9.

Másnap egy sokkal jókedvűbb Joe várta, hogy a reggeli vizit és étkezés után végre megérkezzenek a szülei. Azt se bánta volna, ha Siobhan is velük jön. A csuklója ugyan sajgott még az éjszakai lázálmainak köszönhetően, ám a horzsolásokat Wanda bekötözte, mielőtt alig egy pár órával ezelőtt visszacsatolta a szíjakat. Utána jöttek az orvosok a nappali nővérekkel, és szinte körbeajnározták: felszabadították a kötés alól a száját, és azt mondták, nagyon szépen gyógyul a szeme. Utána, mivel a szájában lévő műtéti hegek megengedték, kapott enni, ihatott is, és a szíjat is elhagyták. A fejében égő fájdalom tűrhető zsibbadássá enyhült, és így már volt figyelme ráébredni, hogy a hallása sokkal élesebb, mint régen. Ha koncentrált, rájöhetett, kik beszélgetnek odakint a folyosón, milyen járművek haladnak el az utcán, ahová a kórterem ablaka néz. Ahogy így figyelt, a folyosó felől ismerős gyerekhangokat fedezett fel. Azonban egészen addig nem hitt  fülének, amíg meg nem hallotta az osztályfőnöke mély baritonját. Az egérhangú dilidokival beszélt, épp afelől biztosította, hogy érti, mire kérte őt, és figyelni fog rá, hogy ne hozza szóba. Hogy mit ne hozzon szóba, azt nem tudta meg, mert már nyílt az ajtó, megilletődött csendben vagy fél tucat láb csoszogott be hozzá.
– Szia George tanár úr, sziasztok, gyertek nyugodtan, ébren vagyok!
– Nahát, honnan tudtad, hogy mi vagyunk azok?
– Ó, a fülem, mint a sasé!
– Akkor nem is kell elmondanom, kik jöttek el meglátogatni?
– Judithot már hallottam, meg Steve-et is… talán még Pici Bill?
– Szia! Aha, én is jöttem – csivitelte Joe legkisebb osztálytársa. Még Maria, a legalacsonyabb lány is egy hüvelykkel magasodott fölé.
– Én is itt vagyok, Bearny.
– Hú, te aztán jól berekedtél!
– Nem, hanem a nyakamat ütöttem be. Most is rajtam van ez a nyomorult nyakmerevítő.
– Haha, Bearny űrhajós lett – hallotta Steve kárörvendését, ám a másik sem maradt adós:
– Te meg közlekedési rendőr!
– Jól van gyerekek – csitította őket azonmód George tanár úr. – Tudjátok, mit beszéltünk meg, ne azzal töltsük ezt az öt percet, hogy egymást ugratjátok!
– Csak öt perc?! – Joe őszintén elkeseredett. – Az az egérhangú doki mondta?
– Hát kinézetre is olyan – vihogott fel Judith. Joe nem értette, ő miért jött el, hiszen sosem voltak túl jó barátságban. És ez még enyhe kifejezés a kapcsolatukra. – Még azt is kikötötte, hogy nem zaklathatunk fel a balesetről szóló hírekkel, úgyhogy kénytelen leszel megvárni, amíg újra tudsz híreket nézni.
– Hallgatni is tudom.
– Azt a hatalmas, zöld füstöt látnod kell! Belepte az egész folyóvölgyet…
– Talán pont ezt kellene későbbre hagyni – szólt közbe a tanár úr, enyhén feddő hangon.
– De Bearny már elárulta, hogy neki is majdnem kitört a nyaka, mint Billy bának!
– Steve!
– Oké, bocsánat!
– Ezt már úgyis tudom – próbálta menteni a helyzetet Joe. – Meg a temetésről is tudok. Azt is hallottam, hogy óriási botrány lett és rengeteg a halott. Igazából, ha meg akartok nyugtatni, mondjátok el, hogy kik sérültek az osztályból.
– Hát mi! Mi négyen vagyunk a hadirokkantak, nekem a karom van begipszelve, Judithnak a lába, Pici Billnek cipzáras lett az arca, Bearnit meg már tudod, ő az űrhajós – sorolta lelkesen Steve.
– Bill, hogy lett cipzáras az arcod?
– Tizenkét öltéssel kellett összevarrni – jött a büszke válasz. – Végig ébren voltam!
– Az szép! Nagyon látszik?
– Jövő héten lesz a varratszedés, addig be van kötve, de utána látszani fog!
– És mivel jöttetek?
– A tanár úr elhozott minket kocsival – zengték szinte kórusban.
– Tanár úr, tényleg levezette azt a száznyolcvan mérföldet? Ezért az öt percért?
– Ugyan már! Nekünk is fontos volt, hogy lássuk. Meg remélem, a hadirokkantak sem sipákolnak annyit, ha látják, milyen jól viseled a saját sérülésedet!
– Hát, viselem. De miért hadirokkantak?
Kis zavart hallgatás után jött a válasz az osztályfőnöktől:
– Vannak olyan feltételezések, amik miatt ez jó elnevezésnek tűnt.
– Miféle feltételezések?
– Ezekről inkább nem beszélek. Van ilyen is, olyan is. Tudod, én meg nem akarlak felzaklatni. Meg ti sem, ugye, gyerekek?
A nem túl meggyőző dünnyögés után kissé kínos csend telepedett a társaságra. Joe egyszerűen ledöbbent. Miféle szörnyűségek lehetnek még a háttérben, amikről ő nem tudhat? És legfőbbképpen: miért nem?
– Azt hiszem, ideje búcsúznunk, gyerekek – törte meg a hallgatást George tanár úr. – Lassan lejár az időnk.
Joe fancsali képpel fogadta osztálytársai erőltetetten előadott jó kívánságait, az osztályfőnök váll-lapogatását, amik után ugyanolyan szégyenlős csoszogással távoztak, mint ahogy jöttek.
 Ezek után Joe már nem csak a viszontlátás öröméért várta a szüleit, hanem, hogy valakitől végre válaszokat kapjon a kérdéseire is. Azok azonban nem jöttek. Helyette az egérhangú dokit hallotta meg a folyosó végéről, így villámgyorsan nyakáig húzta a takarót, és bőszen alvást színlelt. Charon doktor ennek ellenére bejött hozzá, elszöszmötölt az ágy végébe tett kórlapjaival, majd az infúziós állványhoz lépve matatott valamit. Joe beletörődve vette tudomásul, ahogy fejében ismét szétárad a kábultság...