4.

A hideg egy időre kiszorult az istállóból. Bár a sorra érkező és távozó elfek szinte folyamatosan ki-be csukogatták az ajtót, a benti sokadalom mégis hamar langyosra lehelte a levegőt. A tűz is nagyobb volt a szokásosnál, s széles körbe szétkotorva forró füstöt lökött fel magából. Miközben Mejime a füst fölött puhította az aznapi fogást, Olmud egyre-másra elevenítette fel a régi történeteket. Tűzbe révedő tekintettel a gyerekkorukból, aztán már apáik, anyáik gyermekkorából mesélte az izgalmas vadászatokat, a nagy viharokat, a ritkán érkező havazások emlékét. Közben egyre többen gyűltek köréjük; nem csak a néhány falatka halért, amit Mejime porciózott szét közöttük, de sokan a történeteket hallgatva ott is maradtak a füstös tűz fénykörébe telepedve. A lány is kedvtelve hallgatta múltjába feledkező kedvesét:
– Egy évre rá, hogy hó esett, és sokáig megmaradt, a törzs lehúzódott a hegyekből, vissza a tavak vidékére, ahol addigra felszikkadt a sok összegyűlt víz. A felnőttek azonnal szorgos munkához láttak, mert az áradás sok mindent tönkretett Tavaspagonyban. Főleg csónakokat kellett újakat készíteni, de sok fa is eldűlt, kikorhadt a víztől, és így néhány család ház nélkül maradt. Csak én, meg néhány másik velem tartó ifjú barangoltunk ezalatt a farkastestvérekkel, mert még nem voltunk munkára foghatók, és jobban jártak velünk, ha elküldtek, semmint, hogy láb alatt legyünk… – Itt néhány megjegyzés biztosította Olmudot afelől, hogy ez még manapság is így van, ám az ifjú csak egy megbocsátó mosolyt küldött válaszul, majd zavartalanul folytatta: – Így vettük észre, hogy kicsit korán jöttünk; a múnok nyájai, hogy miért, nem tudom, de még nem jöttek le a hegyi legelőkről. A falka egy ideig próbált szarvasra, őzre, disznóra cserkeszni, de ezek is nagyon gyéren fordultak elő. Néhány nap múltával aztán, mint a nyúl, dzsúúú! – csapott fel hirtelen a karjával. – Megindultak fel, vissza ők is a hegyre! Persze akkoriban még én is, mint minden más gyerek, teljesen beleéltem magam, hogy a falka tagja vagyok, igazi farkas. Még véletlenül sem akartam elmaradni tőlük. Csak akkor szeppentem meg, amikor úgy a harmadik nap tájékán már nemcsak a többi kölyök, de néhány farkas is kezdett lemaradozni. Akkoriban Ehrest, a sörényest tudtam magam mellett testvéremül, de még az ő inas, kitartó teste is kezdett kimerülni! Már attól féltem, kénytelen leszek mégis elszakadni a falkától, merthogy Ehrest semmiképpen sem hagytam volna magára…
– No igen, de te még akkor el se fáradtál, igaz? – kérdezett közbe Airolg, valahonnan a füst mögül. Évődő hangja nevetős volt, és bár nem látszott, el lehetett képzelni, ahogy a szokott testtartásában, kis terpeszben, széles mellkasán összefont kézzel, kajánul vigyorog.
– Ugyan, dehogynem! Akkor már bizsergett a lábam nekem is – vallotta be Olmud szaporán bólogatva –, de még bírtam volna. Végül Ehres is összeszedte magát, és sikerült feljutnunk a havasok alá. Az első utunkba akadó csordát üldözőbe vettük, és sokáig hajszoltuk a megriasztott múnokat. Csakhogy ezek itt pihentek és jó erőben lévők voltak, mi meg már elcsigázottak a nagy úttól. Hamar láttam, hogy, ha csak nem segít valami szakadék vagy völgykatlan, itt a farkasok bizony ma is éhen maradnak. Ezért aztán, szinte nem is gondolkozva, hogy lehet-e ilyet, minden erőmet összeszedve kirontottam a falkából, és az utolsó múnokat beérve, gáncsot vetettem nekik. Két öreg, csavarodott szarvú patást sikerült felbuktatnom, és azokat le is terítették a farkastestvérek. – Csodálkozó hangok kéltek a tűz körül. – Néhány napig még hasonló módon segítettem a vadászatukat, azonban utána úgy megfájdult a lábam, hogy alig bírtam egyáltalán a nyomukban maradni. Mégis; a legcsodálatosabb pár nap volt ez az ifjú koromból! Nem csak Ehresnek lettem a testvérévé, hanem az egész falka befogadott, és igazi vadászukként néztek rám.
– És aztán? – kérdezte valaki – Meddig maradtál falkatag?
– Bizony nem sokáig. Mondtam; lesántultam alig pár nap alatt. Utána a múncsordák is leindultak a hegyről, én pedig el is maradtam a falkától. Amikor beértem őket Tavaspagonyban, már megint ide, az elfekhez számítottak engem is. Ez eléggé kiábrándított. Azt hiszem, ekkor tanultam meg, hogy én soha nem lehetek más, csak akinek születtem. Többé már nem akartam farkas lenni a falkában. Túl rossz, amikor megtagadnak.
Erre mindenki hallgatott egy sort. Nagyon is közeli volt még az emlék, amikor az erdőségek végéhez érve, a kősivatag szélénél a legtöbb farkas úgy döntött, eddig és nem tovább. 
Nem volt idő a győzködésükre, a megoldáskeresésre; a Zrogdavar kíméletlenül hajtotta őket tovább. Nem merték megkockáztatni, hogy esetleg beérje őket. A búcsú így kegyetlenül gyorsra és fájdalmasra sikeredett, és Olmud története, utolsó szavai sokukban szakítottak fel még friss, fájó sebet. Őket is megtagadta akkor a falka.
Végül a vén Huiava szólalt meg reszketős hangján, míg hályogos szeme üresen meredt a tűzbe:
– Én még az apám öregjeitől, egész kicsi koromban hallottam a következő történetet:
Talán azok az öregek sem éltek még, amikor törzsünket – amit akkor már megérintett a nagy farkasszellem, és testvérséget kovácsolt a farkasok és az elfek közé – a Zrogdavar átterelte a tóvidék mocsaras oldaláról a Tavaspagony területére. Ekkor esett meg, hogy a hosszú úton a farkastestvéreknek nem volt mit vadászniuk, mert egy olyan kies, fortyogó lápos vidéken vitt az út. Vissza akartak fordulni. Az elfek hiába sírtak, könyörögtek, az éhes testvéreik már nem akartak továbbmenni velük. Ekkor a Zrogdavar, aki szintén nem akarta, hogy az elfek a testvéreik nélkül érkezzenek az új erdejükbe, óriási bivalyt hozott, s az éhes farkasok közé dobta. Azok jóllaktak a bivalyból, és folytatták az utat a törzzsel. Néhány nap múltával ismét egy nagy bivallyal… nem, rosszul mondom: akkor egy nagy szarvastehénnel tért meg a Zrogdavar, és a farkasok ismét húst ehettek. Utána már kiértek az ingoványos mocsárvidékről, és ismét tudtak vadászni maguknak, mígnem elérték velünk a Tavaspagonyt.
A csönd felelt erre a történetre is. Máskor, régebben, az ilyen mesélős estéken egymással versengve igyekeztek az előző meséhez illeszkedő újabb történettel előrukkolni, s csak a tisztelet vitte rá őket, hogy mégis az öregebbet engedjék végül szóhoz jutni. Most szó sem volt erről. Senki sem azon gondolkozott, milyen régi legendával tudná tovább fűzni az előbbi mesét. Mindenkiben ugyanaz a kérdés mocorgott:
Most miért nem tett a Zrogdavar semmit, hogy a testvéreik velük maradjanak?
Az öreg Toton tápászkodott fel az istálló fala mellől. Arcáról messzire sütött a rosszkedv.
– Kár, hogy a mi unokáink már majd egy egészen másmilyen Zrogdavarról mesélhetnek csak. Ha lesz kedvük mesélni egyáltalán.
Választ sem várva lépett ki az ajtón. 
Mintha csak jelt adott volna ezzel, a többiek is tápászkodni kezdtek. A kevéske hal már régen elfogyott az utolsó szálkáig, és most még nyomottabb hangulatban kezdtek kifelé sorjázni, mint amikor még Olmudot hallgatva letelepedtek az istálló szalmájára.
A fiú is savanyú képpel nézett utánuk. Mejime tudta, kedvese egyáltalán nem ezt akarta elérni azzal, hogy a farkasokról mesélt. Bizonyára egyszerűen csak neki is hiányoznak. Hiszen régen úgy vették körbe őket, mint puha fészek a fiókákat. A kölykes anyák, a kiöregedett vadászok állandóan velük voltak, és a nagyobb vadászatok után, ha a falka többi tagja is elvegyült közöttük, már szinte többnek tűntek, mint az elfek.
Ez a hideg emberfalu még kiesebb volt nélkülük.
Mejime kicsit összekaparta a tüzet, hogy felszítsa a lángokat, s a tető alá űzze a bennrekedt füstöt, majd vigasztaló cirógatással Olmudhoz bújt.
– Na, ne búsulj már! Nem te tehetsz róla, hogy ilyen morcak! Majd ha kienged a fagy, felengednek ők is, meglásd!
– Nem hiszem, hogy a meleg elűzheti a rossz emlékeket – dünnyögte Olmud, miközben hagyta, hogy a lány ráterítse a takaróját, s mellé heveredjen. – Nem hiszem, hogy bármi is pótolhatja majd nekünk a falkát. – Körülöttük a többiek is elvackoltak már, a farkasok pedig ott szuszogtak a tűztől legtávolabbi sarokban. Olmud is Mejime hajába fúrta az arcát, mint mostanában mindig elalvás előtt. Félálomban még annyit dünnyögött a lány fülébe: – Csak azt nem tudom, ha már mesélni se lesz kedvünk, mi jó marad itt?
Mejime válasz helyett szorosan magához ölelte. Remélte, Olmud ennyiből is kitalálja.


Másnap dél körül Mejime riadtan szaladt ki a házból, pikkelyes kezét ruhájába törölgetve. Az undorító szagú nyálkától ugyan nem szabadulhatott, de legalább ennyivel is kevesebb fagyott a bőréhez. Rögtön rájött, hogy a riadt kiáltások a folyópart felől jönnek. Aggódva kezdett szaladni arrafelé.
Csak nem Olmuddal történt valami?!
Mióta párja felfedezte azt a kis öblöcskét, benne az emberek készítette csónakokkal, naphosszat kint lapátolt velük a vízen. Hulest, majd a felépülő Ariolgot is megtanította, miként kell a hálókat a vízbe tenni, hogyan kell keríteni, majd kihúzni, a halakat kiszedni. 
A háló Hulesék házából került elő. A három férfi napról napra egyre nagyobb veszélyt vállalt ezzel a munkával. A folyó széle egyre mélyebben fagyott befelé, és néha hatalmas, leszakadt jégtáblákat sodort lefelé a víz. Mégis csinálniuk kellett, hiszen amióta a törzsfő begyűjtötte a magot, más ennivalójuk alig volt. 
A folyón túli gyér erdőkből minden nap hoztak ugyan némi tűzrevalót és tobozt a csónakon átkelők, de ez sohasem volt valami sok, és napról-napra egyre messzebb kellett érte elmenniük. A folyó mentén elküldött felfedezők meg még nem tértek vissza.
Végre kiért a házak közül. Az elfek csoportja körbeállt valamit a parton, és amint észrevették a közeledő Mejimét, kiabálva integettek, hogy jöjjön gyorsan. A lány újra futásnak eredt. Amint odaért azonban, földbe gyökerezett lábbal megtorpant. 
Amit maga előtt a földön látott, az Gumah volt egykor, az első az ifjak közt. Olmud helyett ment felfedezni a folyó alsóbb szakaszát, minthogy Olmudnak maradnia kellett halászni, hiszen egyedül ő emlékezett már csak tisztán, miként is használták az egykori víztestvérek a hálót.
Csakis ezért nem Olmud volt az, aki most a vérmaszatos hóban feküdt, megcsonkított testtel, feltépett hasából kilógó belekkel. 
Mejime érezte, nem helyes, hogy ezek a gondolatok merülnek fel benne most, ezért gyorsan azt kérdezte inkább:
– A Zrogdavar hozta?
– Persze! Ha elnézel a folyón felfelé, még láthatod is!
Mejime felkapta a tekintetét a holttestről, és a levegőben távolodó quettert kereste meg vele. A hegyek felé repült, a folyót követve.
– Jopüjéért megy. 
Nem kérdezte, kijelentette. Valami különös, fájó érzés gyűlt a szíve, a gyomra körül. Úgy érezte, ha lehetne, ha lenne akkora hangja, a Zrogdavar után kiáltana, hogy ne tegye. Hogy Jopüje csak élelmet és fát keresni ment, nem szökni akar. Hová is szökhetne?!
Aztán az érzés szétfolyt benne, elgyengítette a tagjait, és elfutotta szemét a könny. Annyira kegyetlen volt ez a valóság, annyira más, mint amiről az előző este a tűznél beszélgettek!
– A törzsfő már tudja?
– Ott jön – felelték neki egyszerre többen is.
Nem sok minden történt. A törzsfő mostanában nem csak szótlanná, de egyre zárkózottabbá is vált. Ritkán jelent meg a törzs előtt, és mint máskor, most sem mutatkozott sokáig. Megnézte, ami Gumahból maradt, meghallgatta a híreket, majd visszafordult a falu felé.
– Szóljatok Totonnak. – Csak ezt vetette vissza a háta mögé.
Mejimének összecsikordultak a fogai. Tegnap este kivételesen a törzsfő is ott ült a tüzük körül, amikor újra megpróbáltak mesélni egymásnak. 
– Hé, törzsfő! – kiáltott utána. – A Zrogdavar a folyón fölfelé ment tovább!
A férfi egy pillanatra megtorpant. Néhány pillanatig csak állt, kezei ökölbe szorultak a combja mellett, majd kiengedtek ismét. Nem fordult, nem szólalt meg. Továbbindult, bár még az előbbinél is roskatagabban.
Jopüje az idősebbik lánya volt.


Ő két nappal később puffant a folyóparton. Lerágott lábcsonkjaiból, arcából ömlött a vér. Végső agonizálása szerencsére nem tartott soká, mire apja kiért hozzá, már kiszenvedett. Mejime minderről csak a halotti máglyáknál értesült, amik alá Toton még az est beállta előtt készült tüzet izzítani. Rongyaikba csavart elfek komor arcú, szótlan gyűrűjében álltak a máglyák. 
Nem mindenki jelent meg a folyóparton. Sokan voltak, akik úgy érezték, fásult tekintetük, amivel a lángokat bámulnák, inkább csak sértené az eltávozottak emlékét. Azért összejöttek vagy kétszázan.
Mejime csupán a gyülekezés alatt váltott néhány szót egyik-másikukkal, majd maga is hallgatásba burkolózott. A lányt nem izgatták fel a hallottak, hiszen lélekben erre készült. Az ő szívét most Olmud utáni aggodalma töltötte ki. A fiú ugyanis még a Zrogdavar feltűnésének estéjén Jopüje felkeresésére indult, és még most sem ért haza.
Nagy szüksége lett volna rá.
Felcsaptak a lángok, s Toton fájdalmas hangja. A dal most rövid volt, de amint a végére ért, furcsa dolog történt.
Toton a máglyák elé állt és a tűzbe meredt. A fojtogató füst körbefogta, eltakarta néhány pillanatra. Amikor felszállt, az öreg széttárta karjait, majd mélyen zengő, erős hangon beszélni kezdett:
– Nem azért vagyok veletek, hogy sorba mind az elsők földjére küldjelek benneteket. Száz éve is van már, hogy közétek jöttem, az utolsó farkastestvérek közé. Nem akarom végignézni, ahogy az utolsók is elpusztulnak. Az enyéim… azok, akik az enyéim voltak egykoron, szabad életet éltek és bátor halált választottak. Ti nem ismeritek a szabad életet, de ez nem jelentheti azt, hogy csakis a gyáva pusztulás lehet az egyetlen, amit választhattok! – Hirtelen megfordult, és az elfek szemébe nézett. Tekintete lángolt, akár a tűz a háta mögött. – Azt kérdem tőletek; helyes az, ha minden szabadon hozott döntésetek Zrogdavart és pusztulást hoz rátok? Szerintetek nincs értelme választani halál és halál között?! 
Még egy pillanatig úgy állt ott, széttárt karokkal, szétterpesztett ujjakkal, mint aki választ vár, majd összekapta magán rongyos takaróját, és elsietett a háza felé. 
A döbbent elfek némán néztek utána. Az öreg Toton kitörése torkukra fagyasztotta a feltörni készülő vonításukat. Tanácstalanul, egymást kérdezgetve állták végig, míg a halotti máglyák megroskadtak, végleg magukba temetve Gumah és Jopüje maradványait. Végül zavarodottan szétszéledtek. 
– Mit akart? – suttogta Viepa is Mejime fülébe visszafelé menet. Hangja ijedt volt, szeme idegesen kutatta a tekintetét.
– Nem tudom, habár azt hiszem, érzem. – Cinkos kis mosolyt villantott barátnője felé. – Gyere, kérdezzük meg tőle!
Leszakadtak a falu felé tartóktól, és Toton háza felé indultak tovább. A háztól nem messze Viepa megtorpant, és Mejimét is visszafogta.
– Nézd csak! – mutatott maga mellé a letaposott hóba. – Olmud megérkezett!
Mejime is megnézte az alig kivehető nyomot, de ő még véletlenül sem tudta volna megmondani, ki hagyta maga után. Ettől függetlenül egy percig sem kételkedett Viepa igazában.
– Akkor gyere – indult neki, ha lehet, még fürgébben. Már éppen bezörgetni készültek, amikor egy halk pisszenés vonta magára a figyelmüket. A ház sarka mögül Olmud arca bukkant elő, s egy biccentéssel jelezte, jöjjenek közelebb. A két nő azonnal megértette az utasítást, hang nélkül osontak a fiúhoz.
A háznak ezen a falán ablak volt, amit a hideg szelek elől már régebben bedeszkáztak. A fa mögül feldúlt beszélgetés hangjai szűrődtek ki. Az öreg Toton és a törzsfő vitatkoztak.
– …a te gyávaságod is! Nézd csak meg, mi maradt a családodból!
– Ha! Te beszélsz családról? Te?!
– Ugyan! Tudod jól, hogy ebben nagyon különbözünk. A fiam farkastestvére viszont itt van. Hol vannak a ti farkastestvéreitek? 
– Már megint nem tudom, merre beszélsz! Az előbb még azt mondtad, hiba volt idejönnünk…
– Azt mondtam, ha itt maradunk, az a végzetünket jelenti!
– …most meg azzal kérkedsz, hogy a fiad farkastestvére különb, mint a mieink, akik maradtak!
– Nem ezt akarom mondani! Ez csupán azt mutatja, hogy egyedül mi maradtunk olyan családként, akik farkastestvéreknek mondhatja magát. Ezt is csak azért, mert Olmud még velünk van. Mejime, Viepa, Noyake, Lozon és Zova nem család, senkijük sem maradt. Ha Olmud és Mejime összeállnak, akkor ők lesznek az utolsók, de kérdezem: meddig? A farkasok koncon tengődnek, halfejeken, beleken és pikkelyeken. Ha kimennek, napokig portyáznak préda nélkül…
– Na és? Mi sem élünk könnyebben!
– De ők csak hatan vannak! A folyó befagyott, két napja már halászni sem lehet! Hat farkast még egy sánta hegyi kecske is ott hagy! Hidd el Sorong, nemsokára választaniuk kell a pusztulás és a visszatérés között, és egy percig se hidd, hogy a természetük ellenében döntenek majd! Másodszor már nem teszik meg!
– Tiszteletben fogom tartani a döntésüket!
– Akkor majd Zova is velük fog tartani.
– Ő nem fog! Zova nem farkas, hanem elf, aki még sok gyerekkel gyarapíthatja a törzset!
– Egy farkastestvér nem beszél így! – csattant fel Toton hangja. Aztán sokáig csend volt. A három hallgatózó aggódva nézett össze az ablak alatt. 
– Sorongnak hívta a törzsfőt – suttogta alig hallhatóan, elszörnyedt arccal Viepa. – A kapott nevén!
– Nem ő az egyetlen, aki már nem tekinti igazán törzsfőnek – húzta fel a vállát Mejime, de a kérdő tekintetre nem adott választ. Olmud csak az orrát vakargatta, és a havat vizsgálta a lába előtt.
– Szikkadt, vén fa vagy te, Toton – hallották ismét a törzsfő gúnyos hangját. – Olyan, amit kidönt az első szél, ha nem onnan fúj, ahonnan megszokta. De mondok én neked valamit, öreg! Menj el te is, az asszonyod is, ha akarsz! Vigyétek Olmudot és Karahot is, ha tetszik! Sohasem tartoztatok a törzshöz, és a ma esti szavaid, az emlékezés megzavarása fényesen bizonyították ezt. Vannak még öregjeink, nem fogtok hiányozni! Sőt, mondok mást is! Ha még egyszer a Zrogdavar parancsa ellen szítasz, a törzs fog kitagadni! Teszek róla!
Hallották a súlyosan csukódó ajtót, majd a törzsfő távolodó lépteit. Egy pillanatra megtorpant, nagyot fújt, majd sietve tovább indult. A három hallgatózó hosszú pillanatokig döbbenten meredt egymásra. A házban is csend volt, Toton és Jamaj sem szóltak egymáshoz odabent.
Viepa ocsúdott elsőként.
– Menjünk. Én majd eltüntetem a nyomainkat.
Úgy mentek az istállójukig, mint akiket megbüntettek. Bent már aludtak a többiek. A halódó parázs köré kucorodva, takaróikba gubózva, meg-megremegve álmukban. 
– A farkasok? – nézett szét Olmud.
– Még azóta sem tértek vissza a portyáról. Vagy… lehet, hogy már az erdőben vannak a többieknél.
– Mejime! Szerinted csak úgy itthagynának minket?
– Az éhség nagy úr.
Nem kellett megbeszélniük, szó nélkül telepedtek az alvóktól legtávolabbi sarokba. A majdnem tökéletes sötétségben alig derengő foltként látták egymás arcát.
– Szóval szerinted is apámnak van igaza?
Mejime nem válaszolt. Az utóbbi napokban benne kavargó érzései, zavaros gondolatai és az imént hallottak csak nehezen ülepedtek le a lelkében határozott véleménnyé.
– Tényleg nem tekinted már törzsfőnek a törzsfőt? – kérdezte Viepa is. – Úgy gondolod, tényleg elhagynak majd a farkastestvéreink?
– Én… azt hiszem, Toton sok mindenben igazat szólt, de kicsit én másképp látom.
– Hogyan?
– Szerintem mi már rég nem vagyunk farkastestvérek. – Mejime érezte magán a másik kettő kérdő tekintetét. – Amióta elhagytuk az erdőt… és a falkát. 
– Úgy érted, mi is?
– Úgy. Vagy ti talán a farkasokkal maradtatok volna, ha azok az erdőt választják? Lehet, hogy nem fognak elmenni, lehet, hogy túlélik velünk ezt a hideget, és Toton ebben tévedett, de abban biztosan igazat szólt, hogy itt már csak egyetlen család maradt. Csak Karah kölykezhet, és ha kiöregszik, nem lesz tovább. Még őket sem tartja el ez a hely, és a természetük nem engedi, hogy felszaporodjanak, ha egyszer nincs préda. Értitek, nem? Féltestvérek nem állnak össze a farkasok között sem, inkább elvándorolnak új falkába…
– Ugyan már! Ha majd már magot nevelünk, én csak a farkasoknak fogom a halakat, és nem kell éhezniük!
Mejime enyhén gunyoros mosollyal nézett fel Olmudra:
– És akkor magtestvérek leszünk, akikkel együtt él néhány farkas, mint valami kutyák?
Olmudot láthatóan mellbe vágta Mejime kérdése. Az elfek szemében kevés olyan alantas lény élt, mint az emberek mellett elpuhult távoli farkasleszármazottak. Hármójuk közül még semelyikük sem találkozott ilyen állattal, de a mendemondák mind lesújtó véleménnyel szóltak ezekről a természettől eltávolodott lényekről.
– Ezt te sem mondtad komolyan! – szólt végül élesen a fiú.
– Mint ahogy te sem gondoltad komolyan, hogy majd abból a pár maréknyi magból, amink van, majd itt a sziklák között fogunk mindnyájunknak ennivalót nevelni! – vágott vissza Mejime. – Hány olyan szerszámot találtál, amit az emberek erre használtak? Elvitték őket? Hány olyan mező van itt a hó alatt, amibe ültethetünk? Én csak sziklákat meg satnya fenyveseket látok itt mindenütt! De szólj bátran; láttál egyetlen mezőt is, amíg odavoltál?!
– Én fölfelé mentem a folyó mentén!
– Vagyis nem. Lefelé a folyó mentén? Menj el, és a Zrogdavar hoz vissza! Előttünk hegyek, mögöttünk kőpusztaság, amin még egy fűszálat se láttam, amikor átjöttünk rajta! Szóval?
Olmud a fejét vakarta, de nem válaszolt semmit. Helyette Viepa szólalt meg:
– A folyón túl állítólag van még néhány tisztás a hegyekig, és azért azok az emberek csak megéltek itt valahogy…
– De hogyan? – kérdezte most már hangosan Mejime. – Ha vadásztak, és halat fogtak, még megértem. De én is egyek állatokat? Már a haltól is hánynom kell, pedig azt még eszik más testvéreink is. És honnan van a fa, amivel tele a házuk, tartja a tetőt, honnan a fű, amiből a takaróikat szőtték, honnan a fű, amivel az állatokat etették?
– Talán hozták valahonnan…
– Vagy hozták nekik, igen – értett egyet Mejime. – De minekünk ki hoz? El se mehetünk innen! Szót sem értenénk az ősi néppel! És mit adnánk érte cserébe? Halakat? Az van a folyóban lejjebb is!
– Eh, ennek így semmi értelme – csapott a combjára Olmud, most már kissé mérgesen. – Két napja nem aludtam és te meg ezekkel a megfejthetetlen kérdésekkel fárasztasz! Várjuk meg a meleg időt, és akkor majd megtudjuk a válaszokat. A Zrogdavar biztos nem elpusztulni hozott ide minket!
– Biztos?!
– Te kételkedsz a Zrogdavar parancsában? – suttogta ijedten Viepa. – És azok a mondák, amikben a Zrogdavar ennivalót hozott az éhező törzseknek?
– Ha ez az egyetlen reményünk, akkor visszamegyek az emlékezés tüzéhez, és beugrom inkább a parázsba. Akkor még talán egy füst alatt Jopüjével eljutok Aslantassba.
– Ebből elég! – állt fel Olmud. – Bolondokat beszélsz, és én ezt nem hallgatom tovább. Olyan vagy, mint az apám, nem tudod elfogadni, hogy most már másképp kell élnünk!
– Menjél, talán őt meggyőzöd a csodálatos érveiddel!
– Aludni fogok, és majd holnap beszélek vele. Most alig állok a lábamon. Mindenesetre nem hiszem, hogy van más választásunk. Én láttam, amikor a Zrogdavar elérte Jopüjét. Órákig követte a magasból, és csak akkor csapott le, amikor elért egy vízeséshez, és elkezdett felmászni mellette a hegyoldalon. Szinte biztos, hogy a folyón lefelé is van egy ilyen határ, és Gumah is túlment azon. 
– Akkor az jóval közelebb van. Két nappal hamarabb hozta.
– Talán nem. A Zrogdavar miattam késlekedett. Én alaposan szétnéztem a határon belül, és a Zrogdavar csak akkor repült el, amikor látta, hogy visszafordulok.
– Aha. És találtál valamit?
– Majd holnap – ásította Olmud, és a tűz körül alvókhoz botorkált. Szórt néhány fadarabot a parázsra, azután mint egy zsák, eldőlt két alvó közé. Mejime ráhúzkodta a takaróját a fiúra, majd Viepával együtt ők is elvackolták magukat.
A lányt még sokáig kerülgette az álom. Keserű szívvel gondolt bele, mennyire másképp alakult a találkozása visszatérő kedvesével, mint ahogy azt elképzelte. Az öreg Toton jól elszúrta. 


Másnap reggel Hules zörgette fel őket. Mejime álmából félig kiszakadva hallgatta, amint az magából kikelve előadta, hogy az öreg Toton és asszonya elmentek az éjjel, a törzsfő pedig Olmuddal akar beszélni.
A fiú sietve kapta össze magát, majd szó nélkül kilépett Hulessel.
Mejime és Viepa tanácstalanul néztek össze.
– Talán meglátott minket az éjjel.
– Miből gondolod?
– Honnan tudja, hogy Olmud megérkezett?
– Talán csak remélte. – Mejime idegesen simított végig a haján. – Szerintem most fogja elküldeni.
– Ugyan már! Olmudra számít.
A többi elf értetlenül nézte őket.
– Miről beszéltek ti? – ült hozzájuk Lozon. Arcán zavart mosoly játszott, szemében izgatottság csillogott. – Mi történt tegnap éjjel?
– A törzsfő és Toton veszekedtek. Az emlékezés tüzénél történtek miatt – sóhajtott nagyot Mejime. Úgy érezte, mindjárt elsírja magát. – Azt mondta Totonnak, kitagadtatja a törzzsel, ha még egyszer a Zrogdavar ellen uszít!
– Uszít?! – nevetett fel Noyake. – Én csak egy beijedt öreget láttam, aki kimondta azt, ami mindannyiunkban benne van, mióta itt kell éheznünk, ezen a fagyos fennsíkon.
– Nem egészen – vetette ellen Lozon. – Szerintem tényleg azt mondta, hogy menjünk innen vissza a mieink közé.
– Ezt csak te képzelted hozzá!
Viepa felemelt kézzel intette csendre őket.
– Jó, jó. Elmondom, mit hallottunk tegnap. 
Azzal mit sem törődve Mejime rosszalló arckifejezésével, röviden előadta, mit is hallottak az előző este onnantól, hogy összefutottak Olmuddal. A történet végén Lozon felpattant.
– Megyek, beszélek a törzsfővel! Megmondom neki, hogy Olmud már közénk született, és…nem mehet el!
Noyake is feltápászkodott, de mielőtt Lozon után indult, még visszafordult.
– Ti nem jöttök?
– Mi már megbeszéltük ezt tegnap este.
– És?
– Nem a mi döntésünk – zárta le a témát Mejime, és egy mozdulattal jelezte Noyakének, hogy menjen. A következő pillanatban feltört belőle a zokogás. Viepa vigasztalóan kezdte simogatni az arcát, de még így is percekbe tellett, míg összeszedte magát. Aztán csak hallgattak.
– Hallottam, miket beszéltetek az éjjel – szólalt meg egy hosszú idő múltán Zova. – Nelejg nélkülem nem megy, ezért visszajönnek. Én pedig nem leszek magtestvér, ahogy tegnap nevezted a törzset, Mejime. Ezért inkább te se sírjál, hanem döntsd el, hogy mi akarsz lenni; magtestvér vagy farkastestvér.
Mejime könnyes szemmel nézett fel rá.
– Mintha ez olyan könnyű lenne! Nekem még előttem van mindaz, ami neked már a múltad. 
– Pedig egyszerű. Marduh és Olmud között kell választanod. Ha Olmud a szülei után indul, akkor ez eldöntött kérdés.
– Végül igaza van, Mejime. És hidd el, ha menni akarsz, én is veletek tartok!
– Jaj, hát nem értitek? Nekem már…
Ekkor nyílt az istálló ajtaja, és Olmud lépett be rajta. Arca zárkózott volt, tekintete komor. Nem úgy a mögötte besorjázó másik kettőnek. Széles vigyorral jöttek, Lozon még meg is veregette Olmud vállát.
– Nem is hagytuk volna, hogy másképp legyen! Képzeljétek, a törzsfő azt akarta, hogy vagy fordítsa vissza az öregjeit, vagy menjen velük! Olmud persze nem hagyta magát, kijelentette, hogy…
– Csönd! – Olmud pillantásától Lozon zavartan sunyta le a fejét. Aztán Olmud a többiek felé fordult. – Nem adtam meg azt az elégtételt a törzsfőnek, hogy elküldjön, ez igaz. Karah nélkül egyébként sem indulnék el. De szerintem az apámék így is hamarosan visszatérnek.
– Miből gondolod? – kérdezte Mejime.
– Ez a törzs az otthonuk. És ha erre nem jönnek rá, a Zrogdavar nagyon hamar tudatosítani fogja bennük. Azt pedig nem akarom végignézni.
– Félsz?
– Nem féltem Jopüje után menni. De fölösleges lenne megint megtennem.
– Tehát magtestvér leszel?
– A vízesés körül, a sziklafal védelmében egy nagy fenyves van. Sok öreg fával. Lesz mivel tüzelnünk tavaszig. Aztán majd eldől, hogy a folyón túli tisztások elég nagyok-e a magok felneveléséhez. Ha nem, még akkor is ráérünk megbeszélni, ki marad, és ki megy el. A törzsfő is másként fog dönteni akkor, mint tenné most. Tiszteletben tartom szüleim elhatározását, de én nem fogom elhamarkodni a sajátomat.
Mejime egy szomorkás félmosollyal Olmudhoz lépett, és átölelte.
– Örülök, hogy velem maradtál.
– Tegnap még úgy beszéltél, mint aki szívesen apámmal tartana. Én örülök, hogy te maradsz. – Olmud felemelte a lány fejét, és a szemébe nézett. – Én nem félek a változástól.
Mejime egy kis fintorral az arcán lépett el Olmudtól, és telepedett vissza Viepa mellé a földre.
– Jó. És addig? Havat eszünk?
– Tobozok is vannak. Pár hétig elég lesz. A folyón lefelé sem tudjuk, mi van. Én majd elmegyek, és megnézem. A törzs pedig elindul felfelé, mert jó pár nap, amíg eléritek a vízesést.
– Várjál csak! – lépett Olmud elé Noyake. – Te hogy jártad meg két nap alatt?
– Futottam.
– Te… két napig… folyamatosan futottál?! – hebegte Lozon elkerekedett szemekkel. Ő még túl fiatal volt hozzá, semhogy túlzó meséknél többnek vélje a törzsben keringő történeteket.
– Nem. Megálltam szétnézni a környéken, mielőtt visszafordultam – felelte Olmud kis huncutsággal a hangjában. Az arca azért komoly maradt, így Lozon egyre nagyobb zavarodottsággal figyelte a döbbenetén mosolygó társait. Nekik már nem volt ennyire újdonság a fiú különleges képessége.
– Akkor két nap alatt megjárod lefelé is – vetette fel Viepa.
– Nem fog menni – csóválta meg a fejét fancsalivá váló arccal Olmud. – Ebben az ormótlan lábbeliben nem tudtam futni, inkább levettem. Anyám főzetei nélkül legalább két hét, mire megint lesz a talpamon annyi bőr, hogy neki merjek vágni.
– Ez az! – nevetett fel Noyake. – Ez volt furcsa benned ma reggel! Hogy nem futottál a törzsfőtől visszafelé! Csak jöttél, mint mi.
– Hát nem vagyok valami szaladgálós kedvemben, igaz – mosolyodott el Olmud, először reggel óta.


Délután megérkeztek a farkasok. A fél falu kiszaladt a fogadásukra. Ha nem is voltak úgy kigömbölyödve, mint régen, azért látszott a horpaszukon, hogy akadt zsákmány. És volt más változás is. Míg hordaként mentek el, kis falkaként értek vissza. Elöl Marduh haladt, mellette Karah lépkedett. Bár Marduhnak vérzett a füle, és a pofáján is loncsosan, csapzottan lógott a szőr, egy falkavezér méltóságával viselte sérüléseit. Mögötte sorban Mauh, Horag, Rorros és legvégül Nelejg. Ő fájdalmasan húzta a bal hátsó lábát.
– Nna, ez is megvolt, és legalább mind túlélte – sóhajtott fel Noyake, amikor végre megint Mauh fülei közé fúrhatta ujjait.
Mejime aggódó pillantást vetett Zova felé, de az nem figyelt rá. Komor arccal, gyakorlott kezekkel tapogatta végig Nelejg csontjait, majd egyetlen morrantással hagyta helyben az eredményt. Mejime megkönnyebbült. Ennyiből is értette; Nelejg sérülései nem súlyosak, még ha fájnak is. Neki is óvatosan kellett Marduhhoz nyúlnia. A szőr ugyan elfedte a harapásokat, de azért a küzdelmekben csúnyán kicakkozták testvére fülét, pofáját. Megvakargatta a hasát, aztán inkább hagyta pihenni. Mauh viselt még egy mély harapást a nyakán, a többi farkas komolyabb sebek nélkül úszta meg a rivalizálást.
– Régen mindig táncoltunk és énekeltünk, amikor megérkeztek a testvéreink – sóhajtott fel Olmud, aki most a változatosság kedvéért Karah orrát vakargatta. – Utána az öregek meséltek a régi portyákról, hehe, olyanokat tódítva, hogy néha alig álltam meg nevetés nélkül! Ti persze, meg még az apáitok, anyáitok is azért tátott szájjal füleltétek… Azt hiszem, ez hiányozni fog.
– Mi még csak mesélhetünk a gyerekeinknek, de azoknak már más történeteik lesznek az övéiknek – bújt a fiúhoz Mejime. – A szüleink és az életük mondákká lesznek, mint az öreg Toton meséi az Erdei Népekről.
– Úgy beszéltek, mintha az emlékezés tüzénél állnátok! – méltatlankodott Noyake. Mint mindig, most sem tűrhette, hogy szomorkodjanak körülötte. – Gondoljatok bele, hogy ti aztán tényleg azt tódíthattok majd a meséitekben, amit csak akartok! Senki nem fog közbeköhécselni, hogy az nem úgy volt!
Szomorkás mosollyal nyugtázták a megállapítást. Kevéske vigasznak tűnt ez szüleik, eddigi életük elvesztéséért cserébe.
Beszélgettek még egy keveset a tűz körül, majd amikor parázsba holtak a lángok, az elfek is aludni tértek. Mejime szorosan simult Olmudhoz, s hagyta, hogy elömöljön rajta az a jóleső érzés, amit már napok óta hiányolt. Jó volt maga mellett tudnia őt, átkarolni, nyakában érezni meleg szuszogását. Arcát arcához szorította, ajka lassan a fiú szájához ért. Boldogság gyengítette el, amikor a másik ráhajolt, hogy viszonozza csókját, majd valami őrült öröm szédítette meg, amikor rájött, hogy ő is legalább annyira hiányozhatott már Olmudnak, mint a fiú neki. Még egy kósza próbálkozással megpróbálta ugyan befészkelni magát a kellemetlen gondolat, hogy helyes-e, amit tesz, mi van, ha valamelyik társuk még nem alszik, és egyáltalán, képes lesz-e fáradt párjának megfelelni, azonban mindez csak egy pillanatig tartott. Aztán mindent elsöpört egy forró hullám, és a természet ősritmusát kezdte dübörögni fülében a felzuborgó vér.
Nem tudta, miként kerültek ki a ruháikból, teste mikor kezdte nem érezni a hideg levegőt maguk körül, hogy csakis a mindent betöltő örömnek élhessen. Viszont mindez egy csapásra megszűnt, amikor tudatába betört a rémült sikoly.
Valahonnan a faluból jött, és recsegés, mély bömbölés adott rá választ. Majd mind több megrettent üvöltés kapcsolódott az egyre lármásabb hangzavarhoz. A farkasok ínyüket villantó hörrenéssel termettek talpon.
Mejime teljesen ledermedve nézett fel Olmudra, aki szintén megrettenve fülelt kifelé. Az elf lány csak a többiek felriadásakor ébredt rá, hogy még mindig félreérthetetlen helyzetben van. Megkésve csusszant Olmud mellé, s rántotta magukra takaróját. Újabb bömbölés reszkette meg a levegőt.
– A Zrogdavar? – sikoltotta rémülten Noyake.
– Nem… – vágta rá azonnal Olmud, és a takaró alól kihengeredve távolabb került ruhái után kapott. – Ez egy medve! Ereszd ki a farkasokat!
Ekkor már Mejime is, túltéve magát szégyenlős érzésein, sietve kapkodta magára elszórt rongyait. Hideg szél vágott be, amint a farkasok előtt feltárult az ajtó. Egymást taposva tódultak ki rajta, nyomukban szorosan az elfekkel.
– Affene! – sziszegte Olmud, miközben sebekkel tarkított lábára erőltette bocskorát. – Pont most…!
– Gyerünk!
Mejime kezénél fogva húzta a fiút, aki fájdalmas bicegéssel szaladt mellette. A rémült üvöltések közé ekkor már kaffogó acsarkodás, fájdalmas vonítások is keveredtek. 
Az egyik faluszéli háznál látták meg a többieket. Tehetetlenül nézték a farkasok és medvék küzdelmét.
Négy farkas azt a visszamaradt medvét próbálta kijátszani, ami első pillantásra jóval hatalmasabbnak tűnt, mint amivel Mejime egész eddigi életében találkozott. A betört ajtajú házból kivetülő fényben az is feltűnt, hogy nem is barna, hanem szürke bundát visel. Láthatóan azért maradt vissza társától, hogy feltartóztassa a farkasokat, amíg az biztonságos távolságba kerül a prédájukkal. Azt már nem tudta kivenni Mejime, hogy melyik társukat ragadta el. 
Két farkas is feküdt már a hóban kiterülve, a küzdőktől jó öt-hatlépésnyire. Egyetlen elf sem mert olyan közel menni a medvéhez, hogy megnézze, mi van a sebesültekkel. Mind a környező házak takarásából lesték, mi folyik, egyedül Zova állt tipródva a küzdő és a sebesült farkasok között. Arcát félelmetes grimaszba torzította a gyűlölet és az irtózat keveréke.
Mejime ebből rögtön rájött, hogy az egyik hóban fekvő farkas Nelejg. Újra futásnak lendült, hátha közelebb érve meglátja, melyik testvérük a másik, közben elképedve figyelte a maradék négy újabb támadását. 
Marduhot látta, amint a két hátulsó lábára emelkedő állat lágyéka felé harap, miközben Karah a lesújtani készülő mancsot kapja állkapcsa közé. A másik kettő közben oldalt került, hogy a következő pillanatban hátulról vetődjenek a medvére.
Oldalt pillantva azt látta, hogy Olmud fájdalmas üvöltéssel elrugaszkodik, a legközelebbi tető aljából kikap egy méretes palát, majd földet érve egyetlen átfordulás után útjára küldi a levegőbe. A pala surrogva, pörögve szelte át a jó húszméternyi távolságot, majd egy éktelen csattanással találta szemközt a már megfordulni készülő medvét. Egyetlen hang nélkül dőlt el. A farkasok azonnal feltépték a torkát, így csakhamar széles vértócsa vette körbe a tetemét.
Elsőnek Lozon rohant ki az egyik ház mögül, és vetette térdre magát a hóban fekvő Rorros előtt. Az halk nyüszítéssel jelezte, hogy életben van még. Zova ekkor már Nelejg súlya alatt szédelegve botladozott visszafelé. Mejime azonnal hozzá lépett, hogy segítsen. Karját Zováéval összefonta, és ezen a rögtönzött hordágyon vitték tovább az alélt farkast.
– Minek… segítesz? – lihegte Zova. – A testvéred… vezér a… falkában!
– Én elf vagyok, Zova… nem falkatag.
Az istállóba érve szalmára fektették a több sebből vérző Nelejget, Zova pedig azonnal nekilátott, hogy komolyabban megvizsgálja.
– Csak leütötte a medve – jelentette ki végül. – A tarkóján felhasították a bőrt a karmai, meg rosszul is eshetett. Ahogy a légzését nézem, lehet, már reggelre magánál lesz. Akkor majd többet is megtudok. 
– Csontja nem törött?
– Koponya nem, borda nem, láb nem. Ha felébredt, megtudom, a nyaka rendben van-e. Azt most nem merem megvizsgálni. Egyébként – nézett fel –, ha Marduh visszajön, őt is szívesen átnézem.
Mejime mosolyogva bólintott. Tudta, Zovánál ez a felajánlás több mint egy köszönöm.
Hamarosan meghozták Rorrost is. Viepa és Lozon cipelte, Noyake kíséretében. Zova hamar megállapította, hogy a medve ütésétől három bordája eltört, de a tüdőt nem sértették fel. Azon kívül az esésnél a farkcsigolyája is kificamodott, de ezt Zova ott helyben visszaigazította. Rorros egy erőtlen vuffanással jelezte csupán, hogy ezt azért megérezte.
– Jó jel! – hagyta helyben az elf nő. – Ha érzi, talán még mozgatni is tudni fogja.
– Olmud hol maradt? – nézett fel Mejime Viepára.
– Viseli a törzsfő vállveregetéseit, meg a többiekét.
– Ezért maradt ott? – vonta fel a szemöldökét Mejime. Nem olyannak ismerte a fiút, aki szeretné az ilyesmit. 
– Ó, dehogy! Csúnyán vérzett a talpa. Gondolom, attól a szédületes ugrástól, amit megcsinált. Alig jöttél el, összeesett, és úgy sziszegett, mint egy kígyó, aminek a farkára léptek. – Viepa szeme körbe villant. – De ugye ezt még véletlenül se mondjátok vissza neki?!
Mielőtt mindannyian biztosíthatták volna halálig tartó titoktartásukról, nyílt az ajtó, és Hules vállára támaszkodva bebicegett a hős. Jobb lábát vastag kötés díszítette, s erre alig-alig támaszkodott. Összeszorított szájjal ereszkedett a földre, és ahogy Mejime átölelte, érezte, hogy meg-megremeg a fájdalomtól. Aggódva fordult a többiekhez:
– Szerintem aludjunk. Majd reggel még beszélünk. Azt hiszem, mindannyiunkra ráfér a pihenő, a farkastestvéreket meg feltüzelte annyira a vér, hogy reggelig nem jönnek be. A másik medve is idegesítheti őket. – Hulesre nézett, aki még mindig ott álldogált Olmud felett. – Köszönöm a segítségedet.
Hules biccentett, és már fordult is volna kifelé, amikor Viepa hangja megállította.
– Kit vitt el?
– Az öreg Huiavát. Örülök, hogy valakit ez is érdekelt.
Azzal kilépett az ajtón.


Másnap megint gyűlést hívott össze a törzsfő. Az éhes, kialvatlan elfek egyértelműen arra vártak, hogy végre kiosztja köztük a beszedett magokat. A legtöbben már második napja nem ettek semmit. A törzsfő is beesett arccal, karikás szemekkel lépett ki a házból. Most a kezét sem kellett felemelnie, feltűnésekor azonnal várakozásteli csend ülte meg a tömeget.
– Gondolom, mindnyájan tisztában vagytok vele, hogy Toton, Jamaj és Huiava távozásával micsoda veszteség érte törzsünket – kezdett a beszédébe. Mejimének összecsikordultak a fogai, s lopva Olmudra sandított, aki viszont továbbra is a fájdalmait leplező némasággal meredt maga elé. A törzsfő sem nézett feléjük, hanem folytatta: – Az is nyilvánvaló, hogy nincs mit ennünk, fánk pedig annyi sincs, hogy a három eltávozottnak meggyújthassuk az emlékezés tüzét. Mégsincs okunk a kétségbeesésre, mivel Olmud, akit legutóbbi cselekedetei után sokan tekintenek elsőnek az ifjak között, tegnap örvendetes hírekkel tért haza. Azt a hírt hozta meg, amit Jopüje… idősebbik lányom… már nem mondhatott el nekünk. – Itt a törzsfő kis szünetet tartott, míg leküzdötte feltörő fájdalmát. Néhány mély lélegzet után tudta csak folytatni: – A folyó felső folyásánál egy nagyobb fenyves terül el, alig pár napnyi járásra innen. Ha még ma nekiindul egy csapat, hamarosan tűzifával és élelemmel felrakodva térhet meg. Ezért szeretném, ha még most jelentkeznének azok, akik nekivágnak az útnak.
Szinte egyszerre lendült a magasba valamennyi elf keze. A törzsfő gondterhelten simított végig az állán.
– Vagyis mindenki. Van közöttetek, aki maradna?
– Hogy itt haljunk éhen?
– A szürke medvéknek vacsorára?
– Megvárni, amíg hoz valaki egy kis maradékot? – szálltak fel rögtön a méltatlankodó kérdések. Egyedül Zova emelte fel a kezét, majd mikor már többen is csodálkozva fordultak felé, Lozon is észbe kapott, és sietve maga is jelentkezett.
– Én és Zova a farkasaink mellett maradnánk. Még nem bírnának egy hosszú menetet.
– Minek őriznétek őket? – szólt valaki a tömegből. – Maguktól is felépülnek, ha meg a többi nem hoz nekik valamit, így is, úgy is elpusztulnak.
– A farkasaink ölték meg a medvét tegnap! – vágott vissza élesen Mejime. – Több megértéssel is lehetnétek a testvéreink felé!
– Azt inkább Olmud tette meg! – mondta ugyanaz a hang. Mejime most már felismerte ki az; Húhóz, az öreg Huiava lányunokája feleselt. – A farkasok csak bőszítették, és lehet, miután szétszórja őket, még ő is elvisz valakit!
– Igaz! – kiáltott közbe más is. – Ez a hat farkas már nem tud megvédeni minket, főleg így, lesoványodva, meg hogy napokig odavannak!
– Jobb is lett volna, ha a falkában maradnak! – rikácsolta sírósan Huiava vénséges özvegye. – Akkor talán mi is óvatosabbak vagyunk, meg talán ti se különcködnétek itt nekünk!
Ez annyira igazságtalan volt, hogy Mejime szó nélkül megfordult, és elsietett. Még hallotta maga mögött a felzúduló elfeket, a törzsfőt, ahogy emelt hangon utána szólt, majd egy rekedt, szinte állati hangú üvöltést. Zováét.
– Márpedig én nem hagyom magára Nelejget!
Mejime berontott az istállójukba, lehuppant az álmából felriadó Marduh mellé, majd sörényébe temetve arcát zokogni kezdett. Újból nyílt és csukódott az ajtó. A torokmély morgásból rögtön tudta, hogy Zova érkezett. Ő Nelejg mellé telepedett, és csak morgott, morgott. Rossz volt hallgatni. Mejime összeszedte magát.
– Én se megyek velük, Zova. Egyék nélkülem azokat a rohadt tobozokat! Meg… gondolom, itt is elkél majd egy kis segítség.
A morgás elhalkult, majd megszűnt. Mejime felnézett.
Zova a térdeit átkulcsolva hintáztatta magát, szemei mereven a semmibe néztek. Most sem könnyezett. Mellette Nelejg feküdt. Reggelre sem tért magához, és ami a legrosszabb: néhány órája a légzése is kapkodóbb, zihálóbb lett. A farkasokat ritkán önti el a láz, de olyankor nagyon hevesen. Nelejgre ez most különösen nagy veszélyt jelenthetett, ebben a hidegben, ennyi sebtől legyengülve. Érthető volt, hogy Zovát szinte az őrületbe kergette az aggodalom. Mejime szívesen vigasztalta volna valamivel, de ahogy belegondolt, nem talált szavakat. Most érezte csak át igazán, mennyire bánthatják Zovát az imént kapott vádaskodások. Az egyetlen, az utolsó hozzátartozójának önfeláldozását silányították le vele.
Önkéntelenül is saját helyzetét kezdte Zováéhoz hasonlítani. Sok tekintetben jobbnak találta. De nem sokkal. És minden gondolata végén megválaszolhatatlan kérdésekbe ütközött. Mit jelent neki Viepa? Mi lesz vele és Olmuddal? Meddig maradhat még vele Marduh? A farkasoknak szánalmasan rövid az élete az elfekéhez képest. És most úgy tűnt, ez az idő tovább kurtul.
Újra Marduh sörényébe temetkezett, és úgy szívta be az állat szagát, mintha egy életre meg akarta volna őrizni magának. Szemébe újabb könnyeket csalt a keserűség. Farkastestvére is megérezhetett valamit belőle, mert halk nyüszögéssel kezdte bökdösni orrával az oldalát. Habár lehet, hogy csak a sebeit fájlalta, amiket a lány ölelő karja szorított.
Megint nyílt az ajtó. Megérkeztek a többiek. Komorak voltak, egyikük sem szólt.
– Nos? A törzsfő minket is kitagadott? – nézett fel végül Mejime.
– Nem egészen – válaszolt Viepa. – Viszont nélkülünk indultak el.
– Máris?
– Te mondtad: az éhség nagy úr!
– És te, Olmud?
A fiú kedvetlenül vakarta meg az orrát, mielőtt válaszolt.
– Semmi kedvem cipeltetni magam odáig. Meg aztán… – Nem fejezte be a mondatot, hanem inkább egy fintorral elnézett a Noyake keze alatt lassan feléledő tűzbe.
– Őt is kiosztották – morogta Lozon.
– Téged? Miért?
Olmud továbbra sem válaszolt. Helyette Lozon folytatta:
– Hogy különc, akár az egész családja, meg hogy biztosan az ő hatása, hogy ilyen vagy.
– Különc? Azután, amit tegnap tett?
– Bizony! Pont azért. Merthogy elfeknek nem szokása medvét ölni, és farkasok vadászatában segédkezni! Ez is csak azt mutatja, mennyire idegen vérű! – Lozon a végén már szinte kiabálta a szavakat.
– Olmud! Tényleg ezt mondták? És te mit feleltél erre?
– Azt, hogy most már nagyon fáj a lábam, és mindjárt összeesem – sóhajtotta a fiú, továbbra sem nézve Mejimére. – Azzal eljöttünk.
Mejime dühödten harapott saját öklébe. Valami olyasmit érzett, amit eddig talán még sohasem. Gyűlölte az egész törzset, gyűlölte magukat, amiért nem tudtak elégtételt venni az őket ért sérelmekért, sőt még ezt a nyámnyila Olmudot is gyűlölte.
– Mit képzelnek ezek?! – szakadt ki belőle végül. – Mennek, mint egy múncsorda ez után az ütődött Sorong után, akit szégyellem, hogy bármeddig is törzsfőnek tekintettem! Aki még köhögni sem mer a Zrogdavar utasítása nélkül, és természetesnek veszi, ha az éhenhalásunk ellen küzdő lányát széttépi, csak mert az túllép valami általa megszabott határt! Miért kell mindig azt bántaniuk, aki valami mást tud vagy merészel, mint ők?! Ha nekünk nincs farkastestvérünk, neked se legyen! Ha mi nem tudunk halat fogni, két napig futni, te se tudjál! Ha mi nem merünk kavicsot dobni a medve pofájába, te se merd megtenni! Miért?!
Kicsit lehiggadva észrevette, hogy mindannyian – még Zova és a farkasok is – úgy bámulnak rá, mintha most pottyant volna közéjük. Viepa volt az, aki végül lassan hozzá merészkedett. Óvatosan, mint aki attól fél, hogy megharapja, végigsimított az arcán, és szinte suttogva azt válaszolta:
– Mert ez a természet törvénye, szívem. A csorda mindig kiveti magából a másmilyeneket. Most mi vagyunk másmilyenek a farkastestvérekkel.
– Majd megszokod – csúszott oda hozzá Olmud is, és átkarolta a vállát. – Hidd el, én tudom. Én mindig csodabogár voltam a törzsben, nekem ez nem új érzés. Néha, mint most is, kellemetlen, de ha tudod, hogy a törzs mit akar, és segíted, nem fog kitagadni. Ennyit meg igazán vállalhatsz Marduhért. Hidd el, lesz még szükség a farkasokra, lesznek még hálásak azért, hogy velünk vannak. Tegnap is azok voltak… de éhesen, rosszkedvűen ez hamar elmúlik. Ma már az volt a baj, hogy a farkasok miatt veszélybe került az azonnali indulás a fa és az élelem felé. Azt is rosszallották, hogy most nem én vezetem őket, hanem maguknak kell elindulni az ismeretlen felé. De ezeket a dolgokat nem így érzik át, és ezért nem is így mondják ki. Ezért van az, hogy most igazságtalannak érzed azt, amit kaptál.
– De hát az is! – méltatlankodott tovább Mejime, közben azért közelebb bújt Olmudhoz, s Viepát is maga mellé ültette a másik oldalról.
– Nem biztos. Még te bizonygattad két éjszakával ezelőtt, hogy a farkasoknak itt nincs jövője. Most azért hibáztatsz másokat, mert ők is így látják?
Mejime rosszkedvűen bólintott. El kellett ismernie, hogy a fiú tényleg igazat mondott. 
– Ezek szerint – szólalt meg most Zova –, egyedül a farkastestvéreink döntése, hogy mennek vagy maradnak.
– Igen. Úgy valahogy.
– És ha maradnak, a nélkülözéseken túl még azt is vállalniuk kell, hogy folyamatosan bizonyítsák ittlétük jogosságát?
Olmud megint az orrát vakargatta egy ideig, mielőtt válaszolt volna:
– A szüleim… hasonló helyzetben voltak itt a törzsben, mint most a farkastestvéreink. Ők sohasem voltak rászorítva arra, hogy bizonygassák ittlétük jogosságát. De valahogy mindig számon tartották őket. Én, amíg a gyereket játszottam, nagyrészt elkerültem ezt.
– Miért – nézett rá csodálkozva Mejime –, te direkt nem akartál felnőni százötven évig?
– Nem egészen. Tényleg furcsa, hogy mi ilyen hosszú életűek vagyunk, de hamar rájöttem, hogy ha kilépek az ifjak közül, nekem is csak az a sors jut, mint a szüleimnek. Én is megszenvedtem azokat a kérdéseket, amiket te tettél fel az előbb. Nekem szüleim tanácsolták, hogy amíg nem érzem meg a pontos helyemet a törzsben, ne siessek a párválasztással. 
Mejime egy pillanatra elmerengett a válaszon. Most értette meg, mit is akart mondani neki Toton ideérkezésük harmadnapján; miért is óvta őt attól, hogy felnőttet csináljon a fiából. Zova hangja zökkentette vissza ismét:
– Lehet, hogy a szüleid mindezt felvállalták azért, hogy egy kicsit másmilyen farkastestvér törzs tagjai lehessenek, de a magtestvér törzsből nem kértek. A farkastestvérek is vállalják most még a nélkülözést, hogy velünk lehessenek. De nem hiszem, hogy vállalnák, hogy kutyákká váljanak egy emberfaluban.
Olmud hökkenten kapta fel a fejét.
– Te hallottad, amit beszéltünk akkor éjjel?
– Hallottam. És ha igaz, amit mondasz, Nelejg felépülése… vagy pusztulása után én leszek az első, aki csatlakozik a farkasokhoz, amikor elmennek.
Ehhez már senki nem fűzött semmit.
Üldögéltek még egy darabig, aztán Noyake, nem bírván tovább a légkört, kiment. Nemsokára Lozon követte, majd mind szétszéledtek valami ennivaló után. Elrágcsált szalmaszálakkal, hó alól előkapart fagyos növénymaradványokkal próbálták elverni az éhüket. Lozon húst vitt Rorrosnak a medve szétmarcangolt teteméből. Zova hóval dörzsölgette a forró testű Nelejget. A többi farkas céltalanul lődörgött a falu kiürült házai közt, majd jóval az est beállta előtt elvackoltak. Nekik a medvehús még több napra kitartott.
Mejime elnézte őket, és mindegyre a Zova tanácsolta döntésen töprengett: Marduh vagy Olmud? Nem mert dönteni.
Olmud estefelé elkezdte behordani az istállóba a környező házakban talált tüzelőt. Csöndesen hullani kezdett a hó, előrébb hozva a sötétedést. 
Mejime még ezután is sokáig kint maradt, céltalanul járkálva az üres házak között. Lement a folyópartra, és elnézett a túlpart felé. Arra, amerre a szürke medve hurcolta el az öreg Huiavát. Mikor aztán teljesen átfagyva az istállóba lépett, már csak Noyakét találta ébren, aki éppen a tüzet élesztgette. Szó nélkül feküdt Marduh mellé, elgémberedett ujjait az állat meleg bundájába fúrta. Nemsokára érezte, hogy Olmud a hátához simul.
– Jó, hogy esik a hó – suttogta. – Ez talán eltakarja a Zrogdavar szeme elől a szüleimet.
Erre sem válaszolt.


A hófödte síkság felett fehéren örvénylett a sivító szél. Alig néhány lépésre lehetett csupán belelátni a hóförgetegbe, ám az öreg Toton nem is a tájat fürkészte előre meredő tekintetével. Derékig állt a hóban egy nála alig magasabb szikla tövében. A csupasz kődarab szinte semmi védelmet nem nyújtott a tomboló idővel szemben. Karjai közt Jamajt tartotta, kinek előrebicsaklott feje a vállán pihent.
Már nem gondolkozott azon, mekkora hiba volt élelem nélkül nekivágniuk a köves, havas pusztaságnak. Gondolkodott rajta eleget, amíg elkékült, fagytól felrepedezett ujjaival kotorta a havat maguk előtt.
Jamaj kora délután adhatta fel. 
Már az is hatalmas hátrányt jelentett, hogy a szűz hótakaró semmi támpontot nem nyújtott, merre is fut az ideúton követett ösvény. Egy ideig vezették őket az ismerősként felbukkanó hegyoldalak és dombhátak, de a síkságra érve már csak az irányt tudták meghatározni. A méteres hó alatt meghúzódó kövek tovább lehetetlenítették a haladást. Egy percnyi alvás nélkül telt el a második éjszakájuk is. Erőlködésüknek nem volt eredménye: hajnalban még mindig a végeláthatatlan fehér síkság fogta őket körbe. Alig-alig vánszorogva, kimerültségtől remegve, álmosságtól szédelegve törtettek tovább, dél felé. Aztán Toton meglátott néhány csupasz ágacskát előmeredni a hó alól. Ez már a síkság szélét jelezte. Fáradt örömmel fordult meg, hogy megossza asszonyával felfedezését. Ekkor döbbent rá, hogy Jamaj rég nincs mögötte. A visszaúthoz, amíg megtalálta, a keserű önvád adott erőt. Jó pár óra keresés után, a hóban fekve talált rá. Ekkor már nem volt eszméleténél.
Ami ezután jött, az maga volt a kín és a szenvedés. A hirtelen felerősödő jeges szél pillanatok alatt befújta hóval az eddig tört ösvényt. Toton, hátán asszonyával, az ereje legvégén járt. Ekkor még nem esett, de a szél maró jégszilánkok ezreit sodorta arcába. Lábait már rég nem érezte. Azt, hogy az eddigi iránytól is eltért, akkor vette észre, amikor orra előtt feltűnt a szikla. Amit nem látott napközben. A tövébe vonszolta magukat, aztán átölelte asszonyát, kinek fagyos testéből eddigre rég elillant az élet, és elmeredt maga elé, messze, mintha még így megláthatná az elérhetetlen messzeségben magasodó fákat.
Reggelre az ő csontjain is keményre fagyott a hús.


Mejime sugárzó arccal lépett elő az egyik házból, és két kezével magasba emelte szerzeményét.
– Idenézzetek, mit találtam! – kiáltotta bele a néma faluba.
Hogy pontosan mit is talált, azt maga sem tudta, de ehetőnek tűnt. Nagy, kerek alakja felül gömbölyödött, alul lapos volt. Külsejét barna, cserepes kéreg borította, s ahol kikezdte fogaival, fehér, kemény, lyukacsos belsőt talált. Ízre kicsit sós volt, de fenséges.
Kiáltása után hamar felbukkantak kíváncsi arcú társai.
– Mi az, mutasd! – ért oda elsőként Noyake. Ha ennivalóról volt szó, egészen megfürgült.
– Annak a búbos hátú tűzhelynek az ajtaja mögött találtam. Nagyon jó íze van, csak kicsit nehéz megrágni. Nézd; ez a fele egy kicsit kormos is.
Noyake olyan szemeket meresztett a hatalmas darab ennivalóra, mint aki csodát lát. Közben befutottak a többiek is.
Viepa kissé gyanakodva szagolta meg közelebbről.
– Biztos, hogy ehető?
– Ízre egy kicsit emlékeztet a maghoz.
– Úgy néz ki, mint valami fagomba – jegyezte meg Lozon. – Mindenesetre nem hiszem, hogy mérgező. Minek tartották volna akkor maguknál az emberek?
– Ez nagyon jó! – találta meg végre a hangját Noyake. – Ha belegondolok, hogy ha ebbe a házba is beköltözik valaki, már rég megettük volna…
– Azért ne éld bele magad! – intette Mejime. – Lehet, hogy tényleg tüzeltek vele. Mondtam, hogy az egyik tűzhelyben találtam.
– Mi viszont most megesszük! Inkább halok meg teli hassal, mint éhen!
Minthogy ezzel a vita eldőlt, az istállóba vitték a kincset, majd kerítettek egy követ, amivel ehető darabokra törték. Csakhamar rájöttek, hogy a szájukban egész gyorsan megpuhulnak a morzsák. Ezután tálat kerítettek, havat olvasztottak, és beáztattak annyit, amennyi csak a tálba fért. Miután elmajszolták a kenőcsössé lágyult masszát, mindannyian úgy érezték, rögvest szétpukkadnak.
– Ilyen jót már tudom is én, mikor ettünk utoljára – nyögte hanyatt dűlve Lozon. Mellettük még ott hevert az ismeretlen étel nagyobbik fele.
– Azért Olmudnak is hagyjunk belőle. Ki tudja, talál-e ennivalót arrafelé.
Mejime aggodalma Olmud után nem volt alaptalan. Közel egy hete indult neki, hogy felfedezze a folyó lentebbi szakaszát. Igaz, most nem futva, hisz még nem volt abban az állapotban, hogy bátran nekivághatott volna. A tehetetlen éhezés azonban nem hagyta nyugodni, így már a törzs távozása után két nappal útnak eredt. Még Karahot sem vitte magával.
A farkasok egyébként sem szívesen mozdultak ki a faluból mindaddig, amíg egyetlen kiszopogatni való csont is maradt a medvéből. Ez azóta már elmúlt, és két napja nekik is el kellett indulniuk újabb zsákmány után. Csak négyen mentek, a két sebesült testvér az elfekkel maradt. Azok azonban hiába kutatták át az egész falut, semmi ehetőt nem találtak a farkasok számára. Ebből a furcsa masszából fellefetyeltek ugyan egy keveset, de láthatóan csak az éhüket verték el vele.
Nelejg négy napig feküdt lázasan és magatehetetlenül. Az ötödik napon csontsoványan ébredt, szédelegve állt fel, de egészségesen. Zova megetette a számára eldugott medvehússal, amitől némileg erőre kapott. Most viszont már ő is csak a szétszórt csontokat nyalogathatta. 
Rorros lassabban gyógyult. Törött bordái felett megduzzadt az oldala, és kegyetlenül fájt. Halk nyüszítéssel sírta végig az éjszakákat. Kínjában odáig merészkedett, hogy még a tűzhöz is odafeküdt. A meleg enyhítette valamelyest a fájdalmait. Most is ott kucorgott Lozon mellett, aki óvatos simogatásoknál többet nem tehetett érte.
– Szerintem a maradékot vissza kéne vinni oda, ahol találtad – vetette fel az ötletet Noyake. – Ha ott eddig nem romlott meg, ezután se fog. 
– Igazad van – könyökölt fel Mejime. – Nem kéne, hogy a penész egye meg előlünk.
Nagyot nyögve tápászkodott fel, még egyszer végigsimított teli hasán, aztán lehajolt a maradékért, és kisietett vele.
A ház, amiben a különös alakú tűzhely volt, a falu magasabbik végében állt. Ezért is nem költöztek bele, hiszen minden irányból érték a szelek. Ablakait sem deszka fedte, hanem valami jégszerű anyag, ami vékony volt és átlátszó, és úgy engedhette kifelé a meleget, mint egy nyitott ajtó. Mejiméék innen szerezték a ruháiknak való anyagot és a lábbelijüket megérkezésük után, ám azóta nem szívesen jártak felé, akárcsak a többiek. A tűzrevaló, fából készült holmikat természetesen kihordták belőle, de egyébként magányosan emelkedett a ház a falu fölé.
Mejime, miután visszatette a tűzhelybe a maradékot, kifelé jövet megállt egy pillanatra a bejáratában, s elnézett messze, a falu fölött, ki egészen a folyópartig. 
Ekkor látta meg a sietve közeledő alakot.
Futva indult lefelé, át a házak között, a még le sem taposott, lucskos havon keresztül. Nevetve vetette magát a fiú nyakába, hatalmas megkönnyebbüléssel szívében. Olmud is örömmel viszonozta az ölelést, csókkal a lány csókját. Miután szétváltak sem eresztették el egymás kezét. Így indultak vissza, be a faluba.
– Nehéz utad volt?
– Nem annyira. Ez a jó idő megroskasztotta a havat. Könnyebb benne a járás, de sokkal vizesebb is.
Bizonyítandó, Olmud fél kezével vizet facsart a magára tekert szövetből.
– Van benn tűz. Ott majd hamar megszáradsz. Vagy kerítek valami szárazat.
– Azt köszönöm. Már azt hittem, futnom kell, hogy ki ne fázzak.
– Lábad hogy bírta?
– Javul. Azért még nem futok, ha nem muszáj.
– Volt mit enned?
– Háát… volt.
A bizonytalan hangú válaszra Mejime megtorpant, és a fiúra nézett megjátszott szigorúsággal.
– Nekem te ne udvaroljál ezzel! Van ennivalónk, és mindjárt kapsz is belőle.
– Nocsak. Csigát találtatok a hó alatt?
– Valami jobbat. És te? Találtál valamit?
– Azt majd a tűznél elmesélem.
Az istállóban a többiek is kitörő örömmel fogadták a visszatérőt. Mejime azonnal szaladt is, hogy hozzon az ennivalóból, és kerítsen egy szárazabb takarót. Amikor visszatért, Olmud már ruha nélkül melegedett a magasra rakott tűznél, és épp arról mesélt, milyen sok medvenyomot látott a folyón lejjebb.
– Sokkal nagyobbak, mint akár azé, amelyiket elintéztünk a farkasokkal. Lejjebb nem tudott befagyni a folyó, annyira sebes. Gondolom, halat fogni járnak ki a sziklákra.
– Te aztán jól megvártál a meséddel! – korholta le Mejime, amikor mellé ért. – Beáztatom neked ezt az izét, aztán közben kezdheted elölről.
– Direkt nem mondtam még el semmi fontosat – kezdett mentegetőzni Olmud. Magára terítette a hozott takarót, majd elfintorodott. – Pfuj, ez nagyon büdös!
– Más nem volt. Szóval a medvéknél tartottál!
– Igen. Szerencsére nem találkoztam eggyel sem. Ráakadtam viszont egy halra. Valami állat hurcolhatta ki a partra, aminek kicsi, hártyás ujjú lábai vannak, meg hosszú, csupasz farka. A halból csak a szemét és a hasa alját ette ki, a többit meghagyta nekem. Ezen voltam el mostanáig.
– Akkor tessék, egyél! – nyújtotta át a tálat Mejime.
Olmud gyanakodva szagolta meg a bizonytalan színű pürét, majd óvatosan kimert az ujjával egy kicsit, és megkóstolta. A következő pillanatban eltűntek arcáról a gyanakvó ráncok, és marékkal kezdte falni. Egy perc alatt eltüntette, még a tálat is kinyalta.
– Amilyen csúnyán néz ki, olyan finom. Mi ez?
Mejime röviden elmesélte, miként akadt rá az étekre, és nagyjából hogy nézett ki eredetileg. A pontos leírás dacára Olmud is csak tanácstalanul ingatta a fejét.
– Ha tényleg nem fagomba, akkor talán az ősi nép valami különlegessége. Tudjátok, hogy azok szinte semmit sem esznek meg úgy, ahogy azt a természettől kapják… Na, de ott tartottam, hogy volt az a hal, és utána semmi. Így jutottam el egy jó háromnapnyira fekvő helyre, ahol a fennsík véget ér, és egy mélységes zuhatagon túl ugyanaz a kőpusztaság folytatódik, amin keresztül jöttünk. Ameddig elláttam, a folyó mentén itt-ott nő néhány csenevész fenyő, de más semmi. Nagyjából eddig juthatott el Gumah is, ezért gondolom, ez lehet a másik határ.
– A Zrogdavart láttad?
– Nem. De nyugodtan figyelhetett valami szikla mögül.
– Inkább valószínű, hogy a törzsre felügyel a másik oldalon – vetette fel Viepa.
– Tényleg! – fordult felé Olmud. – Tőlük még senki nem jött vissza?
– Senki. Gondolom arra várnak, hogy mi menjünk.
– Igen, hogy cserébe egy kis maradékért segítsünk felcipelni ide a tüzelőfát! – tette hozzá Lozon indulatosan. – Hát azt leshetik!
Olmud csodálkozva nézett rá.
– Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Nincs okunk haragudni rájuk, amiért nehezen viselik a farkastestvéreinket.
– Az lehet, de akkor így arra sincs okunk, hogy vállaljunk egy többnapos menetelést, amikor még van ételünk és tüzelőnk bőven – feleselt tovább Lozon. – Ők tegyék csak a rosszmájú megjegyzéseket, de nekem ne legyen már muszáj csak azért odamennem, hogy hallgassam!
– Azért kell mennünk, mert számítanak a segítségünkre! – válaszolt most már egy kissé ingerültebb hangon Olmud. – Nem tudom, milyen szóval kérsz majd a fából, ha csak itt ülsz és várod, hogy elhozzák? Miért adnának az ételből?
Lozon erre már nem válaszolt, csak összehúzott szemmel nézte a másikat. Helyette Viepa vette át a szót:
– Furcsa szavakat használsz. Mikor volt az, hogy csak az ehetett, aki kiásta, összeszedte az ennivalót? Már az is furcsa, hogy a többiek nem hoztak eddig semmit, pedig ha jól emlékszem, azt mondtad, alig egy-két hétre való élelem van ott. Ha ma megérkeznek, már akkor se sok maradhatott belőle, nem gondolod?
Olmud lehajtotta a fejét.
– De, gondolom. 
– Azért maradtunk, mert a farkastestvéreinknek szükségük volt ránk. Ezzel vállaltuk, hogy még több napig éhezünk, mint ők. Szerintem ezt ők is látják, és egyáltalán nem várják, hogy még emellett elmenjünk fát cipelni.
– Szóval mégsem értitek. – Olmud bánatos tekintettel nézett fel a többiekre. – A farkastestvéreink… a többiek számára… feleslegesek. Amit értük tesztek, az is. A törzsnek most az a fontos, hogy legyen tűzrevaló tavaszig, és elkerüljék az éhenhalást. Ha ti ebben nem segítetek, hanem csak kéritek a részeteket az ennivalóból, olyan különcökké váltok, akikre nagyon rossz sors vár.
– És Karah? – szólt megremegő hangon Mejime. – Már te sem úgy beszélsz, mint egy farkastestvér.
– Karah elmegy majd a többiekkel. Már Marduhhoz tartozik, nem hozzám.
– Én úgy gondoltam, Olmud, hogy mi leszünk az utolsó farkastestvér család a törzsben. Hogy majd a mi életünk… a mi meséink adják tovább a törzsünk múltját a gyermekeinknek…Hiszen azt mondtad, majd fogsz nekik halakat! – Mejime ezeket a szavakat már sírva mondta. Olmud most mégsem ölelte át, Viepa pedig szintén ledermedve hallgatott.
– Hamarabb mennek el, minthogy én kimehetnék a folyóra halat fogni. 
– Ha a folyón lefelé sincs semmi – morogta közbe ritka rosszkedvűen Noyake –, mi is hamarabb megyünk el, mint hogy halakat foghatnál. Ha igazat szólt a Zrogdavar, még a felénél sem tartunk ennek a hideg időnek.
– És?! – egyenesedett fel Olmud a tűz mellől. – Van ötleted? Mert nekem nincs. Megvannak a határaink, és itt kell valahogy túlélnünk. Vagy te majd elmondod a Zrogdavarnak, hogy engedjen vissza minket, mert különben éhen halunk?
– A szüleid nem jöttek vissza. A Zrogdavar sem hozta őket – jegyezte meg Lozon.
– Apám bizonyára tudta, miként kerülheti el. De egy egész törzs...? Neked van ötleted?
– Nem ötlet kell ide, hanem döntés – mondta Mejime valami egészen más, távoli hangon. – A múltkor azt mondtad, miattam döntöttél úgy, hogy kilépsz az ifjak közül. Ha én most úgy döntenék, hogy elmegyek… velem jönnél?
Olmud idegesen dörgölte meg az orrát. A kínos csendben mindenki a válaszára várt. Öltözködni kezdett.
– Én már most megyek – nyögte végül. – A törzsnek megyek segíteni, elhozni a fát. És aki egy kicsit is a törzsbe tartozónak érzi magát, az velem tart.
– Nem válaszoltál!
Olmud összeszorította a száját. Végül csak annyit mondott:
– Ha így döntesz, tévedtem.
Azzal kimenekült az istállóból.


Mejime sokáig sétálgatott a lucskos folyóparton. Néha megállt, elnézett a parton fölfelé, amerre Olmud távozott. Igazából viszont nem a folyót látta. Lelki szemei előtt az utolsó jelenet játszódott le újra és újra.
Olmud kilépett az ajtón. Bent senki se szólt, senki se mozdult hosszú percekig. Kint elhaltak a távolodó lépések. Zova szólalt meg végül csendesen:
– Mégsem Marduh hagyott el hamarabb.
Mejime érezte, most nem tud sírni. Túl sokat sírt mostanáig. Csak két keserű ránc jelent meg a szája sarkában, mielőtt válaszolt:
– Te inkább hallgass!
Felállt, és ő is kilépett az ajtón. Lassan sétált a folyópartig, és azóta is csak téblábol fel s alá. Szépen letisztult gondolatok jöttek elé sorban. A megszületett döntés gyümölcsei. Még sötétedés előtt visszatért társaihoz.
– Örülök, hogy nem mentél utána – fogadta őt Viepa. – Most azt hiszi, nagyon okos. Majd megnézem, mindezt miként magyarázza el Karahnak!
– Nos, Karah talán nem olyan bolond, mint én, és megérti magától is – telepedett a tűz elé Mejime. – De most már én is látom, mit kell tennem. Nem várom meg, amíg a testvéreink teljesen kiéheztetik magukat mellettünk. Addig kell indulniuk, amíg még van erejük az úthoz.
– És mégis, hogy akarod elküldeni őket? – húzta el a száját Viepa. – Vagy azt hiszed, mert Marduh a vezér, majd Horag szó nélkül követi, és engem itt hagy?
Mejime kedves-szomorkás mosollyal cirógatta meg barátnője felzaklatott arcát.
– Nem gondoltam ilyesmire. Nekünk is most kell indulnunk velük, amíg kitart ez az ennivaló. Ezt, ha elosztjuk egymás közt, vihetjük magunkkal.
Viepa Mejime nyakába vetette magát.
– Végre! – sikkantotta boldogan. – Már azt hittem… teljesen odavagy Olmudtól! – Aztán gyorsan eleresztette a másik nyakát, visszahuppant elé, és mélyen a szemébe nézett: – Azért ugye nem haragszol, hogy ezt mondtam?
Mejime szájzugában megint megjelent a két keserű ránc.
– Nem haragszom. Tényleg úgy élt bennem a jövő, hogy én és Olmud együtt leszünk. Viszont szeretném, ha ezután nem emlegetnéd folyton.
Viepa egy gyors mozdulattal összecsippentette az ajkait, jelezve, hogy mostantól Olmudról egy szót se ejt. Aztán megint csak elömlött arcán a boldog mosoly.
– Egész eddig azon ettem magam, hogy mi lesz, ha majd választanom kell közted és Horag között. Úgy éreztem, szétszakadok! Mert ugye, ha maradok Horag nélkül, akkor egy ideig még elvagyunk, de aztán neked családod lesz, meg talán nekem is, és már nem úgy leszünk, mint régen. Ha meg Horaggal megyek, akkor meg nincs törzs, és talán többet se látlak viszont.
– Mind így vagyunk, Viepa – vágott közbe Noyake. – Hiszen ha megyünk, akkor nem egy hideg holdváltást, hanem akár éveket is nélkülözhetünk. Ne feledjétek: soha többé nem mehetünk vissza oda, ahol a Zrogdavar megtalálhat minket! Ha felismer, biztosan megbüntet. Ha egyáltalán most majd el bírjuk kerülni a figyelmét.
– Ez most menni fog – legyintett Mejime. – Amíg a törzs fent van, biztos, hogy őket figyeli.
– És mi van, ha már ma hazajönnek? – vetette fel Lozon. – A törzsfő biztos nem engedi meg, hogy elmenjünk.
– Nem hiszem, hogy megakadályozhatná. Ő a magtestvérek feje, mi viszont nem vagyunk magtestvérek. Még az ételünket sem kell megosztanunk velük; tartsák meg azt, amit nekünk hoztak! Egyedül a Zrogdavart lesz úgy nehezebb elkerülnünk.
– Erre van valami ötleted?
– Éjszaka megyünk. Lehetőleg úgy, mint az öreg Toton csinálta; váratlanul és hóesésben, ami eltakar minket és a nyomainkat is.
– Ez jó ötletnek tűnik.


Még sokáig beszélgettek. Sorra vetették fel a várható problémákat, és kerestek rájuk jó előre megoldást. Azt már a legelején elhatározták, hogy tűzifát nem cipelnek magukkal. Sem idejük nem lesz tüzet csiholni, sem a Zrogdavarnak nem kéne nyílt útmutatást adniuk, ha mégis a keresésükre indulna. Helyette visznek majd egy-egy tartalék takarót, amivel esetleg lecserélhetik a régit, ha az hasonlóképpen elázik, mint Olmudé. Az erdőségekig nem alszanak, csak esznek, azt is menet közben lehetőleg. Nem az ösvényt követik, hanem a farkasok ösztöneire bízzák magukat. Viepa azt is vállalta, hogy ha a törzs érkezése előtt indulnak, megpróbálja eltüntetni a nyomaikat, nehogy azonnal utánuk induljon valaki – és itt természetesen Olmudra gondolhatott –, aki nyakukra hozza a Zrogdavart. Azt is ajánlotta, hogy úgy menjenek, mint a farkasok cserkesz közben: egymás nyomaiba lépve.
Az izgalom feledtette velük az álmosságot, így aztán hajnal közeledtével még ébren találták őket a hazatérő farkasok.
Loholva érkeztek, és nyüszítve kaparták az ajtót. Mejime ugrott a leghamarabb, hogy kinyissa nekik. A berontó állatok majd ledöntötték a lábáról. Csak egy pillanatig volt nyitva az ajtó, de amit odakint látott, elég volt hozzá, hogy azonnal bevágja a farkasok után, majd falfehérré váló arccal a hátát vesse neki.
A következő pillanatban hatalmas csapás érte, és bár kifelé nyílt, ha Mejime nem támaszt ellen, valószínűleg azonnal beszakad. A többiek ijedten ugrottak a lány segítségére. A következő csapásokat már a jól ismert mélyhangú bömbölés kísérte. 
Szerencsére a medve hamar feladta. Az elfek kimerülten roskadtak a megrepedezett ajtó tövébe.
Viepa lihegve mondta ki a nyilvánvaló tényt:
– Ez… vadászik ránk! Dühös… amiért… megöltük a párját!
Mejime is kapkodta a levegőt. Neki az első ütés olyan volt, mintha a tüdejét szakította volna szét. 
– Rendben – nyögte. – Pirkadatkor összeszedjük a takarókat, elosztjuk az ennivalót, és indulunk.
– Aludnunk kéne előtte.
– Ez visszajön. Mernél aludni így?
– A farkastestvéreknek is pihenni kellene – akadékoskodott tovább Viepa.
– Pihenniük? – emelte fel a hangját Zova. – Nézz rájuk! Szerinted ettek valamit az elmúlt három nap alatt?
A négy farkas még mindig felborzolt szőrrel, kifelé hegyezett füllel állt előttük. Lógó nyelvvel lihegtek, jelezve, hogy kimerítő futásban volt részük. Inuk remegett, horpaszuk a gyomrukig beesett, a bordáik pedig a szőrükön át is megszámolható volt.
Viepa rosszkedvűen csóválta meg a fejét, miközben kinyúlt, hogy magához hívja Horagot. Az szinte beleesett az ölébe.
– Adnunk kell nekik is abból az ennivalóból.
– Fog jutni. Rakjuk meg a tüzet, hogy legalább melegedjenek, ameddig lehet.


A hajnal első fényeinél osontak elő. Dermesztően hideg lett tegnap óta. Az ismét északira forduló szél jeges késsel vágta el a tél közepébe osonó rövidke tavaszt. Jónéhány házba betértek, mire összeszedték a szükséges takarókat. Ezután a fenti házba vonultak. A farkasok hálás tekintettel fogadták a kevéske és számukra silány étket, majd a maradék szétosztása után nekiindultak.
Mejime Olmud félig száradt takaróját csavarta magára, saját szárazát pedig a hátán vitte kis batyuba kötve. Egyetlen futó pillantást pazarolt csupán rá, hogy elbúcsúzzon ettől az emberek építette lakhelytől, aztán határozottan hátat fordított neki örökre.