7.

– Mielőtt bejöhettem, le kellett szkanderoznom valami dokival, hogy hagyjon pár percet a vizit előtt – Siobhan egyenesen berobbant a betegszobába. Joe mosolyogva intett a hangja felé. Gyerekkoruk óta ismerték egymást, és a lány olyan volt neki, mintha a nővére lenne. Igaz, az utóbbi években egy kissé eltávolodtak egymástól, hiszen Siobhan a Johnson gimnázium növendéke lett, és már nem mutatkozhatott mindenhol egy kisiskolással. Igaz, termetre nagyjából egyformák, hiszen Siobhan szülei meg sem közelítették Lisa sudár termetét. Viszont mindketten írek voltak, így aztán a lányuk is örökölte rakoncátlan, barnásvörös hajukat, a szeme pedig olyan kék volt, mint egy hegyi tó vize a nyári ég alatt. – Jaj, de jó, hogy végre felébredtél! Lassan már egy hete várom, hogy elmondhassam, mennyire aggódik érted az egész család! Anyám üzeni, hogy épülj fel mielőbb, de ahogy én ismerem, ha kicsit hibbant maradsz, úgy is szeretni fog. Az osztálytársaid meg szintén várnak vissza. Daniel szerint, ha megvakulsz, akkor speciális iskolára lesz szükséged, ami Melbourne-ben van, úgyhogy ne merészelj nekem itt világtalanná válni! – Daniel szintén az utcájukban lakott a szüleivel, és vele egykorúként egy iskolába jártak, de nem igazán voltak barátok. – Jaj, mi van még… Ja, a koszorúra felírták a te nevedet is, azokkal együtt, akiket még kezeltek akkor. Bearny, Judith, meg ki még…?
– Milyen koszorú? 
– Hát a temetésre. Őrült nagy megemlékezést csaptak, kint volt egy csomó újságíró, meg riporterek. Meg persze egy rakás tévé. Az egész suli elment.
– Miért? Bill miatt?
– Ki az a Bill?
– Hát, aki hozott minket hazafelé. A buszt vezette.
– Ja, ő. Hát, ti igazából a szerencsések vagytok. Na jó, te nem annyira, mert kiverte a szemedet a sok üvegszilánk, a sofőrnek meg kitört a nyaka, de ahová a kamion szállítmánya kifolyt, ott az összes mögötte jövő kocsi minden utasának kampec volt. Ezért lett állati nagy balhé, mert ugye azt titokban akarták szállítani, de ezért nem kapott biztonsági kíséretet, így meg aztán kész katasztrófa lett. Napokig lezárva tartották az egész Wee Jaspert, még jó, hogy viszonylag hamar elpárolgott az egész cucc.
– Miféle cucc? Na várjál, én azt hittem, csak ketten… elmondanád végre az elejétől, Siobhan? – Joe érezte, hogy lassan felmegy benne a pumpa. Ma még csak mindenki arra ébresztette rá, hogy szinte semmit sem tud arról, ami vele történt. – Szóval, minek mentünk mi neki?
– Hát egy nagy, tartálykocsinak. Ami tele volt ilyen… bioaktív, kénes micsodával. Az az egyik nagy balhé most a tévében, hogy nem hajlandók elárulni, mi is folyt ki belőle, amikor szétnyílt a tartály.
– És mi pont nem kaptunk belőle? – Joe érezte, hogy a gyomra remegése, amit eddig émelygésnek hitt, valódi gyomorideggé görcsösödik odabent. Erre azért nem számított.
– Haláli nagy mákotok volt! A szél is felőletek fújt, és a híd felé lejtett az út. Szóval akik a híd felől jöttek, azok alá folyt, meg le a mocsárba. Ott a vízzel valami forró, mérgező gőzzé alakult, és még azokat is megölte, akik egyébként nem kaptak volna a szétfolyó vegyszerből…
– Kisasszony, nem kéne ilyen rémtörténetekkel traktálni a betegünket! – nyitott be rájuk egy egér hangú ember. Hang alapján csúnya, előre álló fogai lehettek, és az ember sem nyomhatott többet ötven kilónál. – Sokkal jobb lenne, ha most végre magunkra hagyna a betegünkkel és elkezdhetném felmérni a problémáit.
– Jól van, dokikám, csak semmi para! Megyek, aztán majd még jövök, ha lehet! Szia, Joe, vigyázz magadra! – Joe egy távcuppanós puszit hallott még, aztán Siobhan ugyanolyan viharosan távozott, mint ahogy érkezett, alig pár perccel korábban. Mindig ilyen volt, és bár szörnyű híreket hozott, Joe mégis úgy érezte, a napfény ment ki vele a betegszobából. 
– Örültem, kisasszony! – szólt utána a doki. A következőket pedig már Joe felé cincogta: – A nevem Charon Niqvist. Doktor. Konzultáltam az ön neurológusával, Philip House-szal, és megkezdem a pszichiátriai feltérképezését. – Lap suhant, golyóstoll kattant a kezében. – Hogy érzi, készen áll a terápia megkezdésére?
– Igen, azt hiszem.
– Nos, kedves Joe, akkor szeretném, ha mesélne az érzéseiről!
– Miféle érzéseimről? Hogy mennyire éget és viszket az egész koponyám belülről?
– Azok nem ide tartoznak. De az már igen, mennyire idegesíti ez, és hogyan próbálja levezetni az ebből fakadó feszültségét.
– Például nagyon jót tenne, ha többet beszélgethetnék a barátaimmal, ha nem lennék lekötözve, ha kaphatnék végre valami normális innivalót…
– Nem az érdekel, hogy milyen változtatásokat kíván, hanem, hogy jelenleg mi az, ami problémát okoz önnek.
– Hát ezek.
– Mármint?
Joe ráébredt, hogy addig úgysem szabadul, amíg nem ad kimerítően részletes válaszokat. Lehetőleg olyanokat, amilyeneket ez az alak hallani akar. Akkor talán hamarabb szabadul tőle. Nagy levegőt vett, és igyekezett végre érthetően megfogalmazni a gondolatait:
– Hogy le vagyok kötve, büdös és száraz a szám, nem csak a szememhez nem tudok hozzányúlni, de a hasamat sem tudom megvakarni magamnak. Úgy érzem magam, mint valami kísérleti nyúl a vágódeszkán.
– És mindez azért van, hogy ne veszítse el örökre a szeme világát – vágott vissza az egérhang rosszallóan. – Ennek azért gondolom, tudatában van.
– Persze, hogy tudatában vagyok!
– Mégis ellenséges.
– Nem vagyok az! – Joe nagy levegőt vett, és villámgyorsan elszámolt magában tízig. – Mindenben együttműködök a dokikkal. Mégis, hogy lehetnék ellenséges, bepólyált fejjel, az ágyhoz szíjazva?
– Higgye el, nem mondanám, ha nem ezt látnám a viselkedéséből. Ingerült, a válaszai ellentmondóak, az izomzata rendszeresen tónusos, amikor felel. Olyan, mintha valamitől félne, mintha nem érezné biztonságban magát itt.
– Hát, amíg el nem alszom, elég biztonságos.
– Hallottam a rémálmairól... tessék, megint megfeszült! Szerette volna, ha nem tudok róluk?
– Bizonyára nem túl nyerő, hogy mindenféléket látok, nem igaz?
– Dehogy, dehogy! Az lenne különös, ha a poszttraumás hatás elkerülné önt. Némi segítséggel ki fogja tudni aludni magát, és miután az agya is elhiszi, hogy nincs már életveszélyben, az álmai is elcsitulnak majd.
– Nem szeretnék altatót kapni!
Charon doktor erre hümmögött egy sort, Joe hallotta, ahogy felkaristol valamit a papírjára, majd egy torokköszörülés után rákérdezett:
– Mi ellen akar védekezni, Joe?
– Csak... csak nem szeretnék lebutítva feküdni itt.
– Ha esetleg attól fél, hogy székletürítési problémái lennének, arra oda tudunk figyelni…
– Nem, nem az a baj. Amíg felfogom, hogy amiket látok, azok nem valóságosak, addig jól bírom.
Joe nagyon nem akart beszélni az álmairól, de tudta, eddig csak azért élte túl ép ésszel, mert valahol tudta, ha túl szörnyűvé válnak az álomképek, képes lesz felébredni. Bealtatózva ez a kétes biztonságérzet nem lenne meg.
– Viszont aludnia szükséges! Ha a szervezete legyengül az inszomniának köszönhetően, drasztikusan lecsökken az esélye, hogy be tudja fogadni a transzplantált szerveket.
– Szoktam aludni. Viszont az álomképek előjönnek ébredés után is, ha kómás vagyok. Csak akkor tudom háttérbe szorítani, ha tudom, hogy csupán még nincs szemem, amit felnyithatnék, azért vannak még ott – árult még el ennyit Joe, amiből úgy érezte, értenie kell a dilidokinak.
– Értem. Ez esetben lehet, csak egy kis nyugtatóra volna szüksége…
– Nem kérek nyugtatót! – kiáltott fel Joe, most már tényleg nekimérgesedve. – Hát nem fogja fel, hogy akkor tényleg nem tudom majd elkülöníteni az álomtól a valóságot?
– Jó, jó, azért ne üvöltözzön velem! Ha ezzel akarja bizonyítani, hogy nincs szüksége nyugtatóra, rossz úton jár.
Doktor Niqvist mindeközben elszöszmötölt körülötte, néha felírt pár szót. Kis torokköszörülés után folytatta: 
– Tudatában vagyok a fiatal korának, de ennyi idősen már tudnia kéne kezelnie a poszttraumás stresszt. Ha ennyire tart az álmaitól, akkor a helyénvaló kezeléssel meg tudom könnyíteni, hogy túl legyen rajta, de ehhez ezt önnek is akarni kell.
Joe ismét elszámolt magában tízig, miközben azon vacillált, sírjon, vagy röhögjön a dilidoki értetlenségén. Aztán inkább nagyon-nagyon nyugodt hangon, szinte tagolva azt válaszolta:
– Teljesen egyetértek önnel, doktor Niqvist! Akarom, hogy mihamarabb túl legyek ezen az egész szörnyűségen, és amennyire csak lehet, tiszta fejjel szeretném ezt végigcsinálni. Ígérem, szólok, ha úgy érzem, drogok nélkül nem bírom elviselni a nehézségeket. Jó lesz így?
– Pontosan tudni fogom, mikor és milyen kezelésre lesz szüksége, Scarrey úr – felet sértett cincogással a dilidoki. – Ha úgy látom, hogy a hallucinációi zavarják önt a felépülésében, tudni fogom, mit tegyek. Most pihenjen. Úgy látom, kimerítette a sok látogató. A hölgyet hazaküldöm.
Joe inkább nem szólt semmit. Ugyan mit is csinálhatott volna? Mivel a dilidoki sem tette, ő sem köszönt el tőle, némán hallgatta végig, ahogy az egérhangú fickó beteszi maga után az ajtót, majd még némi elmosódott beszédfoszlányokból kitűnt, hogy a szavának áll, és Siobhant, sőt még az időközben visszatért anyját is eltanácsolja a látogatástól.
Joeban ekkor tudatosult, hogy minden ellenszenvessége dacára a dokinak csak igaza volt: ólmos fáradság lepte meg. Vagy talán észrevétlenül mégis tett valami altatót az infúziójába?!