*

Derek még a rendőrségi parkolóban állt a kocsival, amikor elindította az első hívást.
– Szia, Lopez – szólt bele a készülékbe. – Shaliman vagyok. Igen, még Japánban… Hát, azt nem hiszem, hogy vihetek, de nem is biztos, hogy szeretnéd. Nem, szakét se! Figyelj, kérhetek egy szívességet?
Amikor visszaért a panzióba, a telefonja két sms-t jelzett. Az egyikben Hiromoto címe szerepelt, a másikban Dr. Steven Moore telefonszáma.
A nyomozó kijelölte a számot, és elindította a hívást.
– Moore – hallott szinte azonnal a vonal túlsó végéről egy kellemes férfihangot.
– Jó napot, doktor úr! Derek Shaliman nyomozó vagyok, és egy Japánban történt haláleset ügyében nyomozok.
– Jóságos ég! Janice-szel történt valami?
– Nem, doktor úr, nyugodjon meg! A húga és az egész családja jól van. Viszont az ügyben felmerült egy tisztázatlan kérdés.
– Hallgatom, nyomozó – sóhajtott doktor Moore kicsit nyugodtabb hangon.
– Az elhunyt az ön unokahúgának a munkatársa. A nő vérében amfetamint találtak. Meg kell önt kérdeznem, hogy küldött-e Miss Kajónak bármikor ilyen hatóanyagú gyógyszert?
A doktor, a vonal végéről egy pillanatnyi szünet után, határozottan válaszolt:
 – Nem, nyomozó. Nem írtam fel neki ilyesmit, és nem is küldtem. Tavaly, mielőtt hazautazott, adtam neki egy dobozzal, de szerintem nem szedte be. Legalábbis, amikor kérdeztem tőle, azt mondta, hogy nincs rá szüksége.
– Nagyon köszönöm, doktor úr! Csak ennyi lett volna.
– Várjon, nyomozó! Ön találkozott Emikóval?
– Igen, uram. Kihallgattuk.
– És jól van?
– A körülményekhez képest igen. Végül is, az egyik kollégáját veszítette el.
– Gyilkosság történt?
– Nem gondoljuk, de tudja, hogy megy ez.
– Hogyne. És, bocsásson meg, nyomozó a személyes kérdésért, de ön hogy nyomozhat egy japán bűnügyben? Ez roppant érdekes történet lehet.
– Tulajdonképpen véletlenül keveredtem ebbe az egészbe – nevetett Derek. – Ha tényleg érdekli, a hazatérésem után beugrom majd önhöz, és elmesélem.
– Tudja, hol van a kórházam?
– Igen, én is SF-ben élek. Viszlát, doktor úr!
– Viszlát, nyomozó! És, ha beszél Emikóval, kérem, adja át üdvözletemet!
–  Mindenképpen.
Miután letette a telefont, Derek az ébresztőórára pillantott, ami éppen delet mutatott. Remek, még lesz ideje ebédelni, és időben odaérhet Hiromotóért. Sőt, előtte még akár egy rövid kitérő is belefér. Ez viszont az jelenti, hogy már nem tud hazajönni átöltözni.
Végignézett magán. Fekete ing, alatta fekete póló, sötét farmer. Hát, nem éppen egy temetésre való elegancia, de neki nem is kell részt vennie a ceremónián.
Az előszobában automatikusan a télikabátért nyúlt, de mozdulat közben megdermedt. A hirtelen beköszöntött tavasz ragyogó napsütése betöltötte még az előszobát is. Hát, ha nem kell hosszú sétákat tennie, akkor elég lesz a szövetkabát is. És a félcipő. A bakancsát még úgyis ki kell takarítania a legutóbbi kirándulás miatt.
Amikor bekanyarodott Emiko szállásának épülete mellé, és megállt a bolt parkolójá¬ban, egy pillanatra bűntudata támadt, de a vásárlóknak fenntartott helyek mindegyike üres volt. Azzal a pár perccel nem lehet gond, amíg felszalad a harmadikra.
Felérve mélyet sóhajtott, és megnyomta a csengőt, aztán az ajtót nyitó Emiko láttán elakadt a lélegzete.
A lány hihetetlenül gyönyörű volt testhezálló, rövid, elegáns, fekete ruhájában, selymesen fénylő hajával, sminkeletlen arcával – mindössze egy vékony réteg szájfény csillogott szép ívű ajkán.
– Derek-szan, rád nem számítottam! – csodálkozott rá Emiko.
– Bocsáss meg, hogy hívatlanul rád törtem! Látom, indulóban vagy… Csak egy pillanatig zavarlak.
– Te sose zavarsz, Derek-szan – mosolygott kedvesen a lány. – Miben segíthetek?
– Múltkor itt felejtettem az órámat. Nem láttad véletlenül?
– De igen, elő is készítettem, hogy valahogy visszajuttassam hozzád. Rögtön hozom. – Emiko megfordult, és kecsesen a szoba felé lépett.
A nyomozó önkéntelenül követte a tekintetével. A ringó csípő meg a hosszú combok látványa mágikus erővel vonzotta a pillantását. Még fel sem ocsúdott, és a lány már vissza is tért, kezében a súlyos, ronda, de mégis oly kedves órával.
A férfi örömmel nyúlt érte, keze véletlenül hozzáért a lány ujjához. Elektromosság sistergett fel a bőrük között, mire Emiko felszisszent, aztán zavartan felnevetett.
– Bocsáss meg, Derek-szan, biztos, a ruha miatt van.
– Biztosan – bólogatott lelkesen a férfi, és erősen koncentrált, hogy ne bámulja meg a lány dekoltázsát. – Tényleg, Emiko-szan, a temetésre készülsz?
– Igen, és ne haragudj, de muszáj indulnom, különben lekésem a buszt.
– Ugyan már! Én szívesen elviszlek! – buktak ki a szavak, gyakorlatilag gondolkodás nélkül a férfi száján.
– Ó, ez igazán nagyon kedves tőled, de nem szükséges! Miattam ne tegyél kitérőt, gondolom, van ennél jobb dolgod is!
– Nem, dehogy! Én is oda indultam.
Ezúttal a lány nézett rajta végig, kétkedően felhúzott szemöldökkel.
– Már úgy értem, hogy nem megyek be, természetesen, de a szertartás után lesz ott egy kis dolgunk.
– Már értem. Ebben az esetben elfogadom az ajánlatodat.
Derek szíve hevesen meglódult, és a szapora szívverés egészen addig tartott, amíg be nem ültek az autóba. Kikereste a jegyzetfüzetéből a Nodera ház címét, beütötte a telefon GPS-ébe, majd a homokára csapott. Az anyósülésen Emiko aggodalmasan megszólalt:
– Minden rendben, nyomozó?
– Ó, igen, csak még el kell mennünk előbb valahova, ugye nem bánod?
– Nem, dehogy, ha időben odaérünk.
Derek, némi aggodalommal a szívében gázt adott. Tán csak nem lesz baj.