1.

A sárga iskolabuszt kitöltötte a hátsó ülésen éneklők, a középen visítva bolondozók, az első székeken mp3-as zenét bömböltetők kakofóniája. Joe mégis úgy ült a sofőr melletti első ülésen, mintha mindez valahol egy vastagon párnázott ajtó mögött történne. Túl volt az álmosságnak azon a fokán, amikor még bármit élesen tudott érzékelni. Jelenleg buta rácsodálkozással nézte a kanyargós út mentén a folyó árterében növő mocsári ciprusokat, a csenevész eukaliptuszokat. Nézte, hogyan megy át a hegyvidéki, sziklás terep alig néhány mérföld alatt ebbe a mocsárvilágba. Valamiért úgy érezte, beszélnie kell a buszsofőrhöz. 
Bill, túl az ötvenen, az iskola egyik kedvence volt. Tudott gitározni, szájharmonikázni, nagyon jó sztorikat mesélt évekkel ezelőtti kirándulásokról, de most épp nagyon nem volt jókedvében. Mindkét kezét a kormányon tartotta, és úgy dőlt rá, mintha annak nem csak a buszt kéne az úton tartania, hanem őt is az ébrenlétben.
– Azok ott szitakötők, Bill? – próbálta kirángatni őt Joe a méla egyhangúságból.
– Bazinagy szitakötők, ja. 
– Nézd! Repülő kutyák támadtak rájuk!
– Te nézegesd csak, én meg az utat lesem, jó? A Wee Jasper itt a legkanyargósabb. Ha elértük a hidat, majd nézem.
– Ott már nem lesznek ilyen mocsári izék!
Joe kissé megbántottan támasztotta homlokát az üveghez. A növények kékes színben ragyogtak, mintha valami különös gáz fedné be őket, ami furcsán töri meg a délutáni nap fényét. A bokrok között állandósult ködpamacsok ültek meg, amikből néha egész rajnyi rovar, vagy denevér röppent elő. Bizonyára odabent nyüzsögtek a kígyók és a krokodilok. Joe hátán végigszaladt a hideg, ahogy belegondolt, milyen lenne, ha gyalog kéne átvágniuk a környéken.
Az egyik repülő raj egészen közel húzott el a busz mellett, Joe jól megfigyelhette a szélvédőt éppen csak elkerülő lényeket.
– Azt nézd! Nem is kutyák, pikkelyesek!
– Ja! A hátam meg tollas, te meg azt nézd!
Joe-t elkapta valami rossz érzés. Mintha már hallotta volna ezt a választ. Mintha már átélte volna ezt az egészet. Hirtelen sírhatnékja támadt. Nagyon nem akarta a folytatást, de valamiért muszáj volt kimondania a következő mondatot:
– Olyan vagy! Tényleg pikkelyesek! Ha végre nem a kormányba akarnál folyton belebukni, te is látnád!
– Ha nem üvöltöztetek volna hajnalig, talán nem akarna leragadni a szemem, oké?
– Ja, Billy bácsi már nem bírja a bulizást? –  heccelte Joe a sofőrt, de azért érezte, hogy tényleg komoly hiba volt a tegnap este. Végzetes hiba. Joe csontjaiban szétáradt a rettegés. Hirtelen már nem csak úgy gondolta, hanem tudta: ez egy rossz álom. A busz éles rándulással kitért oldalra. – Hé! Csúszik az út?
– Valami takony van rajta, azon csuszál a busz. Na, figyelj, szólj a többieknek, hogy kapcsolják be…
– Bill, vigyázz!
– Hogy a rohadt…!