Sújtólég

„Itt kellett balra fordulni” – gondoltam. Halványak voltak az emlékeim, és sűrűn nőtte be a gaz a tájékozódási pontokat. Az iparvágányt csak a döccenésnél vettem észre, ahogy áthajtottam rajta. Kis bolyongás után találtam meg a bányaüzem készenléti lakásait.
Gondoltam, hogy a régi lakók már nem lesznek itt. 30 év hosszú idő, az emberek elköltöznek, sokan meg is halnak, de valahol el kell kezdeni a nyomozást a gyökereim után.

A derékig érő gazból a járda betonlapjai nem látszottak már, de a játszótéri mászóka csúcsa ismerősen rozsdásodott fölötte, mint valami emlékmű.

– Lámpás! – hallatszott egy férfihang kiáltása.

Közelebb mentem, addigra már csak magában dörmögött ugyanaz a férfihang.

– Bele ne essen, hé! – hallottam váratlanul lentről, mintha a föld alól mondaná a hang.

Igen, valahol itt volt a kis medence. Nyaranta jókat fürödtünk itt a srácokkal a készenlétiből. Néha a szomszéd faluból is hívtunk haverokat. Annak a lépcsőjére ült le az ipse, aki megmentett a nyaktöréstől.

Lementem hozzá beszélgetni, mert más élővel itt úgysem találkozom. A férfi a szemembe nézett, valami elkóborolt kutyát keresett, de a tekintete… A tekintete miatt nem is hallottam, milyen foltjai vannak. Nem fontos, semmiféle kutyát nem láttam erre csámborogni. Olyan vájár tekintete volt. Talán ismertem is gyerekkoromban. Azon töprengtem, ha most erősen elgondolkodom, akkor vajon kitalálhatom-e, ki ő.

Elbeszélgettem vele. Bányabalesetről beszélt. Ronda nagyról.

– Szellőzőrendszer hibája. Meg a sújtólég, az sem javított a helyzeten – magyarázta.

Furcsán ismerős volt a helyzet. Lejöttem a napszint alá. Így mondták apámék. Napszint. Mint valami csehszlovák szeszesital, úgy hangzik. Előttem egy vájárarc, mintha a munkatársammal társalognék, amint az a vágatban leül egy darab gerendára ebédelni. Elő is vesz valamit a zsebéből, de nem párizsis kenyeret Népszavába csomagolva, hanem egy doboz cigarettát meg öngyújtót.

– Hülye vagy? – ordítok rá. Kikapom a kezéből az öngyújtót.