*

Derek hosszan bámult a vonat után. Fájt elválnia a lánytól, és tudta, hogy nem kellene ezt éreznie.
Mély sóhajjal elnapolta a problémát: jó eséllyel úgyse látja többet Emikót.
A zsebébe nyúlt a kocsi kulcsért, és a keze hozzáért valami puhához. Amikor kihúzta a fehér kendőt, megdobbant a szíve. Ezt elfelejtette visszaadni. Tényleg véletlenül? Arcához szorította a lágy selymet, és teljesen tudatában volt annak, hogy milyen nevetségesen viselkedik. Az órájára pillantott, és megdermedt: az ormótlan szerkezet hiányzott a csuklójáról. Sebesen gondolkozott, aztán eszébe jutott: a lány lakásán hagyta. Véletlenül. Megkönnyebbülten elmosolyodott. Most már biztos, hogy fognak még találkozni. Fütyörészve indult vissza a Hondához, és a telefonos navigáció segítségével a rendőrőrsig autózott.
 – Derek-szan, már azt hittem, hogy elutaztál – fogadta Hiromoto, amikor a szőke férfi belépett az irodába.
– Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem – nevetett az amerikai. – Történt fejlemény?
– Nem sok, egyedül a halottkém üzent. Azt mondja, hogy a genetikai vizsgálat egyértelműen igazolta a gyanúnkat: az apa száz százalék, hogy Nodera-szan.
– A kérdés csak az, hogy tudott-e róla.
– Kérdezzük meg! – A japán nyomozó a hóna alá csapott egy mappát, és elindult a parkoló felé.
A kocsiban Dereket megkísértette az enyhe bűntudat. El akarta mesélni az éjszakát, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá.
– Ja, még egy információm van – pillantott rá a japán. – Kajó-szan elutazott pár napra a szüleihez, úgyhogy az ő biztonsága miatt egyelőre nem kell aggódnunk.
– Beszéltetek?
– Nem, a húga, Miri-szan üzent, hogy rendben megérkezett. Gondolom, hirtelen ötlet volt a részéről, szerintem ez a legjobb megoldás.
Derek csak hümmögött. Tudta, hogy ez lenne a megfelelő pillanat. Szóra nyitotta a száját, de Hiromoto leparkolta a Nissant.
– Megérkeztünk.
Az amerikai hajnalban egy percre elgyönyörködött a ház előtt bimbózó cseresznyefában, aztán sóhajtva követte a társát. 
A csengő megnyomása után pár perccel a volt zsaru mogorva arccal kilépett az ajtón.
– Már megint maguk azok? – dörmögte köszönés helyett.
Hiromoto meghajolt.
– Bocsásson meg, Nodera-szan, lenne néhány kérdésünk. Bemehetünk?
A férj pislogás nélkül nézett rájuk, aztán nagyon lassan bólintott.
– Nyitva van a kapu – mordult, majd sarkon fordulva visszatért az épületbe.
A két nyomozó egymásra nézett.
– A tied – intett nagyvonalúan Derek, és előreengedte a társát.
Az előszobában egy pillanatig tétovázott, aztán, Hiromoto példáját követve lehúzta a cipőjét.
A japán nyomozó elismerően bólintott, de amikor a pillantása Derek lábára siklott, felcsúszott a szemöldöke.
– Mindig meg tudsz lepni, Derek-szan – mosolygott.
Az amerikai csak megvonta a vállát, de nem kezdett magyarázkodni.
A ház ura a nagyon minimalista nappaliban várta őket, kezében egy pohár itallal. Beléptükkor feléjük fordult, de nem kínálta meg őket semmivel.
– Kérdezzenek, nyomozók!
– Nodera-szan – kezdte Hiromoto –, előre is elnézését kell kérnem a kérdésekért.
– Ugyan, hagyja ezt! Voltam zsaru, nem gondolom, hogy meg tudna lepni.
– Rendben van. Nodera-szan, meg tudja mondani nekünk, hogy a felesége testén miért vannak bántalmazásra utaló nyomok?
A volt zsaru arca, ha lehet, még jobban megfeszült.
– Mi köze van ennek az ügyhöz? Abba halt bele?
– Nodera-szan, kérem, válaszoljon!
– Ügyetlen volt – válaszolt lassan a férj. – Mindig beütötte magát valamibe.
Hiromoto pislogás nélkül meredt rá, aztán kitette a férfi elé a kezében szorongatott dossziét. Némán kiteregette a holttestről készült képeket.
– Uram, ezeket a sérüléseket nem magának okozta. Tisztán látszanak az ujjak lenyomatai.
Az idősebb férfi, bár előbb nem tűnt úgy, hogy oda akarna nézni, de aztán mégis rápillantott a fényképekre.
– Ez nem bizonyít semmit – lökte félre indulatosan a képeket.
– Csak azt – szólt halkan Kucumi nyomozó –, hogy ön rendszeresen bántalmazta.
– Mit számít az most már?
– A felesége többször is feljelentést tett ön ellen…
– Amit mindig visszavont! Gyenge volt, még ebben sem tudott kitartani!
– Nodera-szan, a felesége várandós volt. Erről tudott?
A volt zsaru összeszorította a száját, és nem válaszolt.
– Tehát igen. És azt vajon tudja, hogy kié volt a gyerek?
– Meghalt. Ne bolygassuk!
A két fiatalabb férfi egymásra pillantott. Végül Derek hajolt előre.
– Uram, a felesége minden kétséget kizáróan az ön gyermekét hordta a szíve alatt.
A férfi rámeredt, aztán, a két nyomozó legnagyobb meglepetésére, több érzelem is végigfutott az arcán: düh, döbbenet, felismerés.
Derek kivárt, aztán lassan bólintott.
– Igen, úgy látom, hogy érti. Meglehetősen biztosak vagyunk abban, hogy Mrs. Noderának nem volt kapcsolata Morales igazgatóval, és ön azt a nőt verte rendszeresen, aki az ön gyermekét várta. De úgy látom, hogy ön ezt másképp gondolta.
A férfi felmordult, indulatosan felpattant, és fel-alá járkálni kezdett a szobában.
– Akkor most engem gyanúsítanak a megölésével? – dörrent rájuk végül.
Hiromoto intett Dereknek, és átvette a szót.
– Nodera-szan, a felesége abba halt bele, hogy hirtelen felment a vérnyomása, amit okozhatott az is akár, hogy megijedt. Jelen pillanatban önnek nincs alibije, úgyhogy ezt ön is kiválthatta.
A férfi lehiggadva feléjük fordult.
– Letartóztatnak?
Kucumi nyomozó megrázta a fejét.
– Egyelőre nem. Viszont akárhogy is történt, a bántalmazás miatt feljelentést fogunk tenni. De, a helyzetre való tekintettel, majd csak a temetés után.
– Értem – ült le hirtelen a férj. – Köszönöm.
Hiromoto felállt, és udvariasan meghajolt.
– Köszönjük, Nodera-szan, az együttműködést! Gondolom, a halottkém már értesítette róla, hogy átveheti az elhunyt testét.
– Igen – szűrte a fogai között a választ a férfi. – Már megszerveztem a ma esti virrasztást, holnap lesz a temetés.
– Értem. Akkor találkozunk a szertartáson. Viszontlátásra! – Hiromoto kifelé indult, és Derek követte.
Már a kapu felé tartottak, amikor utolérte őket az idősebb férfi hangja.
– Nyomozók! Biztosak benne?
Derek megfordult.
– Az apaságban? – firtatta.
– Igen.
– Teljesen, Nodera-szan.
Válaszától a férfi válla megereszkedett, fejét lehajtotta, és nem szólt többet.
A kocsiból Derek még egyszer visszapillantott: a volt zsaru még mindig a ház ajtajában állt, mint egy összetört szobor, és rezzenéstelen tekintettel meredt utánuk. 
 – Huh, ez kemény volt – szólalt meg Hiromoto pár perc hallgatás után.
– Igen. Az már biztos, hogy ő bántotta az asszonyt, és tudott a terhességről.
– Valóban, de azt hitte, hogy Morales igazgatóé. A féltékenység elég indíték lehet a szándékosságra is, de akár véletlenül is megijeszthette.
– Nem hiszem, hogy ő tette – rázta meg a fejét az amerikai
– És mi van a hatvan százalékkal? – kacsintott rá a japán.
– A maradék negyven. Most mi következik?
– Felkeressük a telek tulajdonosát, akitől Morales igazgató készpénzzel akart vásárolni.
– Van ennek még értelme? Úgy értem, a céget tisztáztuk.
– Nincs sok nyomunk a levélíróhoz, és szeretném kizárni ezt a szálat is.
– Jogos.
– Derek-szan, nem bánod, ha útközben megállunk valahol? Meglehetősen korán indult a napom, és még nem reggeliztem. Neked sikerült?
Az amerikai elmosolyodott, bár a szívébe beleszúrt egy aprót a bűntudat.
– Igen, ami azt illeti, kivételesen hozzájutottam egy kiadós reggelihez meg egy jó kávéhoz.
– Ezt örömmel hallom. Tényleg, egyszer majd megmutathatnád, hogy mit tartasz te jó kávénak! Azt hittem, hogy ti azt az ízetlen, híg löttyöt isszátok, ami kábé annyira erős, mint egy gyenge tea.
Derek felnevetett.
– Igen, általában tényleg olyat lehet kapni az Államokban, de az anyai nagyapám Olaszországból vándorolt ki sok évvel ezelőtt. Na, ő nem ismert tréfát kávé ügyben.
– Akkor te részben olasz vagy?
– Az is, meg viking, indián, lengyel…
– Kész csoda, hogy japán vér nem csörgedezik benned.
– Hát, kevésen múlt – vont vállat Derek. Kinézett az ablakon. – Megérkeztünk?
Egy fényűző, kétszintes épület előtt álltak. Az amerikai próbált felülemelkedni az előítéletein, kevés sikerrel.
– Hiromoto-szan, mit kell tudnunk erről az emberről?
– Mizumaki Dzsundzsiról? Ő a környék egyik legnagyobb telektulajdonosa. Nagykutya, vannak sötét ügyletei, de eddig még semmit sem sikerült rábizonyítanunk.
– Szóval érinthetetlen.
– Igen, és, mivel róla van szó, gondolom azt az ügyletet pénzmosásra akarja felhasználni.
– Hiromoto-szan, mi ez a spekuláció már megint? Egy tisztes üzletembert fogunk megkérdezni arról, hogy miért nem bízik a külföldi bank átutalásában.
A japán ránézett, aztán elvigyorodott.
– Természetesen, Derek-szan. Akarod ezúttal te csinálni?
– Örömmel.
Csengetésükre egy inas nyitott ajtót.
Miután bemutatkoztak, és elmondták jövetelük okát a kimért férfi utasította őket, hogy várjanak, amíg bejelenti őket.
Amikor magukra maradtak, Derek halkan füttyentett.
– Tudnak élni, az egyszer szent.
A falakat kávébarna, bársony drapéria borította, a folyosót pedig vastag, süppedős szőnyeg. A mennyezeti világítást aranyozott díszítésű stukkók mögé rejttették. Tükröt vagy fogast sehol sem látott.
– Van pénzük – nézett körbe Hiromoto enyhe ellenszenvvel az arcán.
Az inas visszatért, és bevezette őket a fogadóterembe, ahol két, középkorú férfi várt rájuk.
Derek először a környezetet mérte fel.
A falakat itt is bársonydrapéria borította, csak ez az előszobaival ellentétben ez krémszínű volt.
A bejárattal szemközti falon egy japán katonatiszt egész alakos festménye függött, előtte egy antik, faragott asztalkán második világháborús relikviákat látott kipakolva: fegyvereket, fényképeket, kitüntetéseket.
A házigazdák a panorámaablaknak háttal ültek, egy hatalmas, bőr kanapén.
– Nyomozók! – köszöntötte őket az idősebbik, egy enyhén pocakos, joviális üzletember, de nem állt fel az üdvözlésükre, csak ültében meghajolt. – Megtiszteltetés, hogy meglátogatnak. Én Mizumaki Daigo vagyok, ő meg itt az öcsém – intett a másik férfi felé –, Dzsundzsi. Mit tehetünk a köz bátor őreiért?
Intésére az inas két szerény külsejű széket helyezett el a házigazdával szemben, a díszesen faragott dohányzóasztal mellé, de, mint a nyomozó magában megjegyezte, gondosan az ablakkal szemben. Ügyes.
Derek fesztelenül helyet foglalt, a székét egy kicsit oldalt fordítva, hogy jobban lássa a szemben ülők arcát. Hiromoto, némi késéssel követte példáját.
Az amerikai rámosolygott a vendéglátójukra.
– A Zerowaste-tel történt adás-vétellel kapcsolatban lenne néhány kérdésünk önhöz.
– Mindenre válaszolok, legjobb tudásom szerint – bólogatott idősebbik Mizumaki kedélyesen.
– Köszönjük! Információink szerint ön nemrégiben nagyobb összegű készpénzért eladott egy földterületet Morales igazgatónak. Így történt?
– Igen, habár egyelőre még csak szóbeli megállapodás történt, a pénz átadására és a szerződés aláírására nem került sor.
– Megkérdezhetem, hogy miért nem átutalással intézték az ügyletet? – firtatta Derek.
– Ez igen egyszerű – vont vállat a férfi. – Nem bízom a bankokban, legyen szó akár japánról, akár külföldiről.
– Értem. Honnan ismeri az igazgatót?
– Egy közös ismerősünk tájékoztatott, hogy Morales-szan eladó ingatlant keres, nekem meg történetesen volt egy megfelelő földdarabom.
– Találkoztak már korábban is?
Mr. Mizumaki ismét elmosolyodott. Dereknek valamiért egy meglehetősen jól táplált hiéna jutott róla az eszébe.
– Természetesen. Több társasági összejövetelen is összefutottunk. Még a bolt megnyitóján is részt vettünk. Meglehetősen innovatív kezdeményezés.
– Szemét – morogta halkan a testvére, mire a házigazda szúrósan rápillantott.
Derek úgy tett, mintha nem hallotta volna a közbeszólást.
– Világos. Egyébként ismeri ön a céget?
– Hogyne. Biztos pénzügyi háttérrel rendelkező, amerikai vállalat.
– Ami azt illeti, nem amerikai – javította ki fesztelenül a nyomozó.
– Megbocsásson? – Mr. Mizumaki arcán megkövült a mosoly.
– A tulajdonosok egy japán testvérpár. Az igaz, hogy jelenleg az Államokban élnek, de, amennyire tudom, eddig még nem folyamodtak állampolgárságért.
– Akkor miért amcsi a cégvezető? – hördült fel Mizumaki Dzsundzsi. – Japánt nem találtak?
– Ennek biztosan szakmai okai vannak – vont vállat Derek, és felállt. – Uraim, nagyon köszönjük az idejüket… és az együttműködést! További szép napot!
– És miért egy jenki vezeti a nyomozást? A rendőrségen is elfogytak a honfitársaink? – szólt utána a fiatalabb Mizumaki.
Derek lassan visszafordult.
– Én csak az amerikai érintettség okán veszek részt az ügyben. A nyomozást Kucumi Hiromoto nyomozó vezeti.
A fiatalabb férfi ellenségesen meredt rájuk. A két rendőr meghajolt, és kifelé indult. Amikor kiléptek az ajtón, Derek meghallott egy japán szót, amit az egyik bent maradt mormogott. Hiromoto megdermedt lépés közben, de aztán továbbhaladt az ajtó felé.
Már a kocsiban ültek, amikor Derek a társához fordult.
– Úgy emlékszem, hogy ez elég gyakran szerepelt a levelekben, amit Naemu-szan és Kajó-szan kapott.
– Az áruló?
– Igen. Utána tudunk nézni Mizumaki Dzsundzsi internetes tevékenységének?
Hiromoto elgondolkodva bólintott.
– Nem sok, de ha ő írta a leveleket, akkor van mivel bíróság elé állítanunk.
– Azt nem mondom, hogy ő volt, de akár lehetett is. Ellenőriztesd, kérlek!
– Mindjárt visszaérünk az őrsre, akkor tudunk személyesen beszélni a technikusokkal.