Béke

Csak feküdtek azon az idegen, fagyos sziklán, ketten, szorosan egymás mellett, hogy bámuljanak maguk fölött a sötét semmibe. Próbálták kiélvezni, ami még hátravan.

Artemisz igyekezett tekintetét minél inkább elfordítani a derengő lyuktól, hátha eléggé hozzászokna a szeme a homályhoz. Azt remélte, akkor meglátja a túloldali felszínt. Úgy képzelte, olyan lenne a látvány, mint egy élő térkép. Parszivál válla még hozzáért, de testmelegéből már semmit nem érzett; nem érzett semmit már, csak a zsibbasztó hideget. Ő közben talán azon töri a fejét, mi lesz velünk. Remélem, nem kérdezi meg. De amikor Parszivál megszólalt, a hangjában nem volt aggodalom:

– Te emlékszel valamire? A régi életedből.

– A harangban?

– Dehogy! A klónozás előttről.

– Azt mondták, nem lehet rá visszaemlékezni.

– Annyi mindent mondtak!

– Igaz.

Artemisz kicsit oldalra fordult, most Parszivál arcát kereste. A kis fénypontról, amit talált, azt feltételezte, az ő szemén tükröződő csillagfény. Miért kérdeztél az emlékeimről? – gondolta, hangosan mégis mást mondott:

– Csak képek. Villanások. Ennyi jön át a múltból.

– Pontosan. Villanások. Vörös fény villog, és én tátott szájjal bámulok. Neonreklám. Így hívták a Földön. Ez valami kisgyerekkori bevésődés. Tudom, hogy mit jelent a felirat. Nem emlékszem, ki olvasta el nekem, csak az érzésre, hogy már tudom. Esély egy új életre: Torus kísérlet.

– Sosem találkoztam ilyen emberrel, akinek részletes emlékei vannak azelőttről.

– Ez lenne részletes? Ahhoz sem elég részletes, hogy értelme legyen. Egyébként nekem sem voltak. Csak most jönnek, amióta lent vagyunk. Bámulom a csillagokat a lyukon át, és jönnek.

A szemnek képzelt fénypont pislantott egyet. Artemisz visszafeküdt a hátára.

– Mondd, tudtad, hogy nincs esélyünk? Amikor lehoztál ide. Tudtad, hogy semmi értelme?

Parszivál sóhajtani próbált, de köhécselni kezdett. Biztosan felült, mert nem közvetlenül a füle mellett hallotta Artemisz a köhögést, és így hamar alábbhagyott. Artemisz a beállt csendben arra gondolt, hiba volt számonkérni, és kereste a szavakat, hogy visszavonja, amit még lehet. Egy pici koppanást hallott a nadrágján, és ugyanonnan érezte a könnycsepp sugárzó melegét. Parszivál zokogott.

– Jó itt – mondta végre Artemisz. – Jobb, mint abban az átkozott harangban.