35.

A vihar, ha lehet, még vadabbul tombolt, mint eddig. A fiú a korlát maradékába kapaszkodva küzdötte fel magát a tetőteraszra, ahol a robbanás összetörte a padlóhoz rögzített asztalokat, egy kupacba vágta a székeket és nagytakarítást végzett az ide ültetett növények között.
Joe úgy döntött, nem ad esélyt a szörnynek, amint megpillantotta, minden erejét a szeme mögé gyűjtötte, hogy egy ahhoz hasonló csapással intézze el, mint amivel a rakétákat hatástalanította a múltkor:
– Pusztulj, Londaluk! – üvöltötte a füstlény képébe. Érezte, ahogy az erő kilövell a szeme mögül, de nem történt semmi különös. Hacsak az nem számított, hogy az eddig csupán céltalanul pásztázó tűztekintet hirtelen rászegeződött. Joe halk nyögéssel vette tudomásul, hogy a terve nem vált be, és sietve kezdett az álmából ismerős mozdulatokba. Érezte, ahogy meglódul körülötte az erő, de mielőtt bármiféle támadó varázsba formálhatta volna, a démon egy egyszerű legyintéssel elsöpörte a keze közül.
– Te whakangungu rakau! – kiáltotta ekkor kétségbeesett sietséggel, és éppen jókor aktiválta a védőburkot maga körül: a démon egy füstlövedéket küldött felé, ami így szétoszlott a smaragd izzással felvillanó védelmén, ám ki tudja, mit tett volna vele, ha ez nincs.
Joe érezte, hogy ha az erőt hívó mozdulatait használja, még egy ideig fent tudja tartani a varázst, ezért késlekedés nélkül elkezdte a mágikus táncot. Hanem a démon egyszeriben megvadult, és olyan ütemben kezdte füsttel és lánggal ostorozni a tetőteraszon táncoló fiút, hogy az szinte ki sem látszott a támadások alól. Joe sejtette, hogy ellenfele így akarja elejét venni annak, hogy a védelméből bármiféle támadást indíthasson, de az igazat megvallva ötlete sem volt arra nézve, mit tehetne egy ekkora démon ellen. A sárkány ellen volt ideje erőt gyűjteni, varázst formázni, most viszont ijedten látta, hogy minden igyekezete dacára még az őt védő smaragdburok is egyre szűkül körülötte. Nem tudott annyi energiát visszapumpálni bele, mint amennyit Londaluk pusztító csapásai elvettek belőle.
Mit is mondott Nigas? Hogy biztosan lesz ideje felkészülni a harcra Londaluk ellen? Hát ezt nagyon benézte az öreg! Hamarosan elfogyott az erő a környezetéből, és immár – mint anno a sárkányt rejtő drón ellen – a saját életerejét kezdte felemészteni.
– Nigas, most kéne, hogy átvedd! – nyögte félhangosan, amikor a tánc már kezdett izmait tépő önemésztéssé válni.
A következő pillanatban Joe csak annyit látott, hogy a viharfelhők rétegeiben rés támad, amin át lesüt a déli napfény, és egy szélsebes entitás suhan rajta keresztül lefelé, egyenesen a füstdémon kellős közepébe. Szinte ellenállás nélkül átszakadt rajta, majd egy kis ívelés után megállt a levegőben. Joe Nigas ragyogó fénytől övezett alakját látta, amint egy fekete kígyószerűséget szorít a két kezével, majd a föld felé villant a kettősük, és egy fülsiketítő csattanással eltűntek a föld alatt.
A fiú tátott szájjal nézte a történteket, és azt sem vette észre, hogy a védőburka semmivé foszlott, amint abbahagyta táncát. Arra eszmélt, hogy egy elkínzott üvöltést hallatva az emeletes füstszörny összetöpörödik, és az elhamvadó lángok közül egy igen megviselt emberforma vánszorog elő. Majd összerogyott a döbbenettől, amikor ráébredt, ki az az ismerős figura: Az apját látta összeégve, kiégett, megpörkölődött ruhákban felé sántikálni, miközben próbálta túlkiabálni a vihart:
– Joe! Jaj, kiskrapek, szörnyű volt! Ez a… szörnyeteg teljesen átvette felettem az irányítást… ha nem szabadítasz meg, biztosan elemészt…
– Apám sohasem hívna kiskrapeknak! – kiáltotta vissza Joe, miközben a fejét rázta, hogy szabaduljon a látomástól. Ám az makacsul kitartott.
– Pedig én vagyok az, Lucas Scarrey, gyere, tapogass meg, ha nem hiszel a szemednek!
– Lucas Scarrey vagy, az igaz, de nem az apám! Nincs hatalmad fölöttem, Lucas Scarrey, vagy ahogy a világ ismer, bácsikám, Harley Dobkins!
Ez végre hatott. Joe szeme előtt szétfolyt az elkínzott apja képe, és immár egy igen mérges tekintetű öregúr álldogált alatta egy szál semmiben. Fenyegetőn emelte az ujját a tetőterasz felé, és rekedtes hangon felrikácsolt:
– Márpedig jobban tennéd, fiacskám, ha mielőbb azon lennél, hogy rendbe tegyük, amit elrontottál a kotnyeleskedéseddel, különben legközelebb szó szerint apád lenyúzott bőrébe bújok majd!
Joe-t szíven ütötte a felismerés, hogy az előtte álló tényleg zsarolhatja őt. Hiszen akár be is válthatja ezt a szörnyűséget! Siobhan is megmondta, hogy a szüleit elrabolták, és Dobkins bármit elérhet a befolyásával. Szinte biztos, hogy ő volt a szülei elraboltatója. Ha most magára dühíti az öreg Pusztítót, azzal a szülei életét játszhatja el!
– Mégis mit tehetnék? – vont vállat Joe, és hirtelen teljes súlyával megérezte, hogy ő csupán egy hihetetlen veszélyek közepébe csöppent kisfiú. A következő pillanatban az alatta álló egy bonyolultnak tűnő mozdulatot tett, majd egy “Hopú!” kiáltással felé intett. Joe úgy érezte, mintha minden tagjára külön-külön lasszó szorulna, majd azok elkezdték húzni, rángatni a tető széle felé. Rémülten látta, hogy odalent az öreg valóban olyan mozdulatokat tesz, mintha egy láthatatlan kötélen rángatná őt, miközben lassan hátrál.
– Azt tehetnéd, te ördögfattya, hogy elpusztulsz végre! – kiáltotta oda neki az öreg erőlködve. A tető széle Joe lábai előtt zuhant a mélybe, a korlátot eltüntette a robbanás, ő pedig képtelen volt ellenállni a húzásnak, és még megkapaszkodni sem tudott semmibe. – Nincs könnyebb, mint egy halottra kenni mindent, ami történt! Főleg, ha a bűntudata miatt a tetőről leugró öngyilkosról van szó!