen szívós. Az ablaktalan, zárt pajtában a fémek összetalálkozásakor felröppenő apró szikra adta a megvilágítást. A gép ismeretlen részei, amiken Theo eddig nem mert változtatni, szemébe tükrözték a villanást, nehogy megfeledkezzen róluk; vagy arról, hogy bármikor tönkretehet valamit tudtán kívül. Theo – a kétségbeesett csapkodás után zihálva – felforrósodott fém füstös szagát szívta be. A bántalmazott vasdarab egy keserveset nyikordult, majd csörömpölve esett az imént elátkozott masina rozsdás padlójára. Theo csak egy pillanatig élvezte a sikert, aztán egy sóhajjal kísérve megrángatta a merevítőjétől megfosztott oldalfalat. Nem fogja bírni a repülést – állapította meg, majd egy tenyerén nőtt vízhólyagot kezdett harapdálni.

Három év – lamentált Theo. – Holnap lesz három éve, hogy ebben az istentelen mesterségben vállaltam inasságot. Rendes kovácsként már szabad ember lennék. De a galambember nem a mesterem: a hóhérom. Sohasem fog elengedni. Ahhoz túl súlyos titkokat tudok.

Lépteket hallott kintről. A galambember. Kár volt rá gondolni – korholta magát Theo, és aggódott, hogy ezúttal mivel fogja megfenyegetni gazdája, amennyiben nem készül el az átalakítással estére. Minden lábdobbanástól egy fokkal szorosabbnak érezte a gyomrát kínzó görcsöt.

Mikor az ajtó zörögve kinyílt, a szemet bántó világosság egy a galambemberénél jóval vékonyabb, nemesebb, egy gyermeknél is alig magasabb test sziluettjét rajzolta ki. Az árnyalak egy másiknak intett, átvett tőle egy égő szeszlámpást, amit aztán az arcához emelt. A hercegnő – ismerte fel Theo, és kikászálódott a gépmadárból. A hercegnő mogorván nézett, mint mindig. Talán nem érezte elég tiszteletet parancsolónak a termetét, ezért nem bánta, ha hideg kegyetlenségéről lesz híres, s valóban nem fukarkodott a sértésekkel, saját alattvalóival szemben testi fenyítésekkel sem. De Theo idegen országból érkezett.

Meggyőződve, hogy a galambember nem jött vele, Theo először megkönnyebbülésében esett térdre, aztán a látogató tekintélye miatt borult arccal a földig.

– Bolond Theo, ugyebár – kezdte beszédét föl-alá járkálva a hercegnő. – Megengedem, hogy felkelj. Nem hallak jól, ha odalentről motyogsz.

Theo felállt, de nem tudott mit motyogni, csak zavartan várta, hogy kiderüljön, minek köszönheti a látogatást. A látogató megvetőn végigmérte, és az ajtóhoz sétált, hogy a kísérőjének kiadja az utasítást: nem engedhet be senkit.

– Tartok tőle, királyi felség, hogy a pajta gazdája esetleg követeli, hogy bemehessen.

– Ebben az esetben megengedem, hogy elijeszd őt. Találj ki valamit, Bergamot. Mondd neki azt, hogy huncutkodni óhajtottam a segédjével.

Ahogy Bergamot becsukta az ajtót, a sötétség még sötétebbnek hatott, mint azelőtt, és a közepén egy gyér lámpafénybe tartott mogorva arc kezdett magyarázni:

– Okom van feltételezni, hogy valamit titkolsz a gazdád elől. Négy napja rostokolok egyetlen kísérővel egy elhagyatott tanyán, és amikor mesteredet kérdőre vonom a küldetés késlekedéséért, ő arra hivatkozik, hogy a segédjének előbb a repülő szerkezet teherbírásán kell javítania. Amint látod, a testem alig nyom száz fontot, és kész vagyok minden ingóságomat hátrahagyni. Felelj hát úgy, ahogyan egy hercegnőnek tartozol felelni, őszintén – lépett egészen közel Theóhoz. – Miért nem indulhatunk azonnal, ahogyan apám parancsolta? Miben mesterkedsz?

Theo lehajtotta volna a fejét, de a hercegnő közel tolta az arcához a lámpás lángját, nehogy megpróbálja. Akadozva árulta el a hercegnőnek tervét, hogy el akarja vinni az útra azt a kisebb, csomagba zárt repülő szerkezetet, amit maga épített a galambember tudtán kívül azért, hogy érkezésük előtt azzal szökjön meg.

– Királyi felség, könyörgöm, ne árulj el a gazdámnak, és a csomagomat se engedd neki kinyitni! Talán ha úgy őriznéd, mint a sajátodat.

– Szívességet kérsz tőlem, jobbágy? Mondd, mivel szolgáltál rá?

– Nem cserét ajánlok, királyi felség, hanem szíved jóságában bízom.

A hercegnő ezt hallva felhorkant.

– Szívjóság? Nem arról vagyok ismert. Szeretem a gúnyos humort, és értékelem a merészséget, még ha arcátlan is. Fontolgatom, hogy megtegyem, amire kérsz. Egy feltételt azért szabok: meséld el, miért kell ettől a derék szélhámostól olyan sürgősen elszöknöd? Hiszen ha minden megbízójának azt hazudja, amit apámnak, akkor varázslónak való mesés fizetségből tart téged is.

A hercegnő nem mondott semmi újat Theónak. Vele, a gépmadárral és azzal a kitalált történettel vándorolt országról országra a galambember, hogy varázshatalommal bír, és királyok, császárok hittek neki. Mégis olyan nyersen mondta ki a szót: szélhámos, hogy Theo maga is elszégyellte magát.

– Jól látod, királyi felség, a gazdámmal bőségben élünk – bólogatott, és erőt gyűjtött, hogy tovább beszéljen. – A Bolond Theo nevet gyerekkoromban kaptam, ám igazán bolond csak akkor voltam, mikor hittem a galambember hízelgő szavának, s elszegődtem hozzá. Kíváncsi természetemet felismerte és kihasználta. Azzal kecsegtetett, hogy csak nekem mutatja meg a gépet, amit senki sem látott, mert nem ezen a világon készült. Íme, itt állok mellette, magam javítottam meg, hogy repüljön, s mindenféle gazemberek szolgálatába álljon.

– Gazemberek? Mint királyi apám? – tette fel a csapdának szánt kérdést nagy élvezettel az arcán a hercegnő.

– Az ő céljait még nem ismerhetem. Más megbízókra gondolok.

A hercegnő csendben várta, hogy Theo folytassa mondandóját. Fejdíszén egy hegyes fog csillant meg a szeszlámpás fényében.

– Azok a lények nemrég még éltek – mutatott Theo a fog felé. Ahogy szóba kerültek azok a lények, a hercegnő vonásai meglágyultak, valami szomorkás mélázás futott át arcán, és mindjárt mesélni kezdett róluk:

– Királyságunk patrónusai voltak, míg ősi ellenségeink, a Harmadik Császárság katonái ki nem pusztították őket. Orx serege két esztendeje érte el határainkat a sárkányok földjén átgázolva. Azóta gyilkolják népemet a császáriak szüntelen háborúban.

– Orx császár nem sajnál sem embert, sem pénzt áldozni az öldöklésre – jelezte Theo, hogy ismeri a történetet, aztán hirtelen másról kezdett beszélni. – Tudjuk, hogy a sárkányoknak mindig egyetlen utódja van. Aki azt az egyet túszul ejti, annak kezében mindannyiuk végzete van. Ezzel a sárkányok is tisztában vannak. Persze nem adják magukat olcsón: tojásukat olyan helyen őrzik, ahol senki nem férhet hozzá. Magas hegyek közé rakják, amik fölött még a madarak sem repülhetnek át. – Itt Theo hatásszünetet tartott. – Hacsak nem gépmadarak.

– Férgek! – fakadt ki a hercegnő, mert azonnal rájött, mire céloz a „varázslóinas". – Tudod te, hogy mit tettetek?

– Tudom. Meg kellett volna szöknöm. Ez lett volna a helyes. Akkor nem sikerült, most sikerülni fog. Bocsásd meg gyengeségemet, királyi felség.

A hercegnő egy ideig vizsgálgatta Theo szemében a könnyeket, talán hogy valódiak-e. Arckifejezése egyszerre undorba fordult. Nagyon kimérten, szinte szótagolva mondta:

– Miután megszöksz, visszatérsz a királyságba, elmondod apámnak ezt a történetet. Ha ezt megteszed, és gazdád megkapja méltó büntetését, megbocsátok neked. Addig pedig nem állok az utadba.

Ezzel a hercegnő távozott, Theo pedig egyedül maradt, lámpafény nélkül, a kongó sötét pajtában.