*

Hiromoto leállította a motort a gyártelepnél. Az automata kapu előtt megálltak, de mielőtt bármit is tehettek volna, felvillant a kerítés feletti lámpa, és az ormótlan szerkezet lassan oldalra csúszott.
Egészen az épület főbejáratáig gurultak, kiszálltak a Nissanból aztán csak nézték a lemenő nap fényében fürdő, hatalmas fémkígyóként kanyargó épületet. A bejárat előtt mély keréknyomok szántották a puha földet, és Dereknek eszébe jutott, hogy reggel még félcipőt akart venni, de aztán visszament az óráért. A társa roppant divatos, ám kevéssé praktikus lábbelijére nézve elvigyorodott.
– Ha gondolod, bemegyek egyedül – ajánlotta.
– Köszönöm, Derek-szan, de megoldom. Remélem, hogy odabent már jobb a helyzet.
Elindultak az átlátszatlan automata ajtó felé, de csak pár lépést tettek meg, amikor az kinyílt, és egy fiatal, kedvesen mosolygó, szemüveges férfi sietett eléjük.
– Biztosan önök a nyomozók. Kérem, jöjjenek be! – Meghajolt külön mindkettejük felé, és széles gesztusokkal invitálta őket befelé. – Imada Giicsi üzemvezető vagyok. Kérem, bocsássanak meg a sárért és a rendezetlen körülményekért! 
Hiromoto összeszorított szájjal bólintott.
– Körbevezetem magukat, ha kívánják, de az irányítóterem monitorain is elég jól lehet látni az üzemet, ha nincs kedvük bejárni az egész komplexumot.
– Elég lesz a monitoron megnéznünk – vonta meg a vállát a japán nyomozó. – Egyébként is csak pár rutinkérdést szeretnénk önnek feltenni.
Az üzemvezető előresietett, és kitárta előttük a vezérlő ajtaját.
Odabent, mint egy űrközpont irányítótermében, számtalan monitor közvetítette a képeket, berendezések pittyegtek és villogtak mindenütt.
A szemüveges férfi eléjük gördített két széket, és ő maga is lehuppant egy harmadikra.
Hiromoto beletörődve sóhajtott, leült, elővette a jegyzetfüzetét, viszont Derek nem bírt a kíváncsiságával, és felfedező útra indult a monitorok között. A kihallgatást csak fél füllel halotta.
Ami elsőként szemet szúrt neki, az a hihetetlen tisztaság volt, aztán az ügyes tervezés. A kijelzők, és a falra rögzített folyamatábra alapján végigkövette a folyamatot, és elámult a zseniális, időtakarékos tervezésen.
Mire visszaért a társához, Hiromoto és az üzemvezető sűrűn hajlongva búcsúzkodtak.
Imada-szan a kocsiig kísérte őket, és többször meghajolva jó utat kívánt.
Amint kigördültek a kapun, Hiromoto Derekre pillantott.
– Ettől nem jutottunk előrébb. Imada-szan rendkívül lelkes, boldog, hogy itt dolgozhat, remek a fizetése, imádja a munkáját, a technológia csúcs szuper, a szomszédok szeretik őket, ide hordják a szemetüket, szóval igazán minden rózsaszín. Te találtál valamit?
– Még egy porszemet sem. Leginkább úgy mondanám, hogy ez az üzem minden értelemben tiszta.
– Akkor csak azt nem értem, hogy ha ez a feldolgozó ennyire remek, akkor kinek csípte a szemét?
– Hiromoto-szan, amennyire tudom, a levelek Nodera-szant azért szapulták, mert japán létére amerikaiaknak dolgozott. Szóval, lehet, hogy a telepnek tényleg semmi köze sincs az ügyhöz.
– Igen, én is így érzem. Visszaviszlek az őrsre, holnap pedig folytatjuk.
Derek hátrahajtotta a fejét az ülésen, próbált ébren maradni, aztán arra eszmélt, hogy a Nissan enyhe döccenéssel lehajt a Takasakin átívelő hídról. Innen már csak pár perc az őrs.
Feljebb tornázta magát az ülésen.
– Mindjárt mehetsz aludni, Derek-szan – nézett rá a társa.
Az amerikai bizonytalanul bólintott, és még akkor is álmosan pislogott, amikor átült a szörnyszülött Hondába. Legszívesebben tényleg a szállására hajtott volna, viszont a zsebében lapuló cseresznyevirágos, illatos kendő nem engedte.
A lány háza előtt percekig bámult ki az ablakon. Mi a vihart keres itt? Persze túlságosan is jól tudta a választ, de azért próbált értelmes magyarázatot találni a saját viselkedésére.
Végül mély sóhajjal kikászálódott a kocsiból, és az utca túloldalán parkoló rendőrautóhoz sétált, messziről felmutatta a jelvényét, és a legördülő ablaktól tisztes távolságban meghajolt.
– Shaliman nyomozó vagyok. Minden rendben volt eddig… – a járőr névtáblájára pillantott – Nisi járőr?
A japán rendőr figyelmesen nézte az arcát, aztán megfontoltan bólintott.
– Igen, nyomozó. Nem történt semmilyen incidens, vagy bármilyen mozgás. Senki sem érkezett és nem is távozott Kajó-szantól.
– Csodálatos. Nisi járőr, innentől átveszem. Nyugodtan hazamehet.
A japán összeszűkült szemmel méregette egy darabig, majd ültében meghajolt.
– Igenis, nyomozó. Viszontlátásra!
– Jó éjt! – intett Derek, és a ház felé indult.
Amikor meghallotta a motor hangját, valamiért megkönnyebbült.