28.

Hessgeron elégedetten nézett végig a felsorakozott embereken. Madárkirály tényleg alapos magyarázatot adott nekik, hogyan, mit csináljanak.
Elöl a férfiak várakoztak, kezükben fegyverrel. Hessgeron ugyan nem mondta nekik, de a lomha mozgású emberek maguktól is rájöttek, hogy képtelenek lesznek félreugrálni a quetterek elől. Amelyik tudott, valami hárítóeszközként használható ágat, husángot kerített hát magának a kardja mellé, hogy ha nem is a csapások ellen, de az éles karmoktól, hulló kövektől védekezhessen.
Mögöttük az asszonyok, gyerekek hátukon összecsomagolt holmijukkal várták az indulást. Az ő szemükben nyoma sem volt a harc előtti izgatottságnak. Inkább rémült, könnyes pillantásokkal találkozott. Mégis; útra készen várták, hogy jelt adjon.
A saját elfjeivel már sokkal több baja volt. Először kivétel nélkül hátra akarta hagyni az íj nélküli nőket és a még ifjaknak számítókat. Az előbbiek azonban Mejiméékre hivatkozva, az utóbbiak pedig őt, magát hozva fel példaként ellenszegültek az akaratának, mondván, hogy ők sem érnek kevesebbet náluk.
Kénytelen volt meghajolni az érveik előtt, s felsorakoztatni őket a felnőtt férfiak közé. A kisgyerekes anyukákat, terheseket és a nálánál jóval fiatalabbakat szerencsére nem kellett külön utasítással maradásra bírnia. Volt ugyan néhány gyerekifjú, akiknek Sziremondában veszett szüleik emléke harci hevet szült, ámde még ha íjuk, kardjuk is akadt sem engedte őket a harcosok közé. Inkább a hátrahagyott szarvasok felügyeletét bízta rájuk. Minthogy ez legalább olyan megbecsült feladat volt, mint a harc, sikerült ebben kiegyeznie velük.
Hamarabb hallották meg a közeledő saspárt, minthogy előtűntek volna a lombok felett. Hessgeron mégis inkább kivárta a percet, nehogy elhibázzon valamit.
Amikor aztán a két hatalmas madár kiterjesztett szárnnyal körözni kezdett felettük, az elf törzsfő kiadta a jelszót:
– Büntessük meg testvéreink és Sziremonda elpusztítóit! Indulás!
A csapat megmozdult. Eleinte úgy tűnt, az erdő fái közt egykettőre felbomlik az alakzatuk, de aztán mindenki megtalálta a követhető iramot.
Viszonylag gyorsan haladtak. Az elfeknek egyébként sem okozott gondot, hogy keresztülhatoljanak a sűrűbb részeken, az utánuk csörtető emberek pedig kíméletlenül használatba vették kardjaikat, megtisztítva vele maguk előtt az erdő alját.
A sasok egészen alacsonyan körözve, a fák fölött követték őket.
Alig egy óra haladás után Lesseron íjászai és a farkastestvérek kiváltak közülük, és kissé délebbre kanyarodva folytatták az utat.
Hessgeron az erdő széléhez érve megállította a többieket. Intett az emberférfiaknak, mire azok engedelmesen az elfek sorai közé álltak. Hátramaradt asszonyaik nem kezdtek könnyes búcsúzkodásba, sem más hangoskodásba. Talán a rettegés, talán az elővigyázat fojtotta beléjük a szót. Még a batyuját is csak néhányuk rakta a lába mellé, hogy kifújja magát.
Amint elrendeződtek, Hessgeron egy intéssel újra elindította a harcosok csapatát. Mostanra már mindenkinek keze ügyébe került a kardja. 
Mint valami sötét folyam, ömlöttek ki a fák alól. Az éles fényben vakító fehérséggel rajzolódott ki a tengerparti város. Az elfek ifjú főnöke majdnem megtorpant a döbbenettől. Hihetetlennek tűnt, hogy azokat a monumentális falakat náluknál alig nagyobb emberek emelték. Kőből. Minden csodálata dacára mégis riadalom futott át rajta, mikor belegondolt, hogy neki ezek közé a falak közé nemsoká be kell lépnie.
A városon túl úgy kéklett a tenger, mint az ég csillámmal hintett tükörképe. Máskor talán megérintette volna a végtelen víz látványa, most azonban minden figyelme másra irányult.
Krétaszínű sziklák heverő tömegét kerülgették azon az enyhén lejtő szakaszon, amit az alant futó országútig kellett megtenniük. 
Hessgeron bármennyire is meresztette a szemét, a távoli kapubástyák felett egyetlen quettert sem látott feltűnni.
Amint az országútra fordultak, ismét felgyorsult a menet. Már csak néhány száz méter választotta el őket a kaputól. 
– Mintha halvány porfelhő terjedne a város felett – jegyezte meg az egyik mellette lépkedő szarvastestvér. Hessgeron némán bólintva adott igazat neki. Nem tudta ugyan, mit jelentsen ez, de szívébe aggodalom kúszott.
S ez csak tovább fokozódott, amikor még közelebb érve meghallották a város mélye felől kiszűrődő csatazajt. 
– Ez nem a kapu mögötti területről jön – jegyezte meg félhangosan. – Inkább a partról, a kikötő felől!
Ijedten gondolt bele, hogy eddigre még akkor sem érhettek oda az íjászok, ha futva tették meg az utat. Utána gyorsan rájött, hogy ha mégis ezt teszik, s a kikötőben folyó harcba sietnek, nem lesz senki, aki nekik kaput nyisson.
És még mindig nincs egyetlen szárnyas szörnyeteg sem a kapu fölött!
Alig száz méterre voltak.
– Ha nem jön egy quetter se, megmásszuk a falat! – kiáltotta hátra. – Majd mi beeresztjük magunkat, ha kell!
Az emberek ugyan semmit sem értettek a szavaiból, de a szarvastestvérek hamar átlátták Hessgeron ötletét. Legtöbben máris hátukra pakolták a kardot, hogy amint a falakhoz érnek, késlekedés nélkül kezdhessenek kapaszkodni. Az öreg termésköveken ez nem látszott túl bonyolult dolognak.
Hessgeron azért óvatosságból csak leakasztotta az íját, és két vesszőt is a húrra helyezett, miközben a harcosok egymás után indultak neki, hogy fogásról fogásra feltornázzák magukat a tíz méter magas, meredek falon. Gyanús volt a kapu mögötti csend.
És a gyanú nem volt alaptalan.
Néhány elf már majdnem a fal tetejéhez ért, amikor irtózatos üvöltés kélt az egyik kapubástya belsejéből.
Egy quetter ott leselkedett végig, a keskeny lőrésen át!
Sokan már a szörnyű hangtól megrettenve alázuhantak a falról, de a többi elf is sietve indult vissza: odabent ugyanis seregnyi visszhang válaszolt az iménti üvöltésre.
Hessgeron mindkét nyílvesszőt a kapubástya lőrésébe eresztette. Sebzett hördülés tudatta vele, hogy nem tévedett. Villámgyorsan rántott elő a tegezéből újabb két vesszőt, és már küldte is a túloldalról előbukkanó szárnyas szörnyetegekre. Egyetlen íjász lévén még az is szánalmasan kevés lett volna, ha minden lövésével egy tegeznyi nyilat lőhet el.
Cserepek és falécek záporát kapta viszonzásul. Fülét, vállát horzsolták fel az érdes lövedékek. Szeme sarkából látta, hogy sok testvére járt nála rosszabbul. Volt, akit a falról sodort le a kopogós eső.
Mostanra már mindenki a földön volt. Ő is vállára dobta íját, és sietve rántotta elő a hátára szíjazott kardot. Szeme sarkából látta, hogy az emberek valami őrült ötlettől vezérelve egymásnak vetik a hátukat, mintha így – saját mozgásukat akadályozó tömörültségükkel – megakadályozhatnák a quettereket, hogy közéjük robbanhassanak a magasból.
A quetterek mégsem vetették még alá magukat. Ehelyett inkább egy újabb kört írtak le a fal fölött, és sorra mindegyikük rázúdult a tetejére, hatalmas köveket, mázsás darabokat szakítva és taszítva ki belőle.
Hessgeront úgy meglepte az aljas támadás, hogy késve ugrott. Súlyos kőkolonc csapta fejbe, amitől azonnal megszédült, térdre roskadt.
– Hátra! – kiáltotta, miközben próbált felállni. – Vissza a faltól!
Segítő kezek nyúltak a hóna alá és ráncigálták fel. Hessgeron hirtelen támadt hányingerével küzdve, rogyadozó léptekkel igyekezett úrrá lenni a körülötte forgó, billegő világon. Ijedten vette tudomásul, hogy egyik fülére nem hall, és képtelen felismerni, kik is cipelik. A másik fülével is történhetett valami, mert dobolást és csengettyűket vélt hallani.
– Hát ez meg mire készül? – hallotta maga mellett a döbbent kérdést. Arra fordítva hasogatón lüktető fejét egy égre meredő, elképedt arcot látott, amit szintén nem tudott névvel illetni. Aggódva követte a tekintetét.
Mégis csengettyű és dob volt, amit hallott! Egy nagyon különösen viselkedő quetter zörgött velük, miközben követhetetlen összevisszaságban cikázott, magasan a fejük felett. Hessgeron bizonytalan kézzel nyúlt volna az íjáért, amikor a quetter felé nyújtotta a karját, mintha csak adni akarna neki valamit. 
A következő pillanatban vöröslő láng csapott az ifjú törzsfő arcába, hogy kínnal borítsa el, kizavarva fejéből minden maradék öntudatát.